Magyar Narancs: Gyerekkorodat Venezuelában töltötted. Hogyhogy?
Baráti Kristóf: Másfél éves voltam, amikor úgy alakult zenész szüleim élete, hogy kaptak egy lehetőséget Venezuelában, és ott maradtak. Én tizenkét évesen jöttem haza. Néhány évre rá ők is.
MN: Miért jöttél haza?
BK: Azt az oktatási rendszert, ami ott többé-kevésbé működik, hamar kinőttem. A hazajövés alternatívája New York volt, és sokszor elgondolkozom, mi lett volna, ha... Nem bántam meg, hogy hazajöttem. Sokan állítják, hogy most is New Yorkban kellene élnem és onnan építeni a karrieremet, de én ma már nem tartom olyan kardinális kérdésnek, hogy ki hol él földrajzilag. Hat év zeneakadémiai előkészítő után - ami egy intenzív, pezsgő időszak volt -, éppen, amikor felvételizhettem volna az egyetemi szintű képzésre, kimentem Párizsba egy nagyszerű mesterhez, mert úgy gondoltam, az fontosabb, mint egy egyetemi papír. Három év után megint hazaköltöztem.
MN: Mit jelentett a máshol élés az életedben? Más látásmódot, hozzáállást, identitást? Nyitottabb vagy-e?
BK: Egészen biztos. Az egész habitusom közelebb áll a latin-amerikai nyugodtsághoz, kicsit ráérek-ember is vagyok... Igaz, most nincs igazán lehetőségem arra, hogy szokásom szerint mindent az utolsó pillanatban csináljak. A gondolkodásom sokkal pozitívabb az itthoninál, de nagyon élvezem, hogy itthon vagyok. Amikor pedig az itthoni problémákkal konfrontálódom, úgy érzem, a zene mindenért kárpótol - a munka, a művészettel való foglalkozás olyan sziget, ahova mindig el lehet vonulni. A sok utazás is hozzásegít, hogy jobban érezzem magam itthon, jó visszajönni a barátaimhoz, családomhoz, még a panaszkodó környezetbe is. A "hol éljek?" persze valamennyire nyilván egyénfüggő, de azt feltétlenül mondanám, hogy érdemes világot látni, más kultúrákkal kommunikálni. Azt gondolom, hogy nem egészséges dolog csak egyféle kultúrában, egyféle látásmóddal létezni. A magyarok általában nemigen mozdulnak, és ha igen, akkor nehezen alkalmazkodnak. Viszont egy kezemen meg tudom számolni, hogy itthonról hányan tudnak nemzetközi szólistakarriert befutni. Az első kontaktust biztosan személyesen kell megteremteni az adott fesztiváligazgatóval vagy karmesterrel. Régen ehhez disszidálni/emigrálni kellett, ma már nem. A legfontosabb valamilyen jelenlét a nemzetközi színtéren - egy bizonyos szint fölött már elég, ha ezt egy menedzser/impresszárió testesíti meg.
MN: Itthon Tátrai Vilmos volt az egyik tanárod, Párizsba pedig Eduard Wulfson kedvéért mentél. Valószínűleg kevés közös van bennük.
BK: Egészen más dolgokkal foglalkoztunk. Vili bácsinak az ízlésvilága volt fontos, és a kamarazenei szemléletet mutatta fel nekem. Wulfson olyan metodikai-technikai dolgokat nyitott fel előttem, amikről korábban nem is hallottam.
MN: Tizennyolc éves korodban mentél ki hozzá. Nem volt ez késő a technikaváltáshoz?
BK: Nem, és nagyon örülök, hogy belevágtam, mert ilyen korban már kevesen szánják rá magukat, hogy üreshúrozzanak és fekvésváltást gyakoroljanak. A hegedülés nagyon precíz dolog. A metodikai hiányosságok a hegedülésben nagyon erős problémát okozhatnak, s ez nemcsak itthon jellemző. Nem akarok senkit megsérteni, de a tökéletes technikai alapok megszerzése erősen hiányzik az oktatásból.
MN: Ezek a technikai hiányosságok nekem, a hallgatónak nem tűnnek föl?
BK: Egész biztosan feltűnnek, csak nem tudod, hogy mi a baj - te érzed rosszul, vagy a darab rossz, vagy ilyennek kell-e lennie. Nem tudod, hogy szándékos-e vagy hiányosság, ha, mondjuk, egy frázisban egy rossz hangsúlyozás jelenik meg.
MN: Mit nyertél tehát Wulfsonnal?
BK: A legfontosabb, hogy zeneileg ezerszer több lehetőségem van. Hangszínben, időzítésben, kontrollban, akkordjátékban. Sokkal jobban el tudom hitetni a közönséggel, hogy nem hegedülök, hanem zenélek. És a zenei fejlődésem is sokkal dinamikusabb, hiszen a lényeggel tudok foglalkozni, mert az eszközeim megvannak hozzá. Fontos technikai dolgokat én Wulfsontól hallottam először (és utoljára). Talán még az oroszoknál van meg nyomokban ez a hagyomány. Sajnos mára háttérbe szorult, hogy hogyan kell hatékonyan, tudatosan gyakorolni.
