Amikor egyszer Marin Alsop, a legismertebb női karmesterek egyike egy beugrása alkalmával fölment a pódiumra, az egyik rézfúvós hangos megjegyzést tett: „Ajjaj… Egy lány…” Az illető később ugyan gratulált neki, de ezt sem túl szerencsés formában: „Nem is vettem észre a vezénylésén, hogy nő!” Mert vajon min kellett volna észrevennie? Évekkel később, 2013-ban, amikor Alsop vezényelte a híres londoni Promenade koncertek legnépszerűbbikét, a záróhangversenyt, „It’s a girl!” feliratú lufik tucatjai fogadták, de már nyilván más előjellel. A Proms kezdete, azaz 118 év óta ő volt az első női karmester ezen a nagy presztízsű eseményen. 2016-ban is ő fog vezényelni.
Darázsfészekbe nyúl, aki ma genderkérdéssel foglalkozik – de a klasszikus zenében szerencsére kevésbé fájnak a csípések. Az ok egyszerűnek tűnik: itt egyértelműen a tehetség számít, nem a művész neme. Csakhogy a tehetségnek is kell az alkalom, a lehetőség. Ebből a nők a legkevesebbet a karmesteri foglalkozásban kapják.
Nő pálcával
„A férfiak előítélete miatt”, foglalja össze egyszerűen az okokat Fischer Iván. „Ez pszichológia”, mondja a testvére, Fischer Ádám. „A férfi zenészek nem vetik alá magukat annyira egy nőnek, emiatt a végeredmény sokszor rosszabb, így a női karmester kevésbé sikeres. De ez tudat alatt játszódik le.” Az előítélet, vagy mondjuk így, a rögződött, hagyományos kép erős, pedig az alapja valóban csak pszichés, hiszen „a karmesteri pálca nem nehéz”, a vezénylés fizikai megterhelése nem lépi túl egy nő képességeit. De az irányítást hagyományosan, sőt ösztönösen férfitulajdonságnak tartják a zenében is, és hiányoznak a szerepmodellek, akik a lányokat a karmesterség kitanulására bátorítanák. Vagy ha tanulnak is, utána ösztönösen a tanári vagy egyéb zenei pályára lépnek. Ezt az önkorlátozást persze már kisgyerekként megtanulják, és maguk se kérdőjelezik meg – a zenében épp úgy, mint a társadalom annyi más területén. A karmesterséghez szükséges autoritást a férfiakkal azonosítjuk, de ezen a sztereotípián gyorsan túl lehetne lépni, mihelyt pódiumot kapna több nő, akik közül óhatatlanul kiválna néhány igazi tehetség. Figyelemreméltó viszont, hogy a karvezetők között viszont legalább annyi, ha nem több nő van, mint férfi – talán mert az éneklést eleve könnyebbnek tartjuk, s a karéneklésben inkább összefolyik az amatőr és a profi státusz.
Korai és híres kivételnek számít a nagynevű francia zenepedagógus, Nadia Boulanger, aki az első – és sokáig az utolsó – nő volt, aki a londoni Royal Philharmonic Orchestrát, a New York-i Filharmonikusokat és a Bostoni Szimfonikus Zenekart vezényelte, sőt ő dirigálta Stravinsky Dumbarton Oaksjának ősbemutatóját is Washingtonban. S hogy milyen mély az előítélet a női karmesterekkel szemben, jól mutatja néhány könnyedén és természetesen tett rossz megjegyzés. Jurij Tyemirkanov, a Szentpétervári Filharmonikusok vezető karmestere egyszer odanyilatkozott, hogy „a karmesteri foglalkozás lényege az erő. A nők lényege a gyengeség”. A megjegyzés bejárta a sajtót, könnyen elképzelhető kommentárok kíséretében. Gondolhatnánk, Tyemirkanov egy idősebb generáció tagjaként, 75 évesen mondta ezt, a múltbéli attitűdöt tükrözve. Ám hamarosan a szintén orosz, világhírű karmester, az alig negyvenéves Jurij Petrenko is elszólta magát egy norvég lapnak: „A férfi karmesterekben kevesebb a szexuális energia, jobban tudnak a zenére összpontosítani. Ha egy csini lány áll a pódiumon, az eltereli a muzsikusok gondolatait.” Lehetséges, hogy nem a kor számít, hanem a háttér, és Fischer Ádámnak igaza van, amikor azt mondja, hogy a férfi-nő kérdésben Keleten sokkal rosszabb a helyzet, mint Nyugaton. Ő szívesen megszüntetné az ebben az ügyben tapasztalható ostoba heherészést és a meggondolatlan, buta megjegyzéseket.
