Könyv: Át téren s időn (Balázs Ádám: Minden szegleti felől ez világnak - Írások nyugati magyarokról)

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
1998/37. (09. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Bár az idei könyvhétre jelent meg, inkább ragasztott, mint fűzött, karcsú kis kötet, s az alcímében foglalt tárgymegjelölés a nekem érdekesnek tetsző könyvek közé utalta, mégis, egy gyors átfutás után szépen besorolt a feltétlenül elolvasandók, ki hinné, de az idő teltével egyre takarosabban hízó halmába. Csorognak persze mindig újdonságok is, csoda-e hát, ha a fenti oszlopnak csupán az aktuálisan legfelül elhelyezkedő egyede tarthat számot belátható időn belüli rendeltetésszerű használatba vételre. Hogy végképp átláthatatlan legyen a dolog, tisztán emlékszem: az én kupacom úgyszólván napi rendszerességgel rendezi át magát, hiszen én ugyan hozzá nem nyúlok, mégis mindig más - lehetőleg minél ismeretlenebb - könyv van a tetején.

Bár az idei könyvhétre jelent meg, inkább ragasztott, mint fűzött, karcsú kis kötet, s az alcímében foglalt tárgymegjelölés a nekem érdekesnek tetsző könyvek közé utalta, mégis, egy gyors átfutás után szépen besorolt a feltétlenül elolvasandók, ki hinné, de az idő teltével egyre takarosabban hízó halmába. Csorognak persze mindig újdonságok is, csoda-e hát, ha a fenti oszlopnak csupán az aktuálisan legfelül elhelyezkedő egyede tarthat számot belátható időn belüli rendeltetésszerű használatba vételre. Hogy végképp átláthatatlan legyen a dolog, tisztán emlékszem: az én kupacom úgyszólván napi rendszerességgel rendezi át magát, hiszen én ugyan hozzá nem nyúlok, mégis mindig más - lehetőleg minél ismeretlenebb - könyv van a tetején.

Kiszüremkedni lelkiismeret-furdalásom e csinos kis emlékművéből, hagyjuk is, azért volt már rá példa. Nyilván valami erősebb külső hatás szükségeltetik, például leverem az egészet, vagy véletlenül a szobámba szabadul egy nekivadult menyétcsorda, ilyesmi. Akkor az elhullottakat összeszedi az ember, s ha szerencséje van, valamelyiken megakad a szeme, a manóba is, de rég szeretném már elolvasni, félre minden egyébbel, a halogatás biztos halál.

Szép dolog persze műhelytitkokat kifecsegve, jó távolról nekifutni a tárgynak, most mégis funkciója van e bensőséges kitérőnek, konkrétan az, hogy még ennél is messzebbről bírjam kezdeni a közelítést, ami viszont már jócskán megokolható, hovatovább ki kell hogy derüljön.

Most nem löktem föl a restanciám. Rám köszöntött augusztus 20-a és vidéke, mikor is két olyan, látszólag alig is könyvkritikába való impulzus ért, hogy feldolgozásuk egy pontján egyszerűen kénytelen voltam előkeresni ezt és csakis ezt a kötetet. Bámultam a tévét, megszokott dolog, de valahogy könyvkeresgélés még sosem lett a következménye. Majd megszokom ezt is.

A kulturális értékek hordozására, mentésére szakosodott közszolgálati csatornáink, név szerint a Duna és a királyi kettes olyant nyújtott, mint bizonnyal még soha, nemhogy végignézhető, de első pillanataitól fogva torkon ragadó s nem engedő szavalatot. Rég beletörődtem, hogy a vers nem kimondottan televíziós műfaj, pedig most úgy tűnt, lehetne, noha látszólag nem történt semmi szokástól eltérő. Két beszélő felsőtest, zérus színészkedés, egy csöpp ráerősíteni igyekvő gesztus sem volt sehol. Hál´ istennek.

A kettesen, a Napbúcsúztató című műsorban Darvas Iván elmondta a Himnuszt, a Duna rendszeres versműsorában Sinkovits Imre Illyés Gyula Koszorú című versét. Mit mondjak, ha előre szól valaki, hogy ilyen lesz, nem sokat adtam volna a szavára. Két kínosan kényes költemény meg két régi motoros. Mesterségük, művészetük nagyszerű figurái, de az elmúlt időkben annyi minden rakódott köréjük, még ha csak sok rossz darab, de más is, szabadságra találásuk eufóriájában szerintem mindketten jobban exponálták magukat politikai porondokon, mint az finom lenne. Személy szerint az ilyesmit fenntartások nélkül beemelem, apámék generációja, korán vesztették, későn kapták, mi alanyi jogon járt nekik, a szabadságot. Pedig - például ötvenhatvan, de hiszem: később is - ők elég messzire mentek érte. Tiszteletünket nem csorbíthatja az ismeret, mit színpadon kívüli szerepvállalásaikról összeszedhettünk. A becsület nyilvánvaló, ez a színpadon egy szándékos színjátékban már nem könnyen konvertálható, direktben nem művészi értéknek látszó valami. Nekem, hogy színpadi teljesítményüket vizsgálhassam, először el kell felejtenem ezen, immár kétségtelen adottságaikat.