MN: És hogyan kell?
BK: Először meg kell érteni a darabot - hangszer nélkül. A művész ne botorkáljon a káoszban, először legyen zeneileg egy elképzelése a dologról. Ha versenyműről van szó, ne a hegedűszólammal kezdje, hanem a teljes zenekari partitúrát nézze. Hangszerrel pedig a legalapvetőbb, legegyszerűbb formában kezdjen tanulni: hangok, ritmus, vonóhelyek, ujjrendek, vonósebesség, karsúly - ahogy a házat is az alapozással kezdi az ember, nem rögtön a tapéta színén gondolkodik. Először lassan gyakoroljon, hogy mindent pontosan megfigyeljen. És alakítsa ki a saját elképzelését; ma az is probléma, hogy a hanglemez létezése óta mindenkibe berögzülnek valamilyen tradíciók, mielőtt ő maga elképzelne valamit. Ahelyett, hogy megtanulja azt, ahogyan Ojsztrah játszotta Csajkovszkij hegedűversenyét, kerüljön közvetlen kapcsolatba a művel.
MN: A szombathelyi Bartók Szeminárium és Fesztiválon egészen kiemelkedő elismerésben részesültél Bartók Szólószonátájával.
BK: Nagyon erős szakmai hallgatóság volt jelen - tőlük különösen élvezetes ilyen elismerő reakciókat hallani; noha egy elég jelentős memóriazavarom volt az első tételben, úgy tűnik, ez nem befolyásolta őket, s ebből éreztem, hogy tényleg őszintén tetszett. Nemigen létezik ennél sokrétűbb, technikailag nehezebb, emocionálisan megterhelőbb darab.
MN: Mit jelent neked Bartók?
BK: Én szeretem Bartókot úgy elképzelni, hogy az az egyszerűség és nemesség, ami a lelkéből sugárzott, egészen más, mint ahogyan nagyon sokszor játsszák, teljesen tévesen: egyfajta csúszkálós-mátyáspincés vagy barbáros módon. Bartók a legintenzívebb, belülről fakadó árnyakat jeleníti meg, nem a magától értetődő drámákat. Hozzám rendkívül közel áll; azt gondolom, olyan sajátos, egyéni hangvétellel rendelkezik, ami a legnagyobb szerzők fölé emeli. Nagyon érdekes utakat nyit meg, amiket mások nemigen jártak be; azzal, hogy ennek az egész régiónak a zenei hagyatékát beleszövi a zenéjébe, egy egészen modern gondolatot valósít meg: nevezetesen, hogy nem egyetlen kultúrszeletben kell létezni, hanem kifejezni, hogy mennyi átjárás, közös pont és keveredés létezik a kultúrák között.
MN: Van-e időd - hagysz-e időt magadnak - a belső fejlődésre ezzel a rengeteg koncerttel? Vagy most éppen ez a jó, és ritmusban vagy önmagaddal?
BK: Én már nem számítok anynyira fiatal muzsikusnak - ha valamikor, akkor most tudok ilyen sokat koncertezni. Az én ambícióm leginkább az, hogy olyan minőségű zenekarokkal, olyan minőségű produkciókban vehessek részt, amelyek szakmailag motiválnak. Nem érzem frusztrálónak, hogy ez nem magától értetődő dolog. Persze nyilván nagy teher egy ekkora repertoárt kézben tartani, de élvezem a mostani helyzetemet. Korábban sokat agyaltam azon, hogy mi legyen a következő lépés. A belső zenei fejlődés lehetősége adott, mert a technika alapvetően megvan - hacsak nem akarom, mondjuk, a bal kéz pizzicatóját még durvábban kicsiszolni, hanem inkább a szerzőket és a nyelvüket jobban megérteni, átfogóbban foglalkozni műveikkel. Erre jó a vezénylés, amit többet fogok csinálni. De csak annyit, amennyi a zenei fejlődésemet szolgálja.
MN: Tavasszal lesz egy németországi sorozatod, ahol egy-két nap különbséggel nyolcszor játszod el ugyanazt a műsort. Nem válik ez rutinná?
BK: Abszolút nem. Minél biztosabbá válik a produkció, annál több teret hagy annak, hogy a művész "improvizáljon", spontán legyen, valami pluszt belevigyen az előadásba, játsszon az időkkel, másfajta frazeálást csináljon stb. Nincs rutin: remekműveket játszunk, amikben annyi minden van, hogy folyton fel lehet fedezni bennük valami újat, mint egy sokadszorra olvasott jó könyvben. Sőt, az külön megnyugtató érzés, hogy ma megint kitalálhatok valamit. A mű mindig mutat magában valamit, amitől még izgalmasabb lesz.
MN: Mi a nehézség a mostani életedben?
BK: Párhuzamosan túl sok mindennel foglalkozni. Jó lenne néha egy hétig vagy pár napig egyvalamire fókuszálni. Akár új darabra, akár olyanra, amit jól tudok, de jó lenne úgy ránézni, mintha új volna.
