Lemez: A múlt idő jele (Lou Reed: The Raven)

publikálva
2003/5. (02. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ha fellapozom Lou Reed életművét, úgy látom, utoljára az 1989-ben bemutatott - s lemezen 1990-ben megjelent - Songs For Drella keltett olyan élénk és kedvező visszhangot, mint most, a Poe-művekre épülő The Raven. Ez a párhuzam persze korántsem pusztán a művek "fogadtatása" révén tűnik ki, s még csak nem is azért, mert mindkét album túlmutat egy "konvencionális" rocklemez keretén. Hanem mert azt sugallja, hogy Reed már csak akkor képes valóban jelentős dobásokra, ha a mélyen megélt személyes mitológiájához fordul. Amikor elveszíti az embereit - mint Andy Warholt, majd a ´92-es Magic And Loss albumon elsiratott Ritát és Doc Pomust -, vagy mint amikor a lidérces Poe-szövegeket olvasva szembesül esendőségével: akár a "rossz dolgok" iránti vonzalmával, akár az önpusztítás vágyával.

Ha fellapozom Lou Reed életművét, úgy látom, utoljára az 1989-ben bemutatott - s lemezen 1990-ben megjelent - Songs For Drella keltett olyan élénk és kedvező visszhangot, mint most, a Poe-művekre épülő The Raven. Ez a párhuzam persze korántsem pusztán a művek "fogadtatása" révén tűnik ki, s még csak nem is azért, mert mindkét album túlmutat egy "konvencionális" rocklemez keretén. Hanem mert azt sugallja, hogy Reed már csak akkor képes valóban jelentős dobásokra, ha a mélyen megélt személyes mitológiájához fordul. Amikor elveszíti az embereit - mint Andy Warholt, majd a ´92-es Magic And Loss albumon elsiratott Ritát és Doc Pomust -, vagy mint amikor a lidérces Poe-szövegeket olvasva szembesül esendőségével: akár a "rossz dolgok" iránti vonzalmával, akár az önpusztítás vágyával.

H

Ez a szembesülés arra is alkalmas, mi több: azt is szükségessé teszi, hogy megmerítkezzünk Reed irodalmi ihletettségében. - Tudjuk róla, hogy bár az ötvenes évek végén szerepe volt a középiskolai rock and roll-életben, az irodalmi ambíciói lényegesen súlyosabbak voltak a könnyűzeneieknél. 1961-ben be is iratkozott a New York-i Syracuse Egyetem írói tagozatára, ahol Delmore Schwartz keze alá került. Schwartz a perverziók, az erőszak, a narkotikumok ígézetéről vallott a kurzusain, s nemcsak egyenlőségjelet vont a létezés és az alkotás hitelessége között, de példát is mutatott: 1966-ban - alkohol- és gyógyszermérgezéssel - holtan találtak rá egy szállodában, ahová az őrjítő féltékenység elől menekült. "´ volt az első nagy ember, akit megismertem" - így Reed a ´82-es Blue Mask album ajánlásában; de a többiek felől sem lehet kétségünk. Charles Olson, James Baldwin, Hubert Selby, William Burroughs - valamennyien az úgynevezett Blank Generation: a kibukottak, lerobbantak, kiábrándultak bálványai. Ami pedig Edgar Allan Poe-t illeti, róla azt írta a The Raven "fülszövegében", hogy Burroughs és Selby apjának tekinti. Tessék kézbe venni Poe dolgait, aztán tessék kézbe venni az életrajzát, ki fog derülni, hogy miért. Mit mondjak... negyvenéves volt, amikor egy kocsma előtt részegen a pocsolyába fulladt...

És Reed? Most, hogy átbucskázott a hatvanon, Schwartzhoz vagy Poe-hoz képest akár "szerencsésnek" is tarthatnánk, ha lehetne bátorságunk egy sorsba így belepiszkálni. De hogy volt mit megúsznia, az biztosan állítható: tizenöt évesen az elektrosokkal kezelt depressziós rohamokat, öt-hat év múltán a drogos ügyeket, s a mai napig: az életét kísérő paranoiát. Ezért mondom: semmi okunk, hogy kétségbe vonjuk azonosulását a Poe-művek szenvedélyes éjszakáival.

H

De a múlt időnek más jeleit is magán viseli ez az album. A közreműködők sorából kitűnhetne (a free dzsessz szaxofonos) Ornette Coleman, ha nem tudnánk Reedről, hogy - Archie Shepp és Cecil Taylor mellett - őt hallgatta a leggyakrabban negyven évvel ezelőtt. Egyáltalán, odavolt a fekete zenékért, és alighanem odavan még mindig - mi másért kérte volna most részvételre a The Blind Boys Of Alabama gospelkórust... Aztán itt van David Bowie, akivel 1972-ben jött össze, és aki vokalistája és producere volt az akkor megjelenő Transformernek. Azt a korongot idézi a Perfect Day című dal is, míg a The Bed című a ´73-as Berlint - és itt álljunk meg egy szusszanásra, hiszen a Lou Reed-életmű két leghallgatottabb lemezéhez értünk. A Transformer summázta Reed milliószor emlegetett útmutatását: "a művésznek az élet vad oldalán kell haladnia" (Walk On The Wild Side), míg a Berlin nemes egyszerűséggel "az öngyilkosság albuma"-ként híresült el. Ráadásul a The Raven elektromos zenei aláfestése sem előzmény nélküli, más kérdés, hogy a ´75-ös Metal Machine Music Reed legnagyobb buktájának bizonyult.

H

Ez A holló dupla és szimpla változatban is felröppent - én az előbbit hallottam. Zeneileg meglehetősen sokrétű: a nyerseségében szokatlanul meggyőző rock and rollt (Lou Reed és Mike Rathke - gitár, Fernando Saunders - basszus, Tony Smith - dob) hol vonóskar, hol fúvóskar, hol énekkar árnyalja, a prózai menetek alatt pedig az említett elektronika riogat. Azzal, hogy Reed belenyúlkált a szövegekbe, remélhetőleg nem okozott bajt, de a szereposztásának mindenképpen sokat köszönhet Poe. Lássuk csak: Willem Dafoe, Amanda Plummer, Fisher Stevens, Steve Buscemi, Elisabeth Ashley - ritka jó hang, csupa jó alakítás mind. A "tradicionálisabb" Reed-függők persze megtehetik, hogy kigyűjtik-másolják az anyagból a "tradicionálisabb" számokat, de könnyen lehet, hogy a "fürdővízzel" a gyermek is kiborul, hiszen ez a hangjáték nem kevésbé Poe-irodalom, mint amennyire Lou Reed-zene. Erre ajánlott számítani, és ezért muszáj jól érteni angolul, hogy igazán élvezhető legyen. És hogy ne csak elkapjon a hangulata, de jusson Reed kínos kérdéséből is: "Ki vagyok én?"

Marton László Távolodó

Warner Music, 2003

publikálva
2003/5. (02. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...