Jó kérdés: mi lett volna, ha Leonard Cohen menedzsere négy esztendővel ezelőtt nem vágja át annyira hajlott korú kliensét, hogy az más választás híján úgy dönt, világ körüli turnén keresi meg a kenyérrevalót. A "mi lett volna, ha" kezdetű mondatokat természetesen történelmietlen kérdéseknek szoktuk nevezni, mindenesetre nem valószínű, hogy az előbb vázolt fordulat nélkül augusztus 31-én a Papp László Budapest Sportarénában randevúzhatnánk "minden idők" egyik legfontosabb dalnokával.
Akárhogy is, az a randevú, amelyre már egy évvel ezelőtt is komoly sansz volt - akkor Cohen a Sziget Világzenei Nagyszínpadára szervezett koncertet az utolsó pillanatban mondta le -, most összejön. Ami pedig Cohen jelentőségét és originalitását illeti, nemcsak a rocktörténelem egyik legfontosabb, hanem az egyik legkülönösebb figurájával van dolgunk. Hogy egy közepesen működőképes térbeli hasonlattal próbálkozzak: az életműnek nemcsak a mélysége, de a szélessége és a formája is egészen kivételes. Nem csupán arról van szó, hogy egy "vastag", dupla kiadványt simán megtölthetünk-megtölthetnénk csak Cohen legeslegfontosabb dalaival - természetesen létezik ilyen kiadvány, a néhány szerkesztési hiányosságtól eltekintve príma, 2002-es The Essential Leonard Cohen -, hanem arról is, hogy mennyi mindenkire, hányféle földrészről, stílus "felől", szociokulturális közegből érkező pop- és rockzenészre volt hatással Leonard Cohen.
Zorán - övé a legismertebb hazai Cohen-feldolgozás, a Volt egy tánc, mely a megzenésített, kis szövegi átalakítással ellátott Lorca-versfordítás, a Take This Waltz átdolgozása. Aztán ott van a szintén író dalszerző-énekes, Nick Cave. Az egyesek szerint bájgúnár, e sorok írója szerint tehetséges dalszerző, Lloyd Cole; a melankolikus és zajos Beach Boys- és Velvets-örökséget további zajba és melankóliába mártogató Jesus and Mary Chain; minden idők egyik legalulértékeltebb gitárpopzenekara, a House Of Love. S persze az is nyilvánvaló, hogy Cohen hatása nélkül másképp írta volna dalait Presser Gábor és Suzanne Vega, s másképp kente volna fel pasztellszíneit az angol Tindersticks, a magyar Quimby vagy éppen a tragikusan fiatalon elhunyt Jeff Buckley, aki éppenséggel egyetlen még életében megjelent albumára fel is vette Cohen Hallelujah című dalát. S ha már feldolgozások és feldolgozók: Kispál és a Borz, Pixies, John Cale, R.E.M., Ian McCullogh és zenekara, Echo and The Bunnymen - csak hogy néhány nevet citáljak egy sokkal hosszabb névsorból.
Ami pedig a formát illeti, nos, az kifejezetten formabontó - Leonard Cohen publikus perszónája mentes mindenféle, mondjuk így, rock and roll sablontól, pop-rock gesztustól, könnyűzenei klisétől. Sőt még a szívünknek kedves klisémentes vagy izgalmasan klisés pop- és rockelőadóktól is teljesen távol áll az, amit csinál, és ahogyan csinálja. Egyszerűen nem jut eszembe jobb hasonlat annál, hogy Cohen olyan, mint egy színpadra tévedt költő. Hoppá, talán mert Cohen valóban egy színpadra tévedt költő?
Leonard Cohen ugyanis előbb volt költő és prózaíró, mint könnyűzenész. Az 1934-ben, a kanadai Montrealban született, kivándorolt lengyel és litván zsidó szülők gyermekeként fogant Cohen gyermekkorában, miközben a Herzliah High School diákjaként Irving Layton költő tanítványa volt, gitározni tanult és country-zenekart is alakított, egyetemistaként aztán mégis inkább az irodalom felé fordult.
