Az évforduló kikényszeríti ugyan a rá való emlékezés minimális gesztusait, rövid cikket a Népszabadságban és most egy kiállítást Szentendrén, de hallani közben a fogak csikorgatását, és érezni a "helyi festő" iránti közönyt, ahogy harmonikusan egybeforr a becsületesen végzett múzeumi munka hivatalnoki rutinjával.
Nem állítom, hogy Vajdával könnyű volna. Nem írtak róla túl sokat, és a meglévőből is ki kell válogatni az ocsút, de Körner Éva már 1971-ben figyelmeztetett, hogy a "nyúlós, ragacsos, szentimentális" masszától meg kéne óvni ezt az életművet. A Szentendrei Képtár rendezői a spirituális vonalat hangsúlyozzák, csatlakozva a Hamvas-Kemény-féle teozófikus interpretációhoz, amely kortársi viszonyok között jelentős tett volt, tényeiben és eredményeiben viszont hiányosnak tűnik. Ez egészül ki aztán a felszínes didaxis rendezői módszerével: becipeltek például a kiállítótérbe egy faágat, hogy bizonyítsa Vajda organikus formáinak természetes eredetét. Ami ennél nagyobb hiba, hogy vannak afrikai maszkok is, amelyek képesek azt a látszatot kelteni, mintha Vajda viszonya az ősi, misztikus formákhoz ugyanaz lett volna, mint a kortárs, primitív művészet iránt vonzódó nyugati művészeté, pedig szó sincs róla. Vajda sajátos "szürrealizmusa" a fizikai valóságuktól megszabadított tárgyak tiszta, szellemi lényegének alapvetően a film absztrakciós eljárásaiból következő montázsélménye. Neki a népművészet, a szerb-magyar-zsidó tárgyi kultúra volt az a forrás, ami Picassónak és társainak a primitivizmus.
Ez a hármasság egyenesen következik Vajda életrajzi körülményeiből. Kisgyerekkorát magyar zsidóként Göcsejben töltötte, majd Belgrádba költöztek, onnan pedig vissza a kis szerb városba, Szentendrére. Itt töltötte később a nyarakat is, egy nyomorúságos padlásszobában (a feje folyton beleütközött a száradó ruhába, az asztal lábához kötött kacsa pedig kibírhatatlanul hápogott), és innen indult az erdélyi Besztercéről áttelepült Korniss Dezsővel motívumgyűjtő utakra. Ha jobban meggondoljuk, a két világháború közötti magyar művészet legprogresszívabb jelenségét egy szerbbarát magyar zsidónak és egy bevándorolt erdélyinek köszönhetjük. 1935-ben, amikor ez a kiállítás indul, már nemcsak a "békanyálas piktúra", a konzervatív kultúrpolitika által kizárólagosnak tekintett posztimpresszionista festészet nehezítette a dolgukat, hanem a mindenhol szétterülő fajgyűlölet is. Ebben a fasizálódó közhangulatban hirdették meg programjukat, amely a magyar művészetet a nyugati (francia) és a keleti (orosz) kultúra közötti híddá akarta tenni; olyan szintézisre vágytak, amelyben a nemzeti (népművészeti) jelleg az európaival (egyetemessel) egyesül. Öt éve volt a megvalósítására, mielőtt a szegénység és a munkaszolgálat következtében kiújuló tüdőbaj végzett volna vele.
Vajda fölismerte, hogy ezt a programot a statikus festészet nyelvén nem lehet véghezvinni, és hogy a posztimpresszionista festészet nem folytatható. A Munka-körben megismert Kassák-féle geometrikus absztrakció (vagyis az így közvetített orosz konstruktivizmus) mellett a szovjet film, Eisenstein és Pudovkin dinamikus példája vált követendővé, csakhogy a filmkészítés anyagi akadályai mellett a közegellenállás is lehetetlenné tette ezt az utat. Ezért maradt számára a Kassák-körben népszerű politikai montázs, amely 1935 körül elveszíti nyers, hétköznapi testiségét, és a magazinfotók helyett egyetlen vonalból álló jelképrendszerek átfedésére redukálódik. Ez a metódus fogja össze a maszkok, szentendrei házmotívumok, emberi és állati végtagok, növényi formák egyre elvontabb rendszerét (ebből a műcsoportból látható néhány darab az előtérben, legszebb példái pedig néhány méterre, a Vajda Lajos Múzeumban), majd a vonalak ismét sűrűsödni kezdenek, hogy lokalizálhatatlan térben lebegő anyagtalan lényekké álljanak össze. Ezekből a szellemi gomolyagokból kivillan itt-ott egy végtag, egy szem, egy madárszárny, hegyláncok fölött a Hold befogadó görbülete, de ahogy telik az idő, úgy válnak egyre önállóbbá a szörnyek, úgy zabálják föl ennek a törékeny konstrukciónak az azonosítható civilizációs elemeit. Az utolsó években a hordozó felület is kétszeresére nő, hogy a barna csomagolópapíron kunkorodó szúrós lények szénteste irányíthatatlanul szétterjedhessen. Az utolsó képeken, amelyek 1940-ben készültek, mert később már nem tudott dolgozni, az addigi világos, kozmikus tér megtelik füsttel, mintha végleg kiszorulna belőle a szellem, és csak a sötétség lényei maradnak. Vajda nagy szintézisének hatalmas erőpróbája ez, egy összehasonlíthatatlanul borzalmas kor hihetetlenül intenzív szellemi erőfeszítése, amit a koncentráció legélesebb pillanatában szakítottak meg.
Nem hiszem, hogy Szentkuthy Miklós vagy Berda József versei közelebb vinnének Vajdához, ahogy a kurátori rendezés feltételezni látszik. Egy ilyen páratlanul pontos, intellektuális életművet csak tisztán önmagában szabad bemutatni, mert minden illusztrációs, irodalmias szándék torzan és hamisan hat a közelében. Az olyan alapos életmű-kiállítás, mint a Kornissé a Művészetmalomban (kritikánkat róla lásd a következő számban! - a szerk.), neki is kijárna, mert végül ez a csábító párhuzamosság, a szentendrei nagy feladat két oldalának az egyidejű bemutatása nem vezetett semmire.
Szentendrei Képtár, megtekinthető október 26-ig.
