Kiállítás: Előredőlve (Sárkány Sándor művei a Szolnoki Galériában)

szerző
Bérczes László
publikálva
1998/50. (12. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Elhúz előttem a 424-es, orromat megcsapja a pálinka erős, szúrós illata. Hát persze hogy igazi. Vastag üvegű restipohárka, féldecis, áll stabilan a pici mozdony rakterében, tudom, a mozdony elemmel megy, és nem sokáig, mert a kiállító művésznek dehogyis van pénze egy héten át járatni ezt a helyes kis modellt itt, a Szolnoki Galériában, ahová kiváltságos elit-kevesek felzúdulására, mások, sokak, örömére (ki hallott még olyat, hogy egy szolnoki kiállításmegnyitón több százan legyenek, és másnap, harmadnap is jöjjenek, sokan) bebocsáttatást nyert ő, a nyeretlen kétéves, szolnoki lakos, aki azért kiállított már Szentendrén, Moszkvában, Párizsban, Budapesten, képzőművészeti színházat rendezett a MU-ban, a PeCsában, stúdiószínházat hozott létre önerőből a Szolnoki Művésztelepen és így tovább. Szóval dehogyis van pénze elemre a kiállító művésznek, de a mozdony, mintha tudná ezt, zötykölődik tovább. És a pálinka is igazi. Hiteles ember hiteles kiállítása. Nem az újatmondás kényszere, nem az üzenet sulykolása, nem a tétlenség lila játéka szüli a műveket. Egy ember mindennapjai - és persze két dolgos keze - teremtik ezeket a megállított, kimerevített jelenetforgácsokat. "Konzervatív művészet", azt látjuk, amiben élünk - persze álomba-emlékbe porlasztva.

Elhúz előttem a 424-es, orromat megcsapja a pálinka erős, szúrós illata. Hát persze hogy igazi. Vastag üvegű restipohárka, féldecis, áll stabilan a pici mozdony rakterében, tudom, a mozdony elemmel megy, és nem sokáig, mert a kiállító művésznek dehogyis van pénze egy héten át járatni ezt a helyes kis modellt itt, a Szolnoki Galériában, ahová kiváltságos elit-kevesek felzúdulására, mások, sokak, örömére (ki hallott még olyat, hogy egy szolnoki kiállításmegnyitón több százan legyenek, és másnap, harmadnap is jöjjenek, sokan) bebocsáttatást nyert ő, a nyeretlen kétéves, szolnoki lakos, aki azért kiállított már Szentendrén, Moszkvában, Párizsban, Budapesten, képzőművészeti színházat rendezett a MU-ban, a PeCsában, stúdiószínházat hozott létre önerőből a Szolnoki Művésztelepen és így tovább. Szóval dehogyis van pénze elemre a kiállító művésznek, de a mozdony, mintha tudná ezt, zötykölődik tovább. És a pálinka is igazi. Hiteles ember hiteles kiállítása. Nem az újatmondás kényszere, nem az üzenet sulykolása, nem a tétlenség lila játéka szüli a műveket. Egy ember mindennapjai - és persze két dolgos keze - teremtik ezeket a megállított, kimerevített jelenetforgácsokat. "Konzervatív művészet", azt látjuk, amiben élünk - persze álomba-emlékbe porlasztva.

Zsákvászon nagykabát támaszkodik a pulthoz, és bámulja kitartón a 424-est. Még nem - már nem indul. Maradunk, mondja szűk szájjal, várakozunk, hogy majd elinduljunk, de addig is maradunk, mondja lehunyt szemmel. Így is lát, hisz otthon van a pályaudvaron. Pályaudvarvilág. Ócska bőröndökkel, kosszal, szeméttel, babakocsival. Babakocsiban néma babák, temeti-óvja-vajúdja őket a nagykabát. Változik a fény, fehérből rózsaszínbe. Fehér babák, rózsaszín babák. Tűzben égnek, vérben áznak.

Amott már gyermekként, akárha megszülve. Ugrókötéllel mérik az időt, egy-kettő, egy-kettő, levegőben durva ingek lobognak, siheder-létezés, babának jövő, nagykabátnak múlt, lényegtelen, értelmetlen pillanat ég bele az időbe, de hiszen ez maga az élet. Futás, csikófutás, róka futása, amikor az egyik láb még nem, a másik már nem, és csak a felsőtest van, és előredőlve a szélben.

Aztán a ruhatár, hosszú nadrág, zakó, nagykabát. Fogasra, vállfára akasztva, természetesen. Vállfák. Zsákvászon fal. Egyikben élet, diavetítő fénye üti át: nagykabát szívében gyermekarc. Már emlék, csak volt, egyszer, angyali időben.

Felnőttlét. Járás-kelés. Katonagőggel, ostoba öntudattal, birtokló magabiztossággal. Idő a mellényzsebben. Mintha mindig így. Jövünk-megyünk, fényt keresünk, hisz az miértünk van, rúgjuk a port talpunk alól, minek az itt, látni se kéne, felfelé nézünk. Bírjuk magunkat, vállfa a kézben, egyenesen állunk, így is, magunktól. Vállfa kardként villan, megvívunk, ha kell.

Általában nem kell. Poroszkálunk, vagyunk, értünk ezt-azt. Kabátunkat megdöntjük, pihengetünk. Kávézgatunk, négy pohár dupla, mokka, tekebábuk az asztalon, fejük felett lámpabura, jó kis bolsevik-polgári csillár, mondjuk úgy ezerkilencszázhatvanból, a kávé gőzölög immár négy évtizede.

Nyúlunk a pohárért, dőlünk előre, billen a nagykabát, bukik a földre, de még nem, még tartja a vállfa, most is előredőlve, de átfúj a szél, nemsokára elérjük a falat, majd, még nem most, a falon öngraffitink évgyűrűi, a földön mocskos nejlonszatyor, benne ceruzánk forgácsai, és a fal tövében, igen, ott hever a nagykabát. Már elhagyatva, még nem kiterítve.

Még nem most. Még a váróterem, a restipult, a pálinka. Még maradunk. Még fordul egyet a 424-es. Nagykabát, fűtő, tartós elem.

Bérczes László

szerző
Bérczes László
publikálva
1998/50. (12. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...