Ha az utókor meg akarja érteni a megérthetetlent, úgy gyakorta kénytelen a legközelebbi szemtanúk, közöttük a holokauszt legfőbb kiagyalóinak és végrehajtóinak emlékeire és vallomásaira hagyatkozni. Eichmann Obersturmbannführer legalább annyi szolgálatot tett az utókornak, hogy - hála ügybuzgalmának és grafomániájának - bőven hagyott hátra elemeznivalót a vészkorszak és a náci rendszer kutatói számára. Börtönben írott feljegyzései immár magyarul is olvashatók, s a lazán-szorosabban összekapcsolódó emlékiratfüzérből lassacskán összeáll egy olyan ember portréja, akit tán még egykori ideiglenes honfitársa, bizonyos Jorge-Luis Borges is megörökítésre méltónak talált volna a maga bestiáriumában.
Az ilyesfajta emlékirat persze - néhány kivételtől eltekintve - nagyjából direkt apológia: az emlékező nem csupán az akasztófától kívánná megmenteni magát (jelen esetben persze reménytelenül), de egyben személyiségét is óvja a széthullástól, elvégre nehéz elkerülni a meghasonlást, ha csak egy kicsit is feltámad a lelkiismeret a kimondhatatlan bűntettek elkövetőiben (ami nem volt valami túl gyakori a náci főbűnösök között). Eichmann emlékezéseiben finoman elhatárolódik a történtektől, ugyanakkor, s ez
holokauszttagadóknak is melegen ajánlott,
egy percig sem tagadja a zsidók elleni genocídium megtörténtét. Csak éppen a saját szerepét láttatja egy kicsit másképp, mint azt vádlói s manapság a közvélemény is teszi.
Eichmann logikája pofonegyszerű: valami fatális véletlen, azaz dehogy is, inkább volt (s még életben lévő) feletteseinek hazug és tendenciózus vallomásai juttatták a bíróság elé, pedig ő csupán egy kis csavar volt a gépezetben; nevezetesen az SS keretén belül működő RSHA (Birodalmi Biztonsági Főhivatal) IV. számú hivatalának (Gestapo) B-4 (utóbb A-4) számú főosztályát (referatúráját) vezette, s rangja sem jogosíthat senkit arra, hogy nevét a főbűnösök között emlegesse. Eichmann nem szűnik hangoztatni, hogy főosztálya - melyet a zsidóügyek úgymond kezelésére hoztak létre, személyesen a birodalmi vezető (Himmler) utasítására - tulajdonképpen csak kitelepítési és koordinációs ügyekkel foglalkozott, s egyébként is a zsidók deportálásának ügyében csupán hír- és parancstovábbító szerepet töltött be. Ennek persze ellentmondani látszik Eichmann eme emlékirata, melynek tanúsága szerint a szerző valahogy mindig jelen volt a holokauszt minden fontosabb eseményénél: személyesen tapasztalja meg az Einsatzgruppék (főképp zsidók elleni tömeggyilkosságok végrehajtására szervezett bevetési egységek) működését, az első haláltáborok létrehozását, a tömeggyilkos eszközök fokozatos evolúcióját, rendszeresen konzultál Höss-szel és a tömeggyilkosságok más gyakorlati szakembereivel. Emellett fáradhatatlanul szervezi az európai zsidók kivándoroltatását, majd elkülönítését, törvényen kívül helyezését s végül deportálását. Személyesen csak egyszer mutatkozik, de ez éppen Magyarországon történik - visszaemlékezései már csak ebből a szempontból is kulcsfontosságúak. Nos, Eichmann itt végzi a leghatékonyabb munkát: az ő és húsztagú munkacsoportjának koordinálása mellett kevesebb mint két hónap alatt lezajlik a vidéki zsidóság deportálása, ami a náci megsemmisítő gépezet megdönthetetlenül borzalmas rekordja. Eichmann itt sem tagadja meg magát: állítása szerint az egész háború alatt egyszer sem volt annyi szabadideje és oly kevés tennivalója, mint éppen budapesti tartózkodása alatt, elvégre a deportálásokkal kapcsolatos minden fontos teendőt német részről Veesenmayer és Winkelmann (egyaránt nála magasabb rendfokozatú, Magyarországra akkreditált SS-vezetők, előbbi a teljhatalmú megbízott) végeztek el.
