Könyv: Élet az ember után (Michel Houllebecq: Elemi részecskék)

szerző
Hazai Attila
publikálva
2001/24. (06. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Michel Houellebecq: Elemi részecskék

Michel Houellebecq könyve klasszikusnak mondható, naturális elbeszélői stílussal szembesít bennünket az üresség, a rosszindulat, a sikertelenség és a felbomló kapcsolatok életérzésével, melynek fő motívuma az egyedüllét, a kommunikációképtelenség, a maszturbáció, illetve az aszexualitás. A könyv

fokozatosan és céltudatosan

jut el egészen addig a pontig, amikor már nehéz nevetni, amikor már nincs humora a földön inneni létezésnek, már nem kacagtató a tehetetlenség, a kiábrándultság és a betegség, illetve a halál megváltoztathatatlansága.

A történet szabdalt, sok szálon fut, sokoldalú, a mai Franciaország negyven év körüli értelmiségi világa van a középpontjában, s a regény egyik fő attraktivitása, hogy képes bemutatni, pontosan megvilágítani és kipellengérezni a franciaországi vagy inkább európai értelmiség válságát, vergődését, kielégületlenségét,a posztmodern világ értéktelenségét, céltalanságát és halálvágyát.

Az első részben (Az elveszített birodalom), megismerjük Michelt, a sikeres kutatót, aki egy év szabadságot vesz ki negyvenévesen, élete fordulópontján, hogy ez alatt az év alatt semmivel se foglalkozzon, valamint testvérét, Brunót, a frusztrált irodalomtanárt, aki befogadhatatlan versek és elfogadhatatlan nézetek megírásán kívül szinte folyamatosan a tizenkét centiméteres falloszának elsütésével van elfoglalva, és a könyv végén végérvényesen egy pszichiátriai klinikán köt ki.

Bruno és Michel féltestvérek, modern házasságból származnak, fogantatásuk figyelmetlenségnek köszönhető, a szülők nem vállalkoztak a nevelésre, így mindketten a nagyszülőkhöz kerülnek. Bruno apja, Serge plasztikai sebész, több klinikája van, jómódú ember, de nem akar gyermekével foglalkozni, Michel apja, Marc filmes, aki sokat utazik, így ő sem vállalja fiát, anyjuk, Janine pedig csak az élvezeteket és a fiatalságot hajszolja, először Saint Tropez-ban rendez kábítószeres orgiapartikat, majd egy Los Angeles-i kommunába költözik.

A szerelemre, párkapcsolatra és kommunikációra nagyjából képtelen Michel talán az egyetlen, hagyományos értelemben vett pozitív figura a regényben, ő az, aki a társadalom hasznára van biológiai kutatásaival, többek között egy Európában elterjedt találmányával. Olyan, genetikailag manipulált tehenet fejlesztett ki, amely több és jobb minőségű tejet ad, mint elődei. Másik nagy találmánya, melyet élete végén, öngyilkossága előtt fejleszt ki, a nem szexuális úton szaporodó ember, egy új és a miénknél tökéletesebb, céltudatosabb és kevésbé szenvedő, szorongó faj megalkotása. Ez az utópisztikus elképzelés a szerző és a szereplő részéről egyaránt az emberiségből való kiábrándultság, a mai ember hasznavehetetlenségének szimbóluma,

kemény és elkeseredett

társadalomkritika

Az új, klónozott ember 2030 körül, a regény végén kezd el terjedni, mert addig a humanista erkölcs és gondolkodásmód ellenzi. Ezután viszont hamar bekövetkezik a mai értelemben vett emberiség kipusztulása, és egy kedvezőbb, életképesebb, elégedettebb, hatékonyabb és boldogabb civilizáció váltja le a miénket. 2013-ban elhíresül a jelmondat: Nem lelki, hanem genetikai mutációra van szükség, 2021-ben az UNESCO hiteleket ad a további kutatásra, és nemsokára létrejön az új ember, akinek sikerül túljutnia az egoizmus, a kegyetlenség és a harag akadályain, ráadásul mai szemmel istennek is számít, hiszen a genetika segítségével halhatatlanná vált egyedről van szó.

A könyv kerettörténete e metafizikai mutáció létrehozásáról szól, talán azért, hogy legyen valami közvetlenül elgondolkodtató témája, és lehessen megoldása, de a regény ereje és kiválósága számomra nem ebben rejlik.

