Kis idő, kis képek, kis mozgások, kis ritmusok, valóban és végeredményben kis tükrök. De igazi tükrök, melyekben a 20. század második felének magyar képzőművészete váratlan erővel nyilatkozik meg, természetesen szándékolatlanul, de mégis logikusan és pontosan követhetően. Donáth Péter ugyanis - mint az az 1998-as székesfehérvári kiállítás példaszerűen szerkesztett katalógusának írásaiból is kiderül - Vajda Lajos és az Európai Iskola néhány művészének erkölcsi és esztétikai elveit és gesztusait mélyen és személyesen átérezve formálta tovább a hatvanas években, s megteremtett egy önálló és aktuálisan egyetemes érvényű festészetet az évtized végére. Festményei, assemblage-ai, kollázsai szellemileg egybevágtak a kortárs európai, elsősorban az olasz festészet eredményeivel, az akkor botrányosan híres vagy híresen botrányos Alberto Burri gyötrött felületei a lényeget illetően csak méreteikben "haladták" meg munkáit; s a Donáth által "bevallott" hatások, a korai Dubuffet-é például, pusztán az understatment szintjén voltak értelmezhetőek. Vagyis, más szempontból, az elégületlenség szintjén, melynek következtében a hetvenes évek elején majd húsz évre föl is hagyott a festészettel. (A tartós és mély cezúra oka persze nem ennyi volt: úgy tetszik, Donáth Péter csak ilyen áron tudta vállalni a kívülállás, az autonómia megőrzésének életveszélyes rizikóját. Igencsak valószínű, hogy - s nem példa nélkül - a hierarchizált csoportlét dimenzióinak szűkössége ejtette kétségbe; azok a mentális dimenziók, amelyek oly jellemzőek voltak az Európai Iskola, majd a hatvanas évek magyarországi avantgárdja művészeinek életére.)
Pedig - elsősorban szürke, majd sárga monokróm munkáival - Donáth olyan festészetet teremtett, mely konceptuálisan a kilencvenes évekre is
érvényes maradt
Mi sem jelzi ezt jobban, mint a hosszú pauza után készített munkák sora, mely logikus és konzekvens folytatást jelent majd két évtized múltán is. A kis felületen keretbe zárt, kimerevített és megragadott mozgás - még talán a szürrealizmus automatizmusára is utalva - plasztikus emlékként az idő visszfényét rögzíti; a kőkeménnyé bőrösödött színes anyag pedig magába zárja az "esedékes" asszociációk fosszíliáit. Az eljáráson, a technikán kívül talán ez az egyetlen lényegi különbség Donáth monokróm képei és Hencze Tamásnak a hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek elejéig festőhengerrel festett, atmoszferikus művei között, hiszen Hencze ugyancsak az idő és a mozgás kimerevítésére törekedett, s ahogy Donáthnak, neki is roppant fontos volt a fény "egyszínű" értelmezése.
Donáth Péter monokrómjai - mindezzel együtt, de mindennek ellenére is - a Vintage Galéria kis terében, lássuk be, új dimenzióba kerülnek. Egyrészt valóban a hely mérete folytán történik ez, de meg az idő tükrének szenvtelensége miatt is.
Ellentétben a nagy kiállítás sugallta erős benyomással, a képek most elsősorban finom tárgyakként tűnnek fel; kereteltségük (persze ezt készülésük technikája is indokolja) és kicsinységük archaizáló intimitást szivárogtat a néző elé, mintegy ezüstös fénybe vonva a halott időt, kihűlt mozgást.
Túl széppé válnak
- óhatatlanul beteljesítve Donáth valamikori jóslatát és félelmét, melyet a festészet feladása előtt nem sokkal fogalmazott meg -, egyszersmind nagyon is reálissá, pontosabban materiálissá lesznek, majdnem elveszítve a festészetszerűséget, a dimenziótlanság metafizikáját. Donáth annak idején egy rendkívül érdekes interjúban pontosan megfogalmazta, miért nem érdekli a nagy méret, vagy fordítva, miért tartja érdektelennek a méret kérdését. Azt hiszem, alapvetően félreértette a dolgot, s elvállalt egy kétségbeejtően terméketlen magyar hagyományt. Talán ebből és a szép, régi tárgyak iránt érzett vonzalmából fakadt, hogy meghagyta magát a kis formák elkötelezett mesterének.
Hajdu István
Megtekinthető: március 12-ig