De ez még mind semmi, hiszen Eichmann a maga módján dicshimnuszt zeng a magyar hatóságokról és közigazgatásról, melyek, őt idézve, nem csupán zsidóügyekben, hanem egyszerűen minden más hivatalos feladatot illetően úgy működtek, ahogyan azt szerzőnk csak a német hivatalnoki szervezetről tudta elképzelni, s emellett külön is, s
igen meleg hangon emlékezik meg a magyar csendőrség munkájáról
Eichmann nem szűnik hangoztatni, hogy az emberi hitványság milyen mélységeit tapasztalta meg, mikor azt volt kénytelen látni, hogy egykori kollégái és felettesei sorra ellene vallanak a háborús bűnperek során (a vele tárgyaló zsidó vezetők vallomásait viszont általában korrektnek nevezi), ami fokozatosan elvezet ahhoz is, hogy neve ismertté váljon - például az izraeli titkosszolgálat számára.
Nem fukarkodik persze a magamentségekkel sem: egyrészt oldalakon át boncolgatja, szinte szőrszálhasogató módon a parancsteljesítés metafizikai rejtelmeit, másrész részrehajlással és egyoldalúsággal vádolja a szövetségeseket; s a civil lakosság elleni terrorbombázásokon, Hirosimán, Nagaszakin és Drezdán kívül (meglepő módon Eugen Kogan: Der SS-Staat című művére hivatkozva) fontos érvként említi a világháború után elűzött, deportált vagy elpusztított 12-14 millió kelet-európai német tragédiáját (ezek az érvek máig kísértenek minden olyan történeti műben, melynek tárgya a nürnbergi típusú törvénykezés fogyatékosságainak taglalása). S ha még ennyi sem elég, ráadásként olvashatjuk filozófiai elmélkedéseit, melyekben - sok más mellett - ecseteli hányódását az evangélikus hit, az ifjúkorától meghatározó Kant-hatás meg az SS-vallás között, s kifejti végezetül az argentin emigrációban kialakított sajátos miszticizmusát, melynek értelmében - a szerzőt idézve - semmi sem nyugszik vagy áll, minden folyamatos örvénylésben van, és nem létezik halál, mint olyan, mert nem létezik a semmi sem. Mert a ragyogás önmagába zárul, hogy ismét tovább folyhasson.
Eichmann sajátosan morbid gondolatait olvasva hirtelen átérezzük a Hullaégető hiperrealizmusát, különösen, mikor azt kell olvasnunk, hogy Eichmannt magát nem vezették ellenséges (értsd: antiszemita) érzelmek: a biologizáló antiszemitizmus mindig is idegen volt tőle, a gazdasági antiszemitizmust alaptalannak találja, a tömeges kivégzések látványa pedig rendre olyan erős indulatokat és elutasítást vált ki belőle, hogy élményeit csak nagyobb adag alkohol segítségével bírja feldolgozni (Eichmann amúgy, vallomásait készpénznek véve, végigitta a világháborút).
A szerző nyelvezete finoman szólva nehézkes (a két fordító ezt - nyilván az eredeti stílushoz való ragaszkodás szándékával - változatlanul hagyta), s nem könnyű feladat követni Eichmann csapongó gondolatait sem, különösen, ha már az olvasó szédült a különböző SS-rangok és az egymással rivalizáló hierarchikus szervezetek kavargásának láttán. A mű azonban így is unikum, hiszen Eichmann volt a náci megsemmisítő gépezet egyetlen olyan irányítója, aki legalább megpróbálta a maga sajátos módján leírni, vagy ha tetszik, megmagyarázni a holokausztot - vagy legalább a saját benne játszott szerepét.
A könyv végén amúgy megtalálható Sipos Péter alapos életrajzi tanulmánya, bő jegyzetanyag, részletes névmutató (benne a náci főgyilkosok színe-java) és fogalommagyarázat azoknak, akiket még érdekel, mekkora rangot is jelentett egykor Standartenführernek lenni.
Barotányi Zoltán
Fordította: Németh Balázs, Wittmann László; Trifer kiadó, é. n.