E két kitüntetett alkalommal eszembe sem jutott, hogy nevezett férfiak éppen az aktuálpolitikához vagy az aligmúlt politikájához lennének bárhogyan is köthetők. Korunk legkínosabb élménye a kultúrkampf, e két teljesítmény után, szavamra, tőlük kettejüktől teljesen függetleníthető. Hö-hö, közben meg pontosan a kultúra koros katonái ők, mégis, micsoda különbség. Egy dolog, mitől elszokhattunk jócskán, példát adtak, szembeötlőt, összekeverhetetlent - alázatból.

A tévéből akkor a Himnusz szólt és a Koszorú. Nekem meg valahogy velük kellett maradnom, amíg sikerült, magamtól, aztán segítséggel, arra kellett ez a nyugati magyarokról szóló kötet. Ne kérje számon senki, hogy bármelyik említett vers miért is lökött e kötethez, nyilvánvalóság, mi más, célunknál vagyunk, kijelölt tárgyunkhoz értünk, ám a tárgyszerűség esetleges megléte csak bővítheti mondandónk, egyébként minden marad a régiben, a személyesben.

Kezdve ott, hogy alapvetően újságírói műfajokban én kifejezetten nem kedvelem a gyűjteményes köteteket. Csak nagyon indokolt esetben tűnik számomra elfogadhatónak válogatott vagy összegyűjtött ballépéseink együttes közzététele. Az ilyesmi még akkor is vérlázító merészség, ha a kötetben szereplő valamennyi darab igazi kis gyöngyszem önmagában. Több és más kell, hogy ez jó legyen. S e több, e más jó esetben csak olvasás közben derül ki, kevésbé jóban a végén, többnyire meg soha.

Balázs Ádám zömükben a nyolcvanas években kelt interjúi, tanulmányai, előadásai viszont már az elején, konkrétan a Fejtő Ferenccel folytatott beszélgetés során, jelzik időben, hogy érdeklődésünk alighanem ki fog tartani. E jelzés a későbbiekben helytállónak is mutatkozik. Noha a tárgy megközelítése több irányból történik, az interjúkban megszólalók pedig végképp máshonnan jönnek, és első látásra más irányokba is tartanak, mégis hamar észrevehetően egységes anyagot kapunk itt a kezünkre.

Fejtő, Tábori György és Mme Raymond Barre, hovatovább egy-két másik, néha igencsak meglepő személy, mind más és más eset, mindnek más a sztorija, egymással nem is méricskélhető viszonyok a világhoz, más értelmi, érzelmi szintek, színvonalak, ám végül ugyanazt feszegetik, ugyanarról beszélnek, s csak részben azért, mert a szerző adott koncepcióval közelít, magyarul: tudja, mit akar, leginkább azért, mert noha érdemeik számosak és különbözők, arról a dologról, amiről a könyv egésze szól, nekik minden körülmények között egyszerűen muszáj nyilatkozniuk. Mondjam, miről? Maradok inkább, itt és most, szemérmes.

Bár van a hetvenes évek végén s a kilencvenes évek elején született része is a gyűjteménynek, a dolgok java, mint mondtuk, a nyolcvanas évek szülötte. Tudható lenne ez akkor is, ha nem szerepelnének helyükön pedánsan a dátumok. S ez a kötet másik nagy érdeme. Csak úgy dűl belőle a nyolcvanas évek igazán mámorító levegője. Akkor nagyon fontos volt, és pontosan oly módon, ahogy itt a szerző kezeli, később - hihettük -, meglehet, elveszett, most meg itt van megint, még ha csak egy vékony könyvnyi ideig is. Az immár csak magunkban létező foglár háta mögötti, kortynyi időre, de régi fényében. Mi is? Miről is beszélek? Miről szól ez a könyv? Az önmagunkhoz, identitásunkhoz fűződő épeszű viszonyról. Segít karbantartani önazonosságunkat. Keletiek Nyugaton, keleti kérdések között. Magyarok. Vagyunk.

Ezek után csak annyi marad, hogy egy kép nekem gyanús benne, hátha nem is az van rajta, akit odaírtak, egy (két) név nagyon összekeveredett benne (Zsigmond Vilmosból és Kovács Lászlóból lett Kovács Vilmos), valamint a romániai könyvnyomtatás még a magyarnál is képesebb szemét munkára, hiszen e mű már a huszadik oldal olvasása körül lapjaira hullik szét, de mit csináljunk. Potomság.

Turcsányi Sándor

Kriterion, 1998, 157 oldal

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
1998/37. (09. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...