Az idén még csak hároméves kaposvári fesztivál kitalálója, lelke és művészeti vezetője Kokas Katalin hegedűművész, aki - férjével, Kelemen Barnabással együtt - a kamarazenészek nemzetközi és hazai élvonalával kialakult kapcsolataira építve egy augusztusi héten át igyekszik pótolni azt az egyre fájóbb, sőt veszélyesebb hiányt, amely a koncertéletben a kamarazene-játszás területén mutatkozik. (Kokas Katalinnal készült interjúnk: "A hiánypótlás a célom", Magyar Narancs, 2012. augusztus 2.) Tegye föl a kezét, aki rendszeresen hall élő előadásban duót, triót, kvartettet és más, kisegyüttesre írt darabot Boismortier-tól Haydnon és Schönbergen át Kurtágig! Kaposváron viszont hét nap alatt tizennégy koncerten (naponta 11 és 19 órakor) hallhat kamaraműveket, korszak, hangvétel, műfaj és előadói apparátus tekintetében a legváltozatosabb társításban. A sokféleség érzését fokozza, hogy a muzsikusok hol vezető, hol mellékszereplőként állnak össze egy-egy darabban, a kvartettek (a Kelemen Kvartett kivételével) és más együttesek alkalmi társulások, s ennek termékeny izgalma a hallgatóra is átsugárzik.
A fesztivál első évében Joshua Bell volt a sztár húzónév, de már akkor is alaptalannak bizonyult az aggodalom, hogy az ő koncertjei után elfogy a közönség a többiről. Ilyenfajta, mindenki számára ismert sztárnév idén nincs, és ez nem is baj: így még inkább kiviláglik, hogy az igazi sztár az a hallatlanul magas művészi színvonal, amit a fellépő 40-45 művész képvisel. Csak ilyen muzsikusokkal lehet mindössze 3°3 órás próbával olyan nyaktörő művet előadni, mint Schönberg Kamaraszimfóniája vagy Richard Strauss 23 hangszerre írt Metamorfózisok című tanulmánya. Mindkettő Kocsis Zoltán keze alatt jött létre, aki egyébként hol dalkísérőként, hol kamarapartnerként, hol karmesterként az egész fesztivál alatt jelen van - a szó teljes értelmében jelen: ott is, ahol ő maga nem játszik. És nemcsak ő, hanem a többiek is meghallgatják egymást, örülnek és drukkolnak egymásnak. Minden megkérdezett művész ezt említi a fesztivál első számú vonzerejeként: sok más, régebbi, híresebb, gazdagabb fesztiváltól eltérően itt van idő egymást meghallgatni (a próbák és a koncertek időpontjai szándékosan így vannak kisakkozva), és a legkülönfélébb felállásokban együtt játszani - ez ritka nagy érték.
A művészek öröme, játékossága,
kollegialitása, élvezete a közönségre is átragad - és a koncertek telt, olykor zsúfolásig telt házzal zajlanak. A közönségnek nagyjából a fele helyi és a fele jött máshonnan. Sokan az egész hétre ideköltöztek, és igazuk van: a fesztivál különleges minősége folyamatában nyilatkozik meg igazán, s az izgalmas, sokszínű, de egymásra rímelő koncertek sora nemcsak egyfajta zenei fürdőként hat, de értelmes egésszé áll össze, persze mindenkinek másképp. A Bartók rádió az összes koncertet rögzítette, úgyhogy a fürdő helyett néha majd megtisztulhatunk egy-egy lejátszott kaposvári koncertben.
Nemcsak az idén első ízben meghívott kulturálisturizmus-újságírók lepődtek meg azon, hogy milyen nagy számú a fiatal, sőt gyerekhallgatóság. Ez tudatos igyekezet eredménye is, amelynek része az igen sikeres, elsősorban fiataloknak és zenepedagógusoknak szánt párnaakció: 3500 forintért meg lehet vásárolni egy kényelmes ülőpárnát, amely azután feljogosít arra, hogy mind a tizennégy koncerten el lehessen foglalni a nézőtér, sőt olykor a színpad padlójának egy részét vagy az esetleg üresen maradt székeket. Ezt az ár-érték arányt aligha überelik másutt. Ezenkívül a művészeknek lapozó, a színpadot átrendező ifjú sereg számára is meghatározó zenei élményt ad a cserében végighallgatható koncertsor.
A "mennyi az annyi?" kérdésre csak részleges felvilágosítást kaphattunk. A művészek a szokásos gázsijuknál jóval kevesebbért lépnek föl, mert szeretnek és akarnak idejönni. A kifizetendő számlák összege Bolyki György fesztiváligazgató szerint 95 millió, amiből a városi önkormányzat a hat évre kötött szerződés értelmében évi 45 milliót és az infrastruktúrát vállalja; másik 15-öt ad az NKA, a többi közelebbről meg nem határozott forrásból jön vagy jönne. Bolyki kissé szerencsétlenül fogalmazott szembeállítása a Szigettel - "ide az az értelmiségi jön, aki oda nem" - nemcsak fölösleges, de téves is: rajtam kívül is vannak, akik vidáman járnak mindkettőre... A szintén általa említett hasonlat - a Sziget és Kaposvár olyan, mint a McDonald's és a Costes - már csak azért is pikáns, mert a Costest Budapesten éppen Gerendai Károly, a Sziget vezetője hozta létre...
A kaposvári fesztivált külföldön nem is hirdetik, mert így is tele van. Művész és hallgató egyaránt kifejezte, hogy jó is volna megőrizni ezt az intim hangulatot és az elérhető árakat.
Tudatos policy, hogy a fellépők között legyen "nagy öreg" (idén Ivry Gitlis) és tehetséges gyerek; tavaly két nagyszerű kislány játszott Bartók-duókat, idén a 14 éves Devich Gergely gordonkázott, nemcsak a saját kortársai számára ösztönzésképp, hanem a közönség nagy tetszésére is.
A külföldi fellépőket hely hiányában nemhogy bemutatni, még felsorolni sem tudjuk - képviselje őket néhány név, aki akar, utánanézhet a pedigréjüknek: Jonathan Cohen, Alina Ibragimova, José Gallardo, Pekka Kuusisto, Nicolas Altstaedt, Shai Wosner, Mihail Ovrutsky, Vilde Fang, James Boyd.
Mint nálunk minden jó dolog, a kaposvári fesztivál is kitermeli a maga irigyeit, akik megalapozatlanul
politikai és anyagi jellegű fantáziákat
szőnek az esemény mögé ahelyett, hogy egyszerűen, nyitottan és örömmel élnének azzal, amit a fesztivál a mottójában, de főképp megvalósulásában kínál: "az élvezet szabadságával".
Ha csak a vezetőkön, szervezőkön és résztvevőkön múlna, a fesztivál fényes jövő elé nézne. A recesszió azonban ezt a rendezvényt sem kíméli. A pénzszűkét enyhítendő Joshua Bell a következő érdekes felajánlást tette: adott időpontban bárkinek, aki hajlandó ezért fizetni, rendelkezésére bocsátja hatalmas, panorámás, szuperjacuzzis manhattani luxuslakását tejben-vajban fürösztéssel, s a befolyt összeggel a Kaposvári Kamarazenei Fesztivált támogatja. Ez nem vicc - úgyhogy iparmágnások, lottónyertesek, gazdag örökösök vagy egyszerűen mecénások, hajrá!