Íróasztal mögül
Első verseskötetét 1956-ban jelentette meg Let Us Compare Mythologies címmel, melyet a hatvanas években folyamatosan követték a további vers- és novellagyűjtemények: az 1961-es The Spice-Box Of Earth, mely kanadai irodalmi körökben nagy sikert aratott, az 1964-es Flowers For Hitler, valamint két regény, a 63-as The Favourite Game és a 66-os Beautiful Losers. A hatvanas évek közepén már harminc felett járó Cohen - aki az évtized derekán alkotói kalandként hosszabb időt töltött a görögországi Hydra-szigeten - azonban minden bizonnyal úgy érezte, hogy múzsája nem feltétlenül az ünnepelt kanadai irodalmár státusát szánja neki, ezért egy évvel a Beautiful Losers megjelenése után összepakolt, és New Yorkba költözött. Ott felbukkant Andy Warhol dekadens Factory-köreiben is - rövid románcba is bonyolódott a germán jégkirálynővel, Nicóval -, de sokkal inkább dalszerzői énjét bontogatta. Első sikerdalát, a Suzanne-t mindazonáltal nem ő, hanem Judy Collins énekesnő vitte sikerre, Cohent viszont, aki több folkfesztiválon is bemutatkozott, hamarosan lemezszerződéssel találta meg a Columbia Records és a kiadó legendás producere, John H. Hammond.
Az, hogy Cohen New York pezsgő folkszínterén keresztül lépett be a könnyűzenébe, pályafutása első lemezeire is hatással volt - de mondhatjuk úgy is, hogy Cohen életművének első szakaszába tovább vitte a takarékosan (vagy szinte sehogyan sem) hangszerelt, többnyire egy szál akusztikus gitáros, de legalábbis arra épülő folkhangzást. Első albumtriásza, a briliáns Songs of Leonard Cohen (1967), a Songs From A Room (1969) és a Songs Of Love And Hate (1971), sőt még a kissé gazdagabb hangszerelés jegyében készült, persze cifrának semmiképp sem nevezhető 74-es New Skin For The Old Ceremony is ebben a szellemben készült. Ami azt illeti, inkább kihagyni nehéz, mint egymás mögé pötyögni néhányat e periódus legfontosabb Cohen-dalaiból: So Long Marianne, Sisters Of Mercy, Bird On The Wire, Famous Blue Raincoat, Avalanche és így tovább. Hogy mitől működnek ezek a songok, azt persze egyszerűbb érezni, mint megérteni, de az biztos, hogy egészen különleges, egyszerre szikár és romantikus, hűvös és lángoló, szinte eszköztelen és komoly mélységekbe alászálló, intim és mégis finoman távolságtartó dalokról van szó. S tegyük hozzá: arra sem könnyű választ adni, hogy mihez is van közük ezeknek a daloknak - leginkább önmagukhoz; Cohen világa az első pillanattól kezdve privát univerzum, egy párhuzamos világegyetem. Nem pop, nem rock, de még csak nem is folk vagy sanzon. Tessék inkább előkapni a lemezeket most, tartani egy kis szünetet az olvasásban, aztán mehetünk tovább!
A hetvenes évek második fele már kifejezetten más történet Cohen pályáján. Death Of A Ladies' Man című 1977-es lemezén - melyet egy évvel később követett a hasoncímű verseskötet - szakított első pályaszakasza akusztikus-folkos világával, és egy meglehetősen bizarrnak tűnő ötlettől vezérelve a rétegzett, nagyszabású, barokkosan hangszerelt stúdióhangzás (az úgynevezett wall of sound) feltalálóját, Phil Spectort kérte fel producernek. Az egyébként valóban zseniális Spector - akiről mostanság főként gyilkossági ügye és bebörtönzése kapcsán hallhattunk - már akkor is nehéz ember volt (pedig hol volt még a Ramones egyik stúdiófelvétele során a keverőpultra pakolt kézi lőfegyver!); a lemezfelvételek feszült hangulatban zajlottak, Spector titokban keverte a lemezt, s a viták néha tettlegességig is fajultak.
