Az új lemezen minden ugyanaz, de megint kicsit másképpen. Oda a finom szövésű orgonaszőnyeg, a koncertek sikoltó harsonája is a múlté, újra zordabb, kopárabb a hangzás, baljósan dörmögő cselló a társa most a gitárnak és a dobnak. Nagyon amerikai ez a zene. Blind Willie Johnson, Woody Guthrie, Johnny Cash, John Fahey, Howe Gelb, David Eugene Edwards és a többiek zenéje. Amerikai zene, de nem az a benzinkúti countrymuzsika, amit csak a jenkik értenek. Carlson riffjei mindenkihez szólnak, mindenhol. Akár a fent említett nagyságok, ő is leás a gitárjával egészen mélyre, ahol már mind ugyanazok vagyunk. Az Earth 2006-os Európa-turnéjáról készült útifilmben Carlson riffjei mellé a havas Alpok képei peregnek. Herzog-filmekre gondolok, ahol a Popol Vuh zenéje a perui őserdőben, Afrika bozótjában és a bajor hegyekben is ugyanazt jelenti.
Ezért jó, hogy eltűntek a vadnyugatra utaló képek. Nincsenek már telepesekről készült megfakult fotográfiák a borítón. Mintha kínai sárkányok acsarkodnának most a színes és ijesztő fedlapképen. Vagy álarcos japán démonok ezek? Nem. Stacey Rozich csodálatos festményén busómaszkokat látni. A balkáni gyökerekkel bíró fiatal festőnő akvarelljeinek a kelet-európai télbúcsúztató rituálék delejező látványa az első számú ihletője. Démonok harcolnak a képen, egyikük alulmarad. Nem tudni, hogy a jó az, vagy a rossz. Dylan Carlson sötét, méltóságteljes riffekkel kíséri csatájukat, szívósan penget, McCarthy hőseinek megmagyarázhatatlan, vak elszántságával.
Southern Lord/Neon Music, 2011. Az Earth május 1-jén a bécsi Arenában lép fel.
