Lovasi a magyar közéletről: „Kurvára unom, meg amúgy is, mit mondjak?”

  • - palosm -
  • 2017. október 11.

Zene

„Akit egy kocsmában hátba lehet baszni, az nem sztár”, mondja Lovasi András.

„Matematikailag csak úgy lehet ezt a kormányt leváltani, ha a balosok meg a kispártok az LMP-től a Momentumig összehoznának egy választási koalíciót a Jobbikkal. Ennek a koalíciónak az lenne az egyetlen célja, hogy a Fidesz–KDNP-kormányt elküldjék, ami azért lenne fontos, mert szerintem ez az utolsó esély, hogy ez választásokon történjen meg. Ha nem így lesz, márpedig úgy tűnik, hogy nem, akkor úgy harminc-negyven évig maradhat, ami most van, kábé ennyi az autokráciák és diktatúrák szavatossági ideje…

(...)

Ha lenne egy ilyen, akkor szívesen lennék plakátfiú, mert ahogy Orbán Viktor mindig mondja, össze kell fognia az országnak! Ez igaz – csak éppen az ellen a tizenvalahány ember ellen, aki most a markában tartja.”

false

 

Fotó: Magyar Narancs

Lovasi amúgy azt is elárulja, hogy nem tartja magát sztárnak, hiszen „akit egy kocsmában hátba lehet baszni, az nem sztár”, és egy Kossuth-díjnak sincs feltétlen nagyobb tétje, mint „a karakószörcsöki kocsma bal sarkában tök részegen elmondott rettenetes szónoklat”.

Lovasival nem végig közéletről diskuráltunk, tekintve, hogy arról így beszélt a dalszerző: „Kurvára unom, meg amúgy is, mit mondjak?

Elmondhatom most például a Narancsban, hogy „hú, bazmeg, mennyire utálom a Fideszt”, de minek,

ha csak azokhoz beszélnék, akik ugyanúgy utálják, mint én.”

Az interjú vágatlan változatát keresse a csütörtökön megjelenő Magyar Narancsban!


Figyelmébe ajánljuk

Emlékfénybetörés

Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjének nyitójelenetében a főszereplő azon gondolkodik, vajon feltűnne-e bárkinek is, ha egyszer csak összeesne és meghalna. Budapest különböző helyszíneire vizionálja a szituációt: kiterül a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Blahán, a villamoson, egy zebra közepén, az emberek pedig mennek tovább, mintha mi sem történt volna.

Bácsirománc

Mintha csak időgépben röppennénk vissza a 80-as, 90-es évekbe. Semleges, visszatérő díszletek, élesen bevilágított terek, minden epizód végén fontos leckéket tanuló, mégis ismerősen stagnáló figurák és élőben kacagó közönség.

Nők, tájban

Januško Klaudia (1998) csak tavaly végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész mesterszakán, mégis izmos bibliográfiával, számos egyéni kiállítással és külföldi ösztöndíjjal büszkélkedhet – köztük az éppen csak „csírázó” életmű és a mostani egyéni kiállítás szempontjából a legjelentősebbel, a 2024-es izlandival, ahol az „ökofeminizmus szempontjából vizsgálta a lokális éghajlatváltozás hatásának és az izlandi nők társadalmi helyzetének metszéspontjait”.

Mari a Covidban

A groteszkre vett darabban Kucsera Viktória (Kárpáti Barbara) magyar–történelem szakos tanár a Covid-járvány alatt a színjátszó csoportjával ír drámát a díva életéről.

Itt a norma

Vannak alapvető bizonyosságai a szuverén magyar életnek, az egyik ilyen például az, hogy az anya nő, az apa férfi. A másik meg az, hogy az asszony nem ember. A harmadik, hogy a medve nem játék.