Zümmögő presszóorgonák
Cohen, mit szépítsük, ezt az albumát utólag megtagadta - annak ellenére, hogy bizonyos értelemben kulcslemezről van szó; később, a nyolcvanas évek közepétől ez a "szintetizátoros", "presszóorgonás" hangzás lesz az emblematikus soundja. A szerzője szerint mindazonáltal zsákutcás dalcsokrot követően aztán Cohen egy újabb felemás albummal, a Joni Mitchell producerével, Henry Lewyvel és a dalszerző-énekesnő által ajánlott fúziós dzsessz-rock zenekarral rögzített 79-es Recent Songsszal zárta az évtizedet.
A kreatív útkeresés után nem is meglepő, hogy öt évig nem jelentetett meg új albumot. A következő, a 84-es Various Positions nem zseniális lemez, de három, vitán felül kiemelkedő Cohen-klasszikus mégis van rajta: a Dance Me To The End Of Love, a mára lassan már a tűrőképesség határáig kizsigerelt Hallelujah, és az albumzáró szerelmes dal, az If It Be Your Will. A négy évvel később, 1988-ban kiadott I'm Your Man azonban, nincs mese, egyszerűen világbajnok, közel tökéletes. Nyolc dala egytől egyig hibátlan, s még akkor is minden rendben van vele, ha a lemezt az előbb említett, néhol már-már inkább groteszk vagy mulatságos szintetizátoros hangzás uralja (néhol az az érzésünk, hogy Cohen fityiszt mutat, és azt üzeni, a dal a lényeg). Ugyancsak fontos, hogy az I'm Your Man - melyen egyébként inspiráló-közreműködő dalszerzőként már felbukkan az a Sharon Robinson, aki a későbbi Cohen-albumok majd mindegyikén szerepel majd - Cohen legsikeresebb sorlemeze, amely újra a popzene térképére helyezte a dalnokot az Egyesült Államokban. (Szükség is volt rá, hiszen előző stúdióalbumát kiadója meg sem jelentette Amerikában, mondván, hogy nincs értelme.) Az ismét négy év szünet után, 1992-ben megjelent folytatás, a The Future színvonalában ugyan némileg elmarad, sikerét tekintve azonban felnő az I'm Your Man mellé. A forrongó, változó korban született lemez többnyire sötét és pesszimista munka; közéleti, közérzeti és politikus - "I've seen the future, brother: it's murder", ahogy a lemez címadó dalában fogalmaz.
A hegyre ment fel
Ebben az időben Cohen (akkor legújabb) dalai a kor több popkulturálisan is fontos filmjében, például a Született gyilkosokban és az Adj rá kakaót! címűben is felbukkantak. 91-ben pedig I'm Your Fan címmel Cohen-feldolgozásalbum jelent meg, csupa remek főhajtással: Nick Cave, a Pixies, Lloyd Cole, az R.E.M., a Go-Betweens-es Robert Forster, a James és a House Of Love verziója is kiemelkedő.
A kilencvenes évek első fele más szempontból is fontos határkő Cohen pályáján. A The Future turnéja után, 1994-ben "kivonult a világból", és bevonult a Los Angeles közeli Mount Baldy Zen Center nevű buddhista kolostorba, ahol a Jikan ("csendes") nevet kapta. Egészen 1999-ig ott élt, idejét irodalmi munkásságának szentelte, valamint zen mesterére főzött és annak személyi asszisztenseként tevékenykedett, s persze meditált. Lemezek azonban ezekre az évekre is jutottak: 1994-es a Future koncertkörútját dokumentáló Cohen Live: Leonard Cohen Live In Concert, 1997-ben pedig a More Best Of Leonard Cohen kárpótolhatta a rajongókat. Azokat, akiknek közel egy évtizedet kellett várniuk arra, hogy Cohen lejöjjön a hegyről, és új dalokkal álljon elő.
