Az elektronikus zenekészítők régi vágya volt, hogy felhasználják a klaszszikus "szomorúzene" eszköztárát és metodikáját - ám a kísérletezés eredményeként létrejött "öszvérek" nemcsak terméketlenek maradtak, de gyakran váltak gúny tárgyává is. Ám most akadt három jóravaló német, aki megmutatta, hogy a probléma abban állt, hogy mindeddig fordítva ültek a lovon. Brandt, Brauer és Frick olyan repetitív szerkezetű kompozíciókat játszik "élőben", akusztikus hangszereken, melyek bonyolult, többszörös rétegzettségű ritmikai szerkezetük dacára afféle house-számokként állnak össze a 4/4-es ritmusokra különösen kiélezett agyunkban.
Persze elgondolásaik evolúcióját kicsit le is képezi saját pályafutásuk. Daniel Brandt és Jan Brauer már az iskolai jazz bandban együtt játszott, majd később saját nu-jazz formációt hoztak létre Scott néven. 2008-ban csatlakozott hozzájuk Paul Frick, aki korábban a berlini művészeti egyetemen tanult klasszikus zeneszerzést - érkezése nyomán kisvártatva kisütötték, mivel tudnának eredményesen betörni az amúgy túltelített zenepiacra, és egyben elnyerni az elkényeztetett, finnyás zenerajongók és a szaksajtó lelkesedését. Felejtsük el a vegyes kórusokat és a nagyzenekari hangzást, pokolba a diszkósított Beethovennel (még ha ez utóbbi néha szórakoztató is bír lenni...), inkább alkalmazzuk a XX. század jeles zenei újítóinak kreálmányait! Preparáljuk hangszereinket, mindenekelőtt a zongorát a la John Cage, egészítsük ki mindezt gondosan kiválasztott és különlegesen használt ütősökkel, ne adj' isten, szintúgy jó erősen kezelt fúvósokkal. De ez még mind semmi: szükségesek a sikerhez jól kifundált és hibátlan érzékkel összerakott, virtuózan előadott kompozíciók is, amelyekben szépen összeér Steve Reich zenekészítési metodikája és az elektronikus tánczene sajátos, szintúgy repetitivitásra épülő logikája.
Mindez izgalmasan, akusztikus köntösben van itt a roppant hatásos debütáló albumon. Aki kíváncsi arra, hogyan tud kinézni mindez élőben, annak pedig ajánlhatjuk a jelentős videomegosztókon fellelhető BBF-videókat. Az ars poetica jellegű Bop című számot például tizenegyen adják elő, lélegzetelállító módon illusztrálva, miért is vált a színpadon big band méretűre bővülő BBF a minőségi zenei fesztiválok sztárjává. Akinek pedig kedve támad bogarászni, szépen gondosan szétszálazhatja a hatáselemeket, s láthatja, hogyan kel életre a Mi Corazonban a mindent bossanovában elképzelő, afrobeat-beütésű nu-jazz, miként néz ki a tisztán akusztikus deep house (R. W. John), vagy hogy miként csap össze (jelen esetben szó szerint) a preparált zongora és a virtuóz vendégmuzsikus Milian Vogel basszusklarinétja a Heart Of Stone című számban. A BBF kétségtelenül úttörő jelentőségű munkát végzett egy hipotetikus új műfaj, a minimalista kamarazene megteremtésében (kicsit tán blaszfém módon mi az előzmények között felfedezni véljük az Amadindát is...), nekünk pedig nincs is más dolgunk, mint újra és újra meghallgatni a You Make Me Realt, s rohanni, ha csak feltűnnek valamelyik környékbeli koncerthelyszín színpadán.
!K7/Neon Music, 2010
