Könyv: Emberi darabok (Friderikusz Sándor: Az én mozim)

szerző
Kempf Zita
publikálva
2001/13. (03. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Történt, hogy Friderikusz Sándor televíziós showman, üzletember egy nap mélyen a saját szemébe nézett, és így szólt: nem lesz ez így jó. Ebből nem lesz egészséges önbecsülés, Pulitzer-díj, kiszélesedése közönségkörnek. Mindig csak a léha csillogás-villogás, tömegszórakoztatás. Holnaptól másképpen beszélgetek.

Történt, hogy Friderikusz Sándor televíziós showman, üzletember egy nap mélyen a saját szemébe nézett, és így szólt: nem lesz ez így jó. Ebből nem lesz egészséges önbecsülés, Pulitzer-díj, kiszélesedése közönségkörnek. Mindig csak a léha csillogás-villogás, tömegszórakoztatás. Holnaptól másképpen beszélgetek. Az arckifejezést, mely a gondolat születését kísérte, megjegyezte, jó lesz majd a könyvborítóra. Addig is a "sorskérdéseken töprengő férfi" munkacímet adta neki (homlok ráncol, fej ökölre támaszt, száj nem nevet). És lett több mint száz másképp beszélgetés. Lennie kellett: amit ez az ember és produkciós irodája elhatároz, azt keresztülviszi.

A legtudatosabbnak tartott tévés

szakember (akinek lakásában három videó zümmög, hogy folyamatosan szemmel tarthassa a konkurencia működését) ezúttal mélységet kívánt, értéket, gondolatiságot. Emberi történetekben találta meg mindezt. Kisemberekben, akik a kamera által naggyá válnak, és nagyokban, akikről kiderül, hogy kicsik, mint mi.

A Másképpen beszélgetek és Az én mozim hét éven át tartó sorozatának legsikerültebb darabjait szerkesztette most könyvvé, és adta ki a Park Kiadó. A szerző igazán jó érzékkel választja alanyait. A sikerhez ez a választás elegendő is, kellően érdekes személyiség kellően érdekes története elviszi a produkciót. Martin Bormann fiának vagy Ronald Biggs, a ´63-as nagy vonatrablás máig Brazíliában bujkáló résztvevőjének sztoriját nem lehet elrontani. Az interjúk készítője sokszor hangsúlyozza, hogy nem ítélkezik. A nem ítélkezéshez viszont igyekszik ítélkezésre különösképp alkalmas partnereket (csaló, gyilkos, csecsemőjét lépcsőházban hagyó anya) találni. Ám az ítéletmentesség látszólagos: igaz a riportalannyal, de nem az a nézővel kapcsolatban. A kampányszerűen toleránsak jellemző előítélete munkál: az intoleránsak kategorikus elutasítása.

Friderikusz nem szeretné befolyásolni nézőjét-olvasóját. Azt ígéri, csak meghúzódik a háttérben, és figyel. Mégsem állja meg, hogy ne összegezzen, ne sugalljon tanulságot minden kérdésében. Ezt a fejezetek végén direkt üzenetek formájában még egyszer megerősíti. Természetes műfajt választ, de nem tudja nem profiként alkalmazni. Profizmusa viszont nem tűri az esetlegességet, ami a valódiság látszatához kéne.

Visszafelé interjúvol,

mindig szem előtt tartva, hogyan kívánja majd az epizódot lekerekíteni. Figyeli magát odafigyelés közben, elképzeli, hogyan mutat majd ez a gesztus, az a könnycsepp filmen.

Ennek a sorozatnak először a konzekvenciái voltak készen: 1. Mindenkiben meg lehet találni a szépet. 2. Tudni kell elfogadni a nagyon mást is. 3. Az emberi kitartás mindent legyőz. Figyelmet szentelni a hétköznapok emberének: ehhez kellett bátorság. Az eredmény azt bizonyítja, hogy bárkiből lehet fejezetcím. Csak irigyelni lehet azt a megfigyelőt, akinek ilyen egyszerű dolgok elegendők a lelkesedéshez. Akik a tévésorozatot kedvelték, nyilván pavlovi reflexszel nyúlnak majd a könyv után (a pénztárcájukba), pedig inkább azoknak szól, akik nem látták a sorozatot. Többletet csak a Mi történt azóta? című fejezetrészek adnak, a szappanoperák izgalmával járulnak a mozidarabokhoz. Ez a megoldás mostanában újabb sikert hozott a nagy példaképnek, Vitray Tamásnak is. A könyv egyébként szép - amióta a portaszító borítót feltalálták, minden erejét össze kell szednie annak, aki ronda könyvet szeretne tervezni.

Hiába bizonygatja próbálkozások hosszú sora, azt kell látnuk, hogy egy tévéműsor szövege lapokra írva még nem könyv, és riportere nem író. Jó helyen van ott, ahol van, mégiscsak

a mozgókép a közege

1991-ben azért kezdték forgatni az ő moziját, mert ellenpontozni szerették volna a show harsányságát. Megmutatni, hogy Friderikusznak van másik arca is. Jobb azt képzelnünk, hogy két külön emberről van szó. Nem könnyű azonosulni valakivel, aki előző este még élő szöcskét evett, és topmodelleket csókolgatott neonzöld jelmezben. Nehéz elvonatkoztatni. Áthelyezni a fókuszpontot a kérdezőről a kérdezettre. Elhinni, hogy ez a másmilyen műsor, a másmilyen könyv nem róla szól. Hogy a riportok nem a riportert hivatottak dicsérni. Hogy a figyelemre méltó riportalanyok nem azért szükségesek, hogy legyen, aki az emóciókat kiváltja. Hogy kiderüljön: a tehénfoltos zakó mögött érző szív lakik.

A kiadó - érthető okokból - ragaszkodott hozzá, hogy a könyv személyes történettel záruljon. Legjobban annak örültek volna, ha ez a történet Friderikusz élettörténete lenne, szerencsére ezt az élet tulajdonosa nem találta jó ötletnek. Persze terjedelmi szempontok miatt. Végül a közelmúlt legfontosabb eseménye, édesanyja halála tűnt méltónak arra, hogy a vásárlók elé tárja. Senkinek nincs joga minősíteni sem a döntést, sem a végeredményt, de elgondolkodtató, vajon milyen szintű énazonossággal bír az, aki szükségét érzi szenvedései akkurátus dokumentálásának. Érdekes, Kepes András ugyanezt tette a Kepes Krónikák utolsó fejezetében, csak ő főként házasságát és válását boncolgatja. Úgy érezte: tartozik ennyivel közönségének. Ki tudja... Nyilván nem egyedüli olvasó voltam, aki mindkét művet hátulról kezdte, de a szégyenletes kíváncsiság beismerése mellett az ízlés azt mondatja: inkább tovább hiteleztünk volna.

Kempf Zita

Park Kiadó, Budapest, 2001, ármegjelölés nélkül

szerző
Kempf Zita
publikálva
2001/13. (03. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...