"Nem azért van, hogy megértsd és elfogadd!" - írta fel valaki a kiállítás erősen túltelített, szabad önkifejezésre felkínált látogatói falára. Ez az állítás elég pontosan meghatározza a műfaj és a mögötte burjánzó kultúra lényegét, már amennyiben nem műélvező, esztétikai értelmező szándékkal közeledünk hozzá, és nem is a tulajdon, illetve rongálás kérdéskörébe illesztjük, rendőrért, jogászért kiáltva. "Névjegyet hagyni" - talán ez a kifejezés jelenik meg a leggyakrabban a falakon, jelezve, hogy az általánosítva és talán kissé lekezelően is falfirkálásnak magyarított tevékenység társadalmi vetületeiről szól a kiállítás. Meglehetősen (és örvendetesen) szokatlan, érezhetően mélyen kimunkált elgondolás alapozza meg, amelynek maga a reflexió áll a középpontjában, a mérlegelés, és hangsúlyosan nem a graffiti mint olyan.
Szerencsére a látvány sem bizonyul szegényesnek, és ez megint csak a rendezőt, Maczó Balázst dicséri, aki a viszonylag kicsi kiállítási terület alsó részében félig-meddig utalásosan megteremtette az "aluljáróérzést", elsősorban a gyűjtemény illetékességi körébe, vagyis a XIII. kerülethez tartozó Jászai Mari téri, illetve Margit hídi aluljáró graffitijeinek fotódokumentációja alapján. A félhomályban tartott kiszögellésekben és beugrókban hosszas írásos idézetek: maguk a graffitizők beszélnek önmagukról, egymásról, a szubkultúra belső viszonyairól és íratlan szabályairól, a kaland, a jelhagyás, az önkifejezés vágyáról, a kockázat fontosságáról ("mennyire vagy bevállalós"), az értékhierarchia meghatározó elemeiről (miként korábbi riportunkban: "Mert én vagyok a főnök!", Magyar Narancs, 2009. január 22.).
Az nem túl meglepő, hogy ahányan, annyifélék, az viszont izgalmas, ahogyan más és más a viszonyuk például egy, a külső szemlélőben kényszeresen feltoluló alapkérdéshez, alkotásaik művészi értékéhez. Ez a probléma ugyanis mégiscsak előbukkan, például amikor a szcénán felbukkanó tinédzserek, "a kisgyerekek" munkáit undorítónak, hányásnak minősítik. És persze tény, hogy a járókelő is nehezen leli örömét egy szellemtelen rutinnal odakent kézjegyben, tagben, ha századszor bukkan fel egy városnegyedben.
Századszor, mint mondjuk a közhelyes city light hirdetések a megállókban, egy-egy cég vagy árucikk nevét sulykoló primitív reklámok egész tűzfalnyi terjedelemben. A hasonlatot a kiállítás képileg (igazából két nagyméretű, elborzasztó fotóval) csempészi a tudatunkba, és ez rögtön emlékezetünkbe idézi azt az időt, amikor valóságos divattá vált, hogy az omlatagon feketéllő házak földszinti kisboltosai úgy keltettek figyelmet, hogy a portált durván körülfestették valami brutális neonszínnel, de érezhetően a cégtábláikat sem zsűriztették egy - szerencsére nem létező - tiszteletre méltó ízlésóvó testülettel. Ehhez képest érdemes tehát rátekinteni a graffiti műfajára és közegére, amelynek a stílusirányzatairól, valamint a szókincséről is tájékozódhatunk, és átérezve érthetjük meg azt is, hogy ami a külvilág számára kívül van, ők ott vannak belül.
A kiállítás második része kilép a belső értelmezés teréből, némi erőltetéssel akár "felülnézetről" is beszélhetnénk, a konkrét teret tekintve ugyanis ekkor már a lépcsőn, illetve a galérián járunk. És itt mégiscsak kénytelenek vagyunk megértésről, elfogadásról és hasonlókról beszélni, szemünk előtt tartva persze, hogy ekkor már csak a graffitizők szűk elitje tart velünk, azok, akik az uralkodó közfelfogás, sőt a "magas kultúra" felé mozdultak el, és nem az illegalitásban, a szembefordulás, a lázadás érthető és helyénvaló gesztusában lelik örömüket. Az utóbbiak számára ugyanis tökmindegy, hogy a Szeretem Budapestet Mozgalom "Elég a falfirkákból" címmel szerkeszt röplapot, vagy Nádasdy Ádám messzemenően toleráns és őszintén eltöprengő mondatai között ott áll az a vallomás is, hogy "túl nagyok nekem, nem elég szellemesek, nem elég szépek...", netán "az üresség kitöltésének vágyáról" beszél Hajdú József nyugalmazott főiskolai adjunktus, minden bizonnyal helyi lakos.
Itt egy újabb rokonszenves, a helytörténeti gyűjtemény vállaltan korlátozott ambícióit kedvesen tanúsító, ámde meg is emelő ötlet jelenik meg. Mindegyik nyilatkozó külön kis fülkét kapott, ahol egy-egy tárgy utal szellemes áttétellel a személyre, habitusára. A fülkéknek hátat fordítva pedig "külsőkre" láthatunk, értelemszerűen graffitikre.
Sokszor tényleg nagyok, és valóban kevéssé szellemesek, viszont kétségkívül léteznek olyan felületek, helyszínek, ahol már ez is többlet az alapsivársághoz képest. Talán az a legnagyobb baj, hogy csak az alkotó felől nézve demokratikus a műfaj, a szemlélő ugyanis tettleg nálánál sokkal fáradságosabban és költségesebben érvényesítheti esetleges nemtetszését - bár némi fojtott mosollyal vizionáljuk mondjuk az M0 hárosi hídja tövében a kislétrákkal és dörzsszerszámokkal serénykedő városszépítészeket, amint egy zivataros éjszakán a tarka színek alól elővarázsolják a nyers betont.
Ámde, ugyanakkor, másfelől... - így járunk gondolatban körbe-körbe nem szűnő lelkesedéssel, úgyhogy az aktuális mellékkiállításon már csak enyhe távolságtartással futtatjuk végig a pillantásunkat. És félénken bár, de reméljük, hogy a nyitvatartási idő utolsó szakaszában a várt képes és írásos látogatói reflexiók is ezzel a nyitott, mérlegelő megközelítéssel nyúlnak a címben feltett kérdéshez.
Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény, Bp. XIII., Váci út 50. Nyitva: május 10-ig, kedd-csütörtök: 11.00-17.00, péntek: 9.00-16.00.
