A 2005-ben megnyílt, Kasztília és León autonóm tartomány által fenntartott kortárs művészeti múzeum, a Museo de Arte Contemporáneo (MUSAC) folyamatosan gyarapodó gyűjteménye a 21. századra fókuszál. Olyan művekre, melyek alkalmasak arra, hogy ráébresszék a kortárs művészeti közbeszédben járatlanokat is, hogy a művészek nem elvont modellekkel kísérletező technokraták vagy exhibicionista és a polgárpukkasztásban érdekelt peremlakók, hanem köztünk élő, a jelen valóságára sajátos eszközökkel reflektáló emberek, akiket - mint azt a kiállítás főcíme is mutatja - ugyanúgy a mindennapi élet problémái foglalkoztatják, mint bármelyikünket. A Műcsarnokban látható válogatás hűen tükrözi azt a koncepciót, amely a globalizálódott világ tényéből kiindulva elsősorban nem helyi művészek munkáira épül; így a most kiállított művészek között is többségben vannak a nem Spanyolországban élő alkotók. A Petrányi Zsolt és a MUSAC vezető kurátora, Agustín Pérez Rubio által összeállított anyag prezentálása is követi a leóni expanziós elvet, amely a kiállítási csarnok szent elzártságát tagadva kiterjeszkedik a múzeum egyéb tereibe: láthatunk műveket a könyvesboltban, a büfében és az előcsarnokban, hetente váltakozó tematikus videofilmblokkot a Menü Pont Galériában, továbbá Alicia Framis Vérszusibankjában nyilvános véradáson is részt vehetünk.
A belépőt az első teremben az egyik húzónév, Pipilotti Rist pszichedelikus látomása fogadja; a matracokon heverve egyfajta újvilági paradicsomba pillanthatunk bele, két meztelen és lobogó hajú Évával, műnövényekkel, lebegő, majd egymásba forduló testrészekkel, hatalmas szájakkal és óriási mellek közt széttoccsanó gránátalmával. Míg ez az installáció tartalmaz kissé öncélú és kiszámíthatóan redundáns elemeket is, a büfében elhelyezett abszurd édenkerti vízió (Motohiko Odani) sokkal szórakoztatóbb, hiszen váratlan és humoros effektusai az álgyermeki animáció és a pornófilmek hatásmechanizmusain alapulnak. A jól tagolt kiállítás első részébe olyan, a szeretet/szerelem/boldogság témakörébe illeszkedő művek kerültek, mint Jusper Just lírai etűdje egy szentimentális (és homoszexuális) csábításról, vagy Candice Breitz hat tévéképernyős hang- és képmontázsa, melyben az eredeti filmekből kiemelt híres színésznők "beszélgetnek" az anyaságról. Ebben a szekcióban mintegy az élet körforgására utalva látható még egy végtelenül hosszú és minimalista videó, melyben egy indai mosónő bámulja a folyót (Kimsooja), továbbá egy olyan, identitásvesztésről és ezáltal a halálról "szóló" animáció, melyben az egész testén tetoválást viselő japán férfiról addig hullanak le a színes szirmok, míg végül önmaga is elenyészik (Tabaimo).
A második egységben egyszerre jelenik meg az élet sötét és "habos" oldala. Egyrészt a családi bántalmazás, a testi és lelki erőszak képei (Tracey Moffatt fotósorozatán többek közt kerti szárítókötéllel kikötözött gyerek, büntetésből ollóval füvet nyíró kislányok bukkannak fel), üres, kietlen falak előtt fekvő/tántorgó részeg férfiak (Mp&Mp Rosado), ártalmatlannak tűnő, mégis horrorba forduló családi életképek (Enrique Marty egy egész falat betöltő, festményekből összeálló installációja). Másrészt a gondtalan szórakozás (Carles Congost zenegépének prototípusa, Ryan McGingley fotósorozata az édes életet élvező ifjúságról), kiegészítve egy a lineáris olvasatot meglepően szabadon felmondó fotósorozattal, melyeken látszólag semmitmondó csendéletek és távolodó repülőgépek tűnnek fel (Wolfgang Tillmans). A jobb oldali teremben mindehhez a tömeges magány képei társulnak (Massimo Vitali nagyméretű, egymáshoz illeszkedő strandpanorámaképén a napozó és szórakozó emberek egyedisége feloldódik egyfajta elrettentő heringlétben), továbbá Zhang Huan két performanszának dokumentációja, melyeken egy nevenincs hegyet növel meg egy méterrel egy tucat meztelen nő, illetve egy tó vízszintjét néhány férfi. A csatlakozó bal oldali terem a finom és aprólékos grafikák kedvelőinek ajánlott. A talányos, elkorcsosult emberi nem, a bizarr ufófejű vagy szarvasagancsos férfiak, késsel hadonászó nők (Marcel Dzama) mellett itt látható Álvaro Oyarzun installációjában elbújtatva a kiállítás egyik legkedvesebb alakjának, a répából készült nyuszinak a humoros élettörténete is.
Innentől a tárlat az eredeti címének megfelelően (From Heaven to Hell) egyre sötétebbre fordul. Shirin Neshat szorongató kihallgatásának képeit és a burkába öltöztetett női bábu kivégzésének robaját alig oldja fel, hogy itt nézhetik meg a 18 éven felüliek Marina Abramovic Balkán erotikus eposzát, melyben a tanáros külsőt öltő művésznő a monotonul önkielégítő, melldörzsölő, alsótestét az esőnek feltáró vagy szorgosan a földdel koitáló emberek képei előtt aprólékosan elmagyarázza a rontással kapcsolatos ősi rituálék mibenlétét. A földi pokolra a koronát több háborús témájú fotómű és az apszist betöltő, a kiállítás főművének nevezhető installáció, ez a felülről szemlélhető és bejárható, apró ENSZ feliratú autókkal, lángoló, felégetett városokkal teleszórt makettasztal helyezi (Thomas Hirschhorn). A sokkoló látomást a genocídiumok által sújtott térségekkel kapcsolatos szakirodalmak egészítik ki. Kifelé menet pedig rádöbbenhetünk arra, hogy menny és pokol a földi élet része. Nincs elválasztó vonal: az ajtó mindkét oldalán mi állunk.
Műcsarnok, megtekinthető május 17-ig. Menü Pont Galéria: páros héten "pokol", páratlan héten "menny"
