Interjú

„Mindig volt valami emberi plusz”

Ács Péter, az Óbudai Danubia Zenekar ügyvezető igazgatója
szerző
László Ferenc
publikálva
2015/37. (09. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Már nem ifjúsági zenekar, de a fiataloknak éppenséggel egyre nagyobb figyelmet szentel. Régi szellemiségről és új lendületről, partnerségről és piszkos anyagiakról, illetve a bicskei menekülttábor és Schubert kapcsolatáról beszélgettünk.

Magyar Narancs: Az Óbudai Danubia utóbbi egy-két éve igencsak mozgalmasan telt. Az alapító karmestert, Héja Domonkost Hámori Máté váltotta az együttes élén, végbement egy nemzedékváltás, s a zenekar intézményesülése is új szintre ért fel.

Ács Péter: Valóban, 2013-ban az előadó-művészeti törvény előírásainak megfelelően státuszba vettük a muzsikusokat. Hiszen az e törvény hatálya alá tartozó zenekarok az állami támogatás 70 százalékát a munkavállalók száma alapján kapják. Ez a folyamat értelemszerűen együtt járt a tagság átalakulásával: voltak kötelező próbajátékok, érkeztek kívülről zenészek, s távoztak is néhányan. De azért van még a sorainkban néhány alapító tag 1993-ból, nagybőgősként én is akkoriban csatlakoztam az együtteshez. Ez azért fontos, mert ezek az alapító tagok képviselnek egy olyan kötődést és hitet, amit tovább­adhatnak az újonnan érkezetteknek, s ez segít fenntartani a kontinuitást. Mert a Danubiában mindig volt valami emberi plusz, ami máig fokozza a kohéziós erőt. És persze az elmúlt évek változásainak van egy művészi vetülete is, hiszen azt mondhatnám, hogy Hámori Máté érkezésével Danubia 2.0-s verzióra váltottunk. A mostani lesz a harmadik közös évadunk, de már a legelső, még „örökölt” évadban történtek fontos változások: beköltöztünk egy új koncerthelyszínre, a Budapest Music Center falai közé, illetve kialakítottunk egy új, mesélős koncertformát Eckhardt Gábor főszereplésével, ami nagyon hamar népszerűvé vált.

MN: Az elmúlt évek a budapesti koncertéletben is jelentős változásokat hoztak, hiszen a Zeneakadémia és az Erkel Színház újranyitásával, az új koncerthelyszínek megjelenésével élesebbé vált a harc a közönségért, s e harcban csak a markáns arculatú, erősen beágyazott zenekarok lehetnek igazán esélyesek. A Danubia hogy áll ebben a küzdelemben?

ÁP: 2013 mély hullámvölgy volt a budapesti zenekarok számára, hiszen egyszer csak 4000 szék jelent meg a színen. Ahogy a zenei élet többi szereplője, úgy mi is készültünk erre, és meg is lepődtünk egyszersmind. Szerencsénkre mi gyorsan bekerültünk a BMC-be, amelynek egyedi adottságú és nem nagy nézőterű koncertterme remekül megfelel számunkra – Beethovenig, mert egy Liszt szimfonikus költemény vagy egy Mahler-szimfónia zenekara oda már nem fér be.
A Danubiának még három nagyon fontos intézményi partnere van. Az Opera, ahol az előző évadban is 15 balettelőadást kísért a zenekar.
A Nemzeti Színház, ahol művészileg és emberileg is fontos volt számunkra az Alföldi Róberttel és alkotótársaival kialakított remek munkakapcsolat, s ahol azután Vidnyánszky Attila is igényt tartott a közreműködésünkre Gombrowicz Operettjében, ami ráadásul szakmailag is komoly kihívás volt, hiszen együtt dolgozhattunk az ideutazó lengyel zeneszerzővel.
S végül az az intézmény, amely az Opera mellett most a legfontosabb a Danubia működésében: a Zeneakadémia. Velük az előző szezonban sikerült egészen szorosra fűzni a kapcsolatunkat: ott tartjuk a nagy bérletes koncertjeinket, s egyre több egyetemi feladatot látunk el, vagyis diplomakoncerteken működünk közre. A kortárs zeneszerzők s különösen a karmesterek diplomakoncertjein való közreműködés pedig több szempontból is hasznos, hiszen ezek révén voltaképpen a jövőnkbe tekinthetünk be, megismerkedhetünk az elkövetkező évek-évtizedek szereplőivel. Mert sose lehet tudni, hogy miből lesz a cserebogár. Egy volt oboistánk testvéréből például, aki tíz éve még kiskamaszként ott ücsörgött a próbáinkon, mára Németországban foglalkoztatott karmester lett: Káli Gábor, akit most meg is invitáltunk az egyik koncertünk vezénylésére. De a karmestervizsgák azért is fontosak számunkra, mert ezek révén együtt dolgozhatunk az előző karmester-generáció egyik utolsó élő nagyságával, Medveczky Ádámmal, s az ő próbáiból, instrukcióiból nemcsak a növendékek, de mi is rengeteget tanulhatunk.

