Ha a nyájas olvasó lineáris rendben haladva tekinti át lapszámunkat, úgy e cikkhez elérkezve már bizonyosan számos új adalékkal gyarapította ismereteit a jelenkori magyar politikai élet alapvonásairól, zavarba ejtő belső logikájáról és korántsem lélekemelő morális dimenzióiról. Ily esetben értelemszerűen a történelmi áthallásokat meg a régmúlt tanulságos példázatait kereshetné a G. Etényi Nóra és Horn Ildikó által szerkesztett tanulmánykötet jelen recenziójában, ám erről a közelítésről még idejekorán lebeszélnénk a kultúrrovat búvárlóit. Méghozzá mindjárt több okból is, hiszen ezúttal nemcsak a mélyebb történeti megismerést korlátozó kényszeres párhuzamkeresésről lenne szó, de netalántán még az autonóm politikatudomány hőskorának és napjainkig hivatkozott alapvetéseinek is kijutna némi rosszallás. Merthogy a kora újkori, a XVI. és a XVII. századi Európában (és így az éppen tartósan három részre szakadt Magyarországon ugyancsak) az elméletalkotók és a praktikus elmék felfedezték maguknak az államrezont, s vele a vallási és morális normákkal nem vagy legfeljebb csak részben összefésülhető gyakorlati politika kétes világát.
Az első helyen citálható és egyszersmind máig legismertebb név az új gondolatok plántálóinak sorában vitán felül Niccol˜ Machiavellié, aki A fejedelem című, századokon át szenvedélyes vitákat gerjesztő alapművének XVIII. fejezetében így írt a megtévesztés jelentőségéről: "S mert a fejedelemnek jól kell használnia az állati természetét, a rókát és az oroszlánt kell követnie [...] A bölcs uralkodó tehát ne legyen szótartó, ha ez a kárára válik, s ha az okok, melyek miatt ígéretet tett, megszűntek. Ha az emberek jók lennének, ez az elv kárt okozna; de mert gonosz indulatúak, nem tartják meg adott szavukat veled szemben; így hát neked sem kell megtartanod velük szemben." Ez a mélyen realista útmutatás, amely szerint tehát a jó uralkodónak "nagy szenteskedőnek és színlelőnek" kell lennie, az antikvitást keresztény áldással átvészelő Cicero szavait fordította a visszájára. ' ugyanis a két említett ragadozót riasztó példának szánta, amikor ekként tanított: "Minthogy pedig a jogtalanságot kétféleképpen, azaz vagy erőszakkal, vagy alattomban követik el, az alattomosság mintegy a róka, az erőszak az oroszlán tulajdonsága: mindkettő idegen az embertől, az alattomosság azonban inkább megérdemli a gyűlöletet." Machiavelli rendszerré kidolgozott ellentmondása, amelyet - az ókor imponáló erejének bizonyságaképp - olykor tacitizmusként emlegettek a kortársak, teljes elfogadásra legfeljebb a gyakorlati politikusok körében találhatott, ám a politikai gondolkodást, "az oroszlány és a róka" hasonlatát továbbcsiszoló nagy Lipsiust és társait így is új utakra indította.
Ezt, vagyis a kora újkor átalakuló politikai kultúráját, a simulatio és a dissimulatio elméleteit és kiterjedt praxisát taglalja a széles látómezejű tanulmánykötet, amelynek lapjain a röpirat- és pamfletirodalom csakúgy tárgyaltatik, akár az álarcot viselő korszak kettős olvasatú sírkövei vagy épp Prága és Innsbruck propagandisztikus huszártornái. "A színlelés e század legjelesebb tulajdonságai közé tartozik" - írta Montaigne, aki rögvest azt is hozzátette észleletéhez, miszerint "a hazudozás és a hamis eskü nem bűn, hanem beszédmód". Hogy ez a teoretikus irány és egyszersmind napi gyakorlat - Machiavelli konkrét ismeretében vagy épp anélkül - a puszta életben maradásért viaskodó magyar és erdélyi végeken kedvező fogadtatásra talált, azon a legkevésbé sincs okunk meglepődni. "Móddal igazgassad szélhez vitorládot / S amint az fú, te is ereszd úgy magadot..." - rímelt Rimay János, a kötetnyitó tanulmány főalakja (Ács Pál: A hallgatás művészete. Rimay János és az újsztoikus ars dissimulandi), két nemzedékkel később pedig Zrínyi Miklós Vitéz hadnagya okít a körülmények hatalmára (idézi R. Várkonyi Ágnes tanulmánya): "Nyomorúság, de mit tehetünk róla... az ki csak egy féle personát hordoz, és nem transformálhattya magát másra, lassan viheti a' maga dolgát előre..."
Hogy e politikai kultúra megismerése nemcsak az utókor morális fölényérzetét törölheti el, de a kényelmes dichotómiák és kategorizálások alkalmazhatóságát is jócskán elbizonytalaníthatja, azt több dolgozat igazolja. Így például Almási Gábor okos írása, amely a XV. századi vallási színlelők, vagyis a nikodémusok túlélési stratégiáinak bemutatásával egyszerre érzékelteti e békességre vágyó humanisták és karrierépítő kormányhivatalnokok életigazságát, valamint a felekezeti hovatartozás s egyáltalán a világos felekezeti határok kérdésességét. Mondhatni ez utóbbi kérdéseket emeli kormányszintre Horn Ildikó, aki a hagyományosan az unitárius hit bajnokának megtett János Zsigmond szimulációs politikáját elemzi. A tágabb témában már monográfiát publikált (Hit és hatalom - Az erdélyi unitárius nemesség 16. századi története) kutató írásából most kiviláglik, hogy a fiatal uralkodó diplomatái és bértollnokai mint igazították a külhoni partnerek elvárásaihoz János Zsigmond személyes hitének és valláspolitikájának bemutatását. Ahogy az egy fejedelemtől el is várható.
L'Harmattan, 2010, 378 oldal, 3500 Ft