MN: Most nem ez az időszak van tehát.
BK: Nem. Ha komolyan gondolom, hogy még van egy vagy két lépcsőfok, amit megmászhatok, akkor muszáj meghozni ezt az áldozatot.
MN: Mennyi van még előtted hegedűsként, harminc év?
BK: Nem hiszem, és valószínűleg nem is szeretném. Így harminc fölött valóban komolyabban felmerül a kérdés, hogy az ember mit lát maga előtt - de pillanatnyilag csak a következő egy-másfél hónapot látom, és ez nem is baj.
MN: Richter azt mondta magáról - bár mások nem egészen így emlékeznek rá -, hogy alapvetően lusta, passzív természetű volt, csak akkor tanulta meg a darabokat, amikor már nagyon közeledett a fellépés, nem gyakorolt sokat. Te mennyit gyakorolsz?
BK: Nagyon nagyképűnek hangzana, ha megmondanám. Örülök, ha a koncert előtti napokon tudok néhány órát gyakorolni. Ezért is jó a tanítás - olyankor kézben van a hangszer. Nincs fix gyakorlási rendszerem, nem is lehet. Egy zongorista ezt nem teheti meg. A hibái pregnánsabbak, a repertoárja és a fizikai megerőltetés is nagyobb.
MN: Van-e jelentős terület, ami még előtted áll - mű, műfaj, szerző, kor?
BK: Talán sommásan azt mondhatnám, hogy egy szólista számára a hegedűrepertoár nem áttekinthetetlenül nagy, s ezt néhány kivételtől eltekintve már körbejártam. Kamarazenészként ellenben mindig kaphatok lehetőséget új művek játszására, még ha ez nem is lesz főprofil. Ráadásul a barátaimmal triózni, kvartettezni mindig örömzenélés is egyben.
MN: Meghallgatsz másokat, jársz koncertre?
BK: Ha tehetem, feltétlenül. Nagyon érdekelnek a kollégák és a nagy művészek általában, akár egyetértek velük, akár nem.
MN: Idén harmadszor tartottatok mesterkurzust Várdai Istvánnal és más hangszeresekkel. Miért csinálod?
BK: Egyrészt nagyon szeretek tanítani. Másrészt felelősséget is érzek a hegedű- és általában a zeneoktatásért.
MN: Nem te vagy az egyetlen jelentős művész, aki hiányosságokat lát ezekben. Mik a problémák, és mit kellene tenni?
BK: Ez túlságosan hosszú téma. Itthon túltermelés van zenészekből, akik azután nem tudnak munkát kapni. Ha nem szigorúbbak a felvételi követelmények és a fejkvótarendszer miatt túl sok növendéket felvesznek, az óhatatlanul a minőségi képzés ellen hat. A zeneiskolai rendszerünk egyedülálló, azt meg kell őrizni. Konzervatóriumi és egyetemi szinten már nem mindig elég nagy a minőségi különbség növendék és tanár között ahhoz, hogy a fiatalok igazán fejlődhessenek. Nem szólistákat kell képezni, abban a hitben ringatva őket, hogy nagy karriert futhatnak be - a szólistapályára alkalmas igazi tehetség úgyis ki fog emelkedni. Kiváló zenekari zenészeket kellene képezni; zenekarokkal szorosan együttműködni; a konziknak és az egyetemeknek szintén összehangoltan tanítani. Felsőbb szinten kisebb létszámmal, erősebb válogatással - mind a hallgatók, mind a tanárok tekintetében - lényegesen magasabb szintű szakmai minőség jelenne meg az oktatásban. Szerintem nem maradhat fenn sokáig olyan rendszer, ami elsősorban a múltjára hivatkozik, mint a fociban az aranycsapatra.
MN: Megtehetnéd, hogy csak a sikeres karrieredre koncentrálsz, jó, hogy nem ezt teszed. Mi más érdekel a zenén kívül? A turnékon megnézel-e valamit? Sétálsz, múzeumozol, valami speciálisat keresel?
BK: Sakkozom, mint elég sok zenész. Párizsban volt szerencsém Kramnyikkal közeli barátságba kerülni, egy általa tartott szimultánon. Megtanultam repülni, van pilótavizsgám kis Cessnára, csak időm nincs hozzá. Nagyon szeretek fotózni is. Sokat olvastam erről, sok fotós barátom van. Ha tehetem, a turnékon sétálok és fényképezek, a Facebookon megosztom a fotóimat. Szeretem definiálni, hogy valami miért néz ki jól, mi fog meg benne. Nagyon jó kontraszt is a zenéhez képest - az egyik csak hallható, a másik csak látható, viszont nagyon sok bennük a közös is.
MN: Neked mi a fontos a zenélésben?
BK: A legfontosabb azt az érzelmi és intellektuális mondanivalót átadni a közönségnek, amit érzésem szerint a szerző szándékozott közölni. A szerző gondolata kell, hogy megjelenjen általam - még ha soha nem is fogjuk megtudni, pontosan mi volt az. Ahhoz pedig, hogy a közönség átéljen valamit, nekem kell elsősorban átélnem azt a mondanivalót.