A néhány, zászlóra tűzhető női karmester között furcsa módon nem szokták emlegetni a kiemelkedően tehetséges, William Christie mellől kinőtt Emmanuelle Haïmot – igaz, ő nagyzenekart nem vezényel, hanem saját együttesével játszik nagyszerű barokk operákat. Ő is jó példa arra, hogy a közönség egy pillanat alatt elfelejti, hogy nő vezényel, pedig női mivoltát sem öltözködésével, sem hajviseletével nem rejti valamiféle maszkulin megjelenés mögé.
Szerepek otthon és a színpadon
A megjelenés kérdése azonban nem egyszerű. A közönség nagy része nem bánja, sőt szereti, ha egy női előadóművész a megjelenésével is hangsúlyozza a nemét; mások számára ez szentségtörés, és csak marketingcélokat szolgál. Kétségtelen, hogy a marketing feszegeti a korábbi határokat, a nőket nagyon öltöztetik (sőt, vetkőztetik) – de igazi tehetség nélkül ez csak ideig-óráig működik. Yuja Wang, a briliáns technikájú, még csak a húszas éveit taposó, de már világhírű kínai zongoraművész ehhez nagyon egyszerűen viszonyul: „Szeretem a divatot. Lány vagyok.” Kénye-kedve szerint öltözik, és csak nevet azon, hogy a kritikák gyakran előbb tárgyalják a megjelenését, mint a játékát. Van tehát nyomás a női előadókon, hogy szexinek nézzenek ki a fotókon és a színpadon, ugyanakkor megjelenik a puristák hada is, akik elítélik őket ugyanezért. Az viszont a megkérdezett opera-énekesnők szerint leginkább rosszmájú vélekedés, hogy a női szereposztás a díványon dőlne el. Ez ugyan nem volna meglepő, hiszen a szereposztók szinte kizárólag férfiak, és ma sok tehetségből válogathatnak, de az ő érdekük is, hogy valóban a legjobbakra bízzák a szerepeket, hiszen a közönségnek is van füle. Azt azonban saját példán is megerősítette az egyik énekesnő, hogy itthon is, külföldön is előfordult, hogy egy-egy ügynök vagy igazgató utólag szívesen beszedte volna egy fellépési lehetőség „árát”. Ami mellesleg nemcsak a nőkkel, hanem az ezen a területen nagyobb számban előforduló melegekkel is megesik.
| ||
A női előadóművészek élete azért is bonyolultabb a férfiakénál, mert a szülésen és a korai gondozáson túl is ők vállalják az összehasonlíthatatlanul nagyobb szerepet a családi életben, a gyereknevelésben. Erős családi támogatással sem könnyű ez, s még Renée Fleming és Natalie Dessay is sírt, amiért nem tudott ott lenni a gyereke fontos iskolai vagy családi eseményén. Ugyanezt férfi muzsikustól alig halljuk. Vagyis itt szintén érvényesül a kettős társadalmi üzenet: szülj gyereket a nemzetnek, de ha szülsz, az hátrány a pályádon. Opera-előadást persze nem lehet lemondani egy gyerek betegsége miatt, de az intézményes támogatás számos módján lehetne segíteni a nőknek az ilyen helyzetben. Csakhogy ilyen ügyekben is a férfiak döntenek, és a nők ritkán vannak abban a helyzetben, hogy érvényesíthessék az érdekeiket.
