Most akkor Arcade Fire Wiesenben vagy Roger Waters az arénában - ez volt a nap nagy kérdése. Előbbi mellett szólt a tavalyi év albuma (The Suburbs) és az állítólag szenzációs koncertek, utóbbi mellett meg minden idők egyik legjobb lemeze, a The Wall, na és a várhatóan lenyűgöző show az összes létező bombasztikus elemmel, illetve egy kicsit még annál is többel. A választás végül az egykori Pink Floyd-vezérre esett, de persze maradtak kételyek. Nem lesz túl didaktikus? Nem fog bénán énekelni? Nem nyomja agyon a látvány a zenét? Pótolható-e David Gilmour? A végére legalább két kérdésre lett "nem" a válasz.
Magyarországon egy ekkora csarnokban nehéz telt házat csinálni - pár héttel korábban Joe Cocker játszott itt letakart szektorokkal, és erről még Paul McCartney is tudna mesélni egy s mást. Waters koncertjére viszont már jó régóta elfogyott az összes jegy, ami annak is köszönhető, hogy több száz km-es körzetben csak itt lépett fel, szóval jöttek osztrákok, szlovákok, szerbek, románok szép számmal, és én személy szerint még egy brazil különítménnyel is összefutottam. A magyarok megint bebizonyítják, hogy a pontosság nem az erényük, és amikor egy spartacusos intrót követően az In The Flesh? váratlanul berobban, még csomóan keresik a helyüket söröspohárral a kezükben. Sokan le is maradnak róla és a sejtésről, hogy ez az intro a pirotechnikai arzenállal és a falba repülő vadászgéppel többe kerülhetett, mint egy aktuális Omega-búcsúkoncert. Innentől már rögtön levonhatóak következtetések: Waters, annak ellenére, hogy közel két évtizede nem jelentetett meg lemezt, a hatvanon túl is fejlődőképes előadó. Természetesen nem alkotóként, hanem ahogyan felhasználja az életművét, és aki itt volt a korábbi koncertjein, alaposan felmérhette a fejlődést. A 2002-es kisstadionbeli fellépés (mely a zenekari és a szólókarrier legfontosabb darabjaira hagyatkozott) egy korrekt, de túl hosszúra nyúlt, sokszor érdektelen előadás volt. A 2007-es, már itt az arénában bemutatott, a Dark Side Of The Moonra épülő show sokkal izgalmasabbnak bizonyult mind zeneileg, mind a látvány tekintetében, amit meg a Wall-lal művel, az egészen elképesztő.
Kezdjük azzal, hogy koncertet így szólni még soha életemben nem hallottam. Negyven méterre a színpadtól is kristálytiszta az 5.1-es hang, minden hangeffekt külön hallható, a hangerő meg az összes fül-orr-gégész rémálma. A látvány is lenyűgöző: HD-s vetítések láthatóak a fokozatosan épülő falon, illetve a Pink Floyd által szabadalmaztatott, azóta már sokak által lenyúlt kör alakú kivetítőn. Waters éneke meglepően jó - persze nyilván kínlódik az olyan nehezebb darabokkal, mint a One Of My Turns meg a Don't Leave Me Now, de ettől függetlenül megbízható teljesítményt nyújt, ellentétben a Gilmour énekhangját pótoló Robbie Wyckoffal, aki a Motherben és a Show Must Go Onban is sokat ront az összképen (-hangon). A Floyd-gitáros másik helyettese, Dave Kilminster viszont az este kellemes meglepetése: a négy évvel ezelőtti Dark Side-buli óta ő is sokat fejlődött, és néha döbbenetesen tudja imitálni Gilmour egyedi játékát.
A többiekről (pl. Waters fiáról, Harryről vagy a már az eredeti, harminc évvel ezelőtti Wall-turnén is közreműködő Snowy White-ról) nehéz bármit is elmondani, annyira a háttérbe szorulnak - aztán a szünettől kezdve már a fal is eltakarja őket. A második részben végképp a vetítés veszi át a főszerepet - az új animációk egyetlen kisebb problémája, hogy nincsenek mindig összhangban az itt is vetített eredeti Gerald Scarfe-rajzfilmekkel. Közben a 67 évesen is meglepően fiatalos Waters egyedül előlopakodik a fal mögül, és produkálja magát - néha Rátonyi Róbertet megszégyenítő ripacskodással -, de ezen az estén még ez is belefér. Mint ahogy a didaktikus antiglobalista agymosás meg a sokszor következetlen üzenetek: látjuk, ahogy a G.I.-ok rálőnek az ártalmatlan arabokra, aztán pedig meg kéne hatódnunk azon, ahogy átölelik gyermekeiket a harcmezőről hazatérve. Egy hazai popújságíró nemrég a pop Oliver Stone-jának kiáltotta ki Waterst, ami egészen helytálló, de nyugodtan el lehetne nevezni a pop George Lucasának is, hiszen fokozatosan újrahasznosítja az életművét, és antikapitalista üzenetei ellenére szívesen húzza le a rajongóit - például kilencezer forintos pólókkal. Persze lehet, hogy mindez csak irónia, és ez lehet az a humor, amit szerinte sokan nem is értettek meg a Wall-lal kapcsolatban.
Ami van annyira jó lemez, hogy nem nagyon lehet elrontani, bár tény, hogy az 1990-es berlini monstre koncerten mégis sikerült Watersnek. Szerencsére tanult az akkori hibákból, és ez a koncert tele van csúcspontokkal: a színpad és a közönség fölé tornyosuló óriásbábuk (a tanár, az anya, a feleség és az elmaradhatatlan, itt már távirányítással kezelt disznó), a Mother közben énekelt "anya, bízzak a kormányban?" sor és a falra magyarul kiírt "kurvára nem" válasz, a Young Lust erőteljes zúzása, a mottónak is tekinthető Is There Anybody Out There sejtelmessége és kétségbeesése, a zseniális Comfortably Numb, a halálriffet tartalmazó Run Like Hell, a Waters által kiválóan elénekelt/eljátszott The Trial mind telitalálat, és a végén a leomló fal előtt szerényen búcsúzó zenészek is azt sugallták, hogy megfelelő választás volt a Wall erre az estére. Az Arcade Fire meg hátha felbukkan még valahol, ki tudja, talán épp Amy Winehouse helyett a Szigeten.
Papp László Budapest Sportaréna, június 22.