Cohen végül 2001-ben tért vissza Ten New Songs című lemezével - a helyzet pedig az, hogy ez a lemez, ha eltekintünk attól, hogy a szövegek kevésbé kibukottak és politikusak (persze nem is kifejezetten vidámak, inkább melankolikusak, összegzők), akár közvetlen folytatása is lehetne az előző évtized elején rögzített Future-nak. A zene ugyanaz a minimalista, dobgépes szintiprüntyögés, ami az előző két nagylemezt jellemezte - amelyről néhol még a Trabant és a Balaton nyolcvanas évekbeli szobapötyögései is beugorhatnak -, a társszerző és hangszerelő immár mind a tíz dalban Sharon Robinson, sőt a producer is régi társ, Leanne Ungar. Aztán, bár hallgatósága már hozzászokhatott a minimum négy, maximum közel egy évtizedes hiátusokhoz, Cohen három évvel visszatérése és két esztendővel a már említett dupla Essential válogatáslemez kiadása után ismét - eddig utoljára - stúdióba vonult. Hogy "simán" csak az alkotókedve támadt fel, vagy éppenséggel az új album munkálataiban aktív szereplőként is részt vállaló Anjani Thomas dzsesszénekesnővel folytatott romantikus viszonya inspirálta, leginkább ő maga tudja (vélhetően is-is, ahogy az lenni szokott), mindenesetre a 2004-es Dear Heather kifejezetten jól sikerült album, egy fokkal talán még izgalmasabb is, mint az ugyancsak szerethető Ten New Songs. S ami igencsak érdekes: a rövid szünet ellenére sokkal kevésbé folytatása az előző lemeznek, mint amennyire összeilleszthető a korábbi két, majd egy évtizedes szünettel elkészített albuma. A gazdagabb hangszerelés mellett a hangulat persze rokon: Cohen elegánsan búcsúzik; ironikusan biccent a szerelemnek, előkotorja régi leveleit, verseket kölcsönöz mestereitől, Lord Byrontól és a kanadai F. R. Scott-tól, megidézi az Un Canadien errant című folkdalt, és egy koncertfelvétel formájában a Tennessee Waltz című countryval keringőzik ki a színről.
*
Persze most már tudjuk, nem végleg. 2005-ben ugyan már a könnyűzenei élet is megfutotta a maga búcsúzós, kalapemelős körét a veterán dalnokkal: a Lost In The Stars című Kurt Weill-feldolgozáslemez felől ismerős Hal Willner által gründolt tisztelgő koncertekről és az azokat dokumentáló Leonard Cohen: I'm Your Man című koncertalbumról és -filmről van szó Rufus Wainwrighttal és az ő zenészcsaládjával, Antonyval, Richard és Linda Thompson fiával, Teddy Thompsonnal, Jarvis Cockerrel, Nick Cave-vel, Beth Ortonnal és egy U2-Cohen-duettel (többek között). Ám mindnyájunk legnagyobb meglepetésére Cohen 2008-ban - abban az évben, melynek tavaszán egyébként az amerikai Rock And Roll Hall Of Fame tagja lett - ismét turnéra indult. Azt, hogy mennyire a kedv és mennyire a kényszerűség, a muszáj szülte ezt a kisebb szünetekkel immár 15 hónapja tartó koncertkörutat, szerintem ne méregessük, nem lenne elegáns. Inkább koncentráljunk az elragadtatott koncertbeszámolókra, a neten látható és igencsak meggyőző hivatalos és amatőr videofelvételekre, meg persze az idén kiadott Live In London koncertlemezre és DVD-re - szóval arra, hogy egy komoly ziccert, ráadásul minden bizonnyal egy utolsó ziccert dobott fel az élet. Azzal meg illik élni.