A férfi-nő ellentétek egyik lehetséges forrásaként említette a Narancsnak egy opera-énekesnő a különböző szerepfelfogások ütközését. A rendezőkkel ugyan nemcsak a nőknek akadhat nézeteltérésük, de nekik nehezebb úgy érvényesíteni az elgondolásukat, hogy ne tartsák őket mindjárt hisztérikának. Az operajátszás ugyancsak elsősorban férfivilág: az operaszerzők is férfiak, a szerepek is az ő nőképüket tükrözik. Az énekesnőnek lehet persze más elképzelése róluk, csak ezt nehéz érvényre juttatni – úgy tűnik, nehezebb, mint a férfiaknak. Ráadásul nemegyszer maga a női szerep zenéje is „hisztérikusabb”, nehezebb, mint a férfiszerep kényelmes, szép legatói. A megkérdezett művésznők viszont megnyugtattak minket: az alkotómunka során nem kell rossz, szexista megjegyzéseket eltűrniük. A testi közelséget, sőt intimitást kívánó jelenetekből is mindig azonnal visszalépnek a partnerek a jelenet végén, és senki nem használja ki az itt adódó „lehetőségeket”.
Egyenlő bérezést!
A zenei élet szereplőinek zömét a zenekari hangszerjátékosok teszik ki. A zenekarokban még a 60-as években is szinte kizárólag tekintélyes, kopaszodó urak ültek – a negatív rekordot évtizedeken keresztül a Bécsi és a Berlini Filharmonikusok tartották. A bécsieknél ugyan volt egy hárfás hölgy – a magyar Lelkes Anna, Kovács Géza, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar ügyvezetőjének szíves közlése szerint –, akit fényképeken vagy tévéközvetítéseken nem is volt szabad mutatni (de „szerencsére a zenekar szélén ült”). Egy amerikai turnéjukon azonban megjárták: nőszervezetek blokád alá vonták őket, úgyhogy engedniük kellett. Ma már hat nő is ül a több mint százfős zenekarban… A berliniek szintén sokáig ragaszkodtak a nők kitiltásához, s ez vezetett az egyik leglátványosabb nagyzenekari veszekedéshez és szakításhoz. Herbert von Karajan, mindaddig a zenekar teljhatalmú ura és örökös karnagya, a zenei világ koronázatlan királya egy klarinétos hölgyet, Sabine Meyert szerette volna szerződtetni. A zenekar azonban ellenállt, „hangzási” problémákat emlegetve, de valójában a hangszeres nemét kifogásolva. Egyik fél sem engedett – csak Sabine Meyer távozott a csatatérről –, így a zenekar és Karajan kapcsolata nagy csinnadrattával megszakadt. Meyer azóta fényes pályát futott be, és a zenekarban is ülnek már nők, bár nem sokan. A sokkal kevésbé konzervatív Amerikában, amióta a zenekari tagfelvételeknél bevezették a függöny mögötti előjátszást, hogy a játékos neme ne befolyásolja a döntést, nem kevesebb mint 50 százalékkal megnőtt a felvett hangszeres nők száma. Bár Európában ez kevésbé használatos módszer, de Fischer Ádám meséli személyes élményét, hogy a karlsruhei zenekarnál is alkalmazták ezt 1977-ben, és igencsak nagy volt a megdöbbenés, amikor szavazás után kiderült, hogy egy színes bőrű ceyloni nő volt a legjobb…
A mai együttesekben üdítően sok a nő és a fiatal – ám ez nemcsak a társadalmi értékrend változásait jelzi, hanem azt is, hogy a férfiak a jobban megfizetett szakmák felé húzódnak. Ne legyenek illúzióink: számos egyéb pálya is nagyrészt ezért nőiesedik el. A lányok egyre magasabb arányát a zeneoktatásban mindenhonnan visszaigazolják: Pauk György, az idén 80 esztendős hegedűművész csak szólistákat képez a Royal Academy of Musicon, de évek óta nincs fiú növendéke (és a lányok nagy része is távol-keleti). Vigh Andrea, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem első női rektora ugyanezt a tendenciát tapasztalja. Ami a pályaválasztást illeti, „a művészeti pályához olyan nagy elhivatottság szükséges, akár az előadó-művészet, akár az oktatás terén, hogy ebben rendszerszerű különbséget nők és férfiak között nem lehet kimutatni. Itt is döntőek a képességek, de kétségtelen, hogy a pedagógusok és egyetemi oktatók kereseti lehetősége nem motiválja a fiatalokat. Az erkölcsi és anyagi megbecsülést hiányolom ezen a területen” – mondja Vigh.