MN: A Danubia, úgy is mint hajdani ifjúsági zenekar, mintha a fiatalok és a fiatalosabb koncertformák révén próbálná a maga egyéni arcélét kialakítani. Ennek a folyamatnak nyilván része az új dizájn vagy Hámori Máté blogja, de túl is terjed ezeken.

ÁP: Az egyik legfontosabb csapásirány, amit kijelöltünk önmagunknak, valóban az ifjúsági közönség. Ennek a döntésünknek van egy helyi összetevője is, vagyis hogy Óbudán nincs igazi szimfonikus zenekarnak való játszóhely, koncertterem: így adódtak kerületi helyszínek gyanánt az iskolák. S ha mi elviszünk egy iskolába, mondjuk, egy opera-előadást, akkor nemcsak a gyerekeknek adunk élményt, de a híre és újdonságértéke eljut a szülőkhöz, nagyszülőkhöz is. Mi ráadásul nem a szokott koncertprogramjaink leegyszerűsített változatát visszük el az iskolákba, hanem tudatosan oda tervezett produkciókat hívunk életre. S meg kell mondanom, egészen meglepő, hogy mennyire hatásosak az ilyen koncertjeink.

MN: S ha nem a szubjektív benyomások, hanem az adatok felől vizsgáljuk a kérdést: megtérülni látszanak az elmúlt évadok erőfeszítései?

ÁP: Akkor nézzük az adatokat: 95 százalékos látogatottságúak a koncertjeink, s itt nyomatékosan a fizető nézőkről beszélek. Nemhogy vattáznunk nem kell, de olykor még szakmai jegyeket sem tudunk kiadni a zenekari művészeink hozzátartozóinak. Csak a saját szervezésű koncertjeinken összesen majdnem 30 ezer fizető nézővel számolhatunk. A szakma visszaigazolása sem szubjektív: akiket felkérünk, szívesen koncerteznek velünk, és újra jönnének hozzánk. Például Kocsis Zoltán, aki áprilisban vezényelt minket, s utána rögtön jelezte, hogy visszatérne újabb koncertre.

MN: Ha már a zenekar fenntartásához szükséges, de soha nem elégséges jegyeladások szóba kerültek, megkérdezném: hogyan jön össze egy zenekar működéséhez a kellő anyagi erő?

ÁP: A mi fenntartónk Óbuda önkormányzata, a legnagyobb támogatónk pedig, mint a komolyzenei szcénában mindenütt, változatlanul a magyar állam. Ugye, 2009 óta a társasági adó (tao) révén bődületes összegű pénz folyt át a rendszeren, többszöröse annak a kétmilliárdnak, amennyit az állam hivatalosan, az előadó-művészeti törvény hatálya alá tartozó zenekarokra elkölt. Ennél sokkal többet hozhat a tao, különösen akkor, ha az adott zenekar valójában nem is zenekar. Mi, mivel átláthatók és korrektek akarunk lenni, idén 100 millió forint alatti összegre számíthatunk a taóból. Viszont nem csinálunk olyan koncertet, ami valójában nem is a miénk. Ami meg a privát mecenatúrát illeti, hát ők is teljesen átálltak a taóra. Talán ha százezres nagyságrendben, szinte csak nyomaiban maradt meg a régi mecenatúra gyakorlata.

MN: Most a 2014–15-ös hangversenyévad peremén beszélgetünk. Melyek lesznek az elkövetkező hónapok legfontosabb és az eddig emlegetett törekvésekkel leginkább összehangzó koncertjei?

ÁP: Amit rögtön és mindenekelőtt kiemelnék, az az október 3–4-i Téli utazás a BMC-ben, a CAFe Budapest fesztivál programján. Ez ugyancsak egy új forma, a – nevezzük így – koncertszínház képviselője: a zenekar kiemelt szerepe mellett is színházi élményt adó esemény. Itt konkrétan Schubert Winterreise dalciklusáról van szó, ahol is Mundruczó Kornél rendezésében, nagyzenekarra hangszerelt kísérettel, kellékekkel, valamint vetítéssel jutnak majd a közönség elé a Szemenyei János által elénekelt dalok. A téma sajnos nagyon aktuálissá vált, hiszen Kornél a menekültkérdésről forgatott Bicskén, s az itt készített kisfilmek lesznek az egyes dalokhoz rendelve. Ezt a koncertformát azután a jövőben szeretnénk majd továbbvinni és továbbfejleszteni. S persze elindulnak majd a tematikus programú nagyzenekari hangversenyek a Zeneakadémián: a Gyermekek vagyunk című sorozat, amely tavasszal a Hősök vagyunk című sorozattal folytatódik. Az ifjúsági koncertjeinkkel pedig igyekszünk túllépni a kerület határain, s ehhez szüntelenül keressük az újabb és újabb partnereket, mert a partnerség itt is nélkülözhetetlen.

szerző
László Ferenc
publikálva
2015/37. (09. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Kultúrharcok
Bajban a Müszi és a Snétberger-központ
Médiahatóság és versenyhivatal
Hogyan asszisztáltak a médiapiac letarolásához?
Ripp Zoltán írása
Újrajátsszák 2014-et
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...