A második rész, a Furcsa pillanatok szól legintenzívebben a perverziókról és ezekkel együtt, vagy inkább ezeken keresztül, az önazonosság keresésének problematikájáról. Talán ez az a rész, amely miatt Houellebecq művére mint az "Európai psychó"-ra utalnak, itt ismerkedhetünk meg Daviddal, a sikertelen popzenészből lett szadista sorozatgyilkossal, aki elmebeteg szenvedélye kielégítése végett Amerikába költözik. A könyv több okból sem hasonlítható Bret Easton Ellis Amerikai psycho című művéhez, és bizonyára nem annak európai változata. Bár vannak benne brutális, naturális jelenetek, nem egyetlen erős, sokkoló metaforával dolgozik, mint az eleve rossz, szadista, születetten beteg, őrült Bateman, aki Ellisnél Amerika és a mentális pusztulás szimbóluma lett.

Az Elemi részecskékben több szereplő van reflektorfényben, ártatlanok és szerencsétlenek, legtöbbjük csak élvezni akar, ráadásul a kerettörténet a biogenetika fejlődéséről egy egészen más gondolati síkra viszi a cselekményt. Európa ezek szerint nem vad és pusztító szadista őrült, inkább magába fordult, keserű, önkifejezésre képtelen, segítségre szoruló lelki beteg, az emberek elfordultak a vallástól, a hittől, bizonyos erkölcsi szabályoktól, és még mielőtt a tudomány halhatatlan istenekké változtatná őket, egyetlen céljuk a nyaralás, a nyaralással egybekötött szex, a mindegy, hogy kitől, hogyan megszerzett orgazmus. Aki pedig már nem képes a kielégülésre, az legjobb, ha az öngyilkosságot választja, mint azt Michel és Christine is teszi.

A regényt áthatja a hatvanas-hetvenes évek szexuális forradalmának, a hippimozgalomnak és az önmegvalósításnak a filozófiája, mely a kilencvenes években kompromittálódik és karikírozódik. Egyik

kedvenc részem

a könyvben,

mikor Bruno a Változás Helyét látogatja meg; ezt néhány hajdani hatvannyolcas alapította Cholet-től délre, egy nagy kiterjedésű fenyvesben, hogy a felszabadító eszmékre épülő tervük szerint az önigazgatás, a személyes szabadság tisztelete és a közvetlen demokrácia eszméi szerint éljenek.

A Változás Helye nem kommuna, hanem nyaralóhely, ahol jó pénzért festő-, író-, színjátszó, meditációs és masszázskurzusokon vehet részt az ember. Érdekes és szexuálisan igencsak felszabadult csapat gyűlik itt össze, köztük sok egyedülálló tanárnő, kisiklott életű művész, ábrándozó alkoholista, akik olykor dülöngélve vagy horkolva vesznek részt a személyiségfejlesztő kurzusokon és terápiákon.

Bruno mellett a meditációval egybekötött írói műhelyen egy részeg nő a gyakorlat közben összeesik, akár egy zsák krumpli, és háton fekve kapálózni kezd a tatamin. A jógini ekkor azt tanácsolja: "Igen, Jacqueline, feküdj csak le, ha úgy érzed, hogy arra van szükséged." Bruno közben ezen a versén dolgozik: Barnítom a pöcsöm / Hajrá pöcsöm / Napoztatom / Haj, bránerom!

Ebben a világban így vagy úgy mindenki bosszantóan szerencsétlen, kifejezetten művelt, ám lehetetlenül kishitű, a regény fő értéke, hogy

belülről látjuk,

hisszük és megtapasztaljuk

ezt a hihetetlen igazságot, sőt mintha ezek az életek olyan nagy számban lennének jelen a mai korban, hogy más módon szinte lehetetlenné, elérhetetlenné vált volna a létezés.

A szex az egyetlen jó, de csak pillanatokra létezhet, a boldogság és a gyönyör csak átutazóként van jelen a teljesen sivár és értelmetlen értelmiségi életben, ebből is többnyire csak baj származik, például betegség, félelem a feljelentéstől, lelepleződéstől vagy szívritmuszavar, esetleg teljes bénulás az ötödik férfi után egy orgián.

A Franciaországban az év legjobb regényének választott könyv fő értéke talán a pontosság, a hitelesség és az a száraz humor, mellyel a rövidebb időre felbukkanó számtalan mellékszereplőt mutatja be.

Hazai Attila

szerző
Hazai Attila
publikálva
2001/24. (06. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...