A zenekarok összetételében is törekedni kell a genderegyenlőségre, de azt nem a zenekari felvételnél kell kezdeni, hanem sokkal hamarább. A Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) ügyvezetője, Stefan Englert szerint nem a számszerű egyenlőséget, hanem az egyenlő esélyeket kell biztosítani mindenki számára. Englert törekszik arra, hogy a nők családi feladatait figyelembe vegye, annál is inkább, mert saját tapasztalatból ismeri ennek nehézségeit. Kocsis Zoltán állítja, hogy zenekarában, a Nemzeti Filharmonikusoknál egy új hangszeres felvételénél meg se fordul a fejében, hogy az illető nő-e vagy férfi. Azt elismeri és elfogadja, hogy a nők „az alatt a kilenc hónap alatt” másfelé figyelnek, bár mindkét felesége az utolsó napokig aktívan játszott terhesen. Kovács Géza közlése szerint a férfi-nő arány a zenekarban kétharmad-egyharmad, a menedzsmentben enyhe férfitöbbség tapasztalható, felső vezetői szinten nincs nő, de vannak fontos feladatot ellátó női munkatársak. (Női zenekar-igazgató Magyarországon egyetlen helyen van, Miskolcon. Helyettes ügyvezetői posztot Erdődy Orsolya tölt be a BFZ-nél, ahol a gazdasági vezető is nő.) A BFZ hangszereseinek nagyjából fele nő, fele férfi, a három koncertmester közül egy nő, szólamvezetők között is vannak nők, sőt a hagyományosan inkább férfihangszereknek minősülő harsonások és ütősök között is. A legtöbb nő rendszerint a vonósok és a fuvolisták között található – mindazonáltal a leghíresebb fuvolisták ma is férfiak. Kocsis hívta fel a figyelmünket arra, hogy az alapvetően női hangszernek tartott hárfával is a legnagyobb hírnevet a még a nyolcvanas éveiben is koncertező spanyol Nicanor Zabaleta vívta ki.
A karmesterségen kívül a zeneszerzés még az a muzsikuspálya, ahol alkalmasint ma is rácsodálkozunk a nőkre. Kocsis szerint „az alkotáshoz teljes, abszolút figyelem szükséges”, de nincs rá ok, hogy erre a nők ne volnának képesek. Noha a zeneszerzés is tehetség függvénye, de a társadalom a közelmúltig masszívan ellenállt annak az elképzelésnek, hogy nők zeneszerzői pályára jussanak. Egy buzgó – természetesen amerikai – kutató szerint a történelem során nagyjából 6000 (hatezer) női komponista működött; ha így van, ehhez képest nagyon keveset ismerünk, még kevesebbet játszunk. A legtöbbet emlegetett kivételek Fanny Mendelssohn, Felix testvére, és Clara Schumann, Robert felesége, vagy a 12. századi Hildegard von Bingen apátnő. A barokk Itáliában is akadtak jó nevű és olykor ma is játszott zeneszerzőnők. Mindenesetre úgy látszik, elegen vannak ahhoz, hogy egy egész lemezkiadó, a Furore Verlag épüljön kizárólag rájuk. A maiaknak valamivel könnyebb dolguk van, nincs előttük lényegesen több akadály, mint a férfiak előtt, sőt, a Bécsben élő Varga Judit kifejezetten sok előnyét látja női mivoltának, mivel koncertek, fesztiválok és pályázatok számos esetben külön figyelnek a női zeneszerzőkre.
Noha a gázsik érzékenyen követik a szólista helyét az eladhatósági skálán, s mértékük nagyban függ a menedzser tárgyalási ügyességétől, itt sem ritka a férfiak eleve magasabb díjazása – bár az ilyesmi sosem nyilvános. Ez is nyilván összefügg a nők hagyományosan alacsonyabb érdekérvényesítő képességével, és sokkal ritkább azokban az országokban – elsősorban Észak-Amerikában –, ahol a társadalmi ügyekért való hangos kiállásnak komoly hagyományai vannak. Mindent összevéve tehát a férfi-nő kérdés a zenei életben a félig tele – félig üres pohár esete. Az elmúlt fél évszázad nagy előrelépéseinek dacára maradt tennivaló. A fejlődés azonban nem független a társadalom általános állapotától, s a zenei élet hű tükre annak. Egy biztos: továbbra is figyelünk, fiúk!
