Szovjet kiadású könyvekből rakott máglya füstölög a Váci utcában, egy kamasz fiú kötegnyi hanglemezt készül a tűzbe dobni. Társai a betört kirakatban álló nyakkendős, nagykabátos férfit figyelik: a közeli Petőfi-szobor gesztusát utánozva a Nemzeti dalt szavalja éppen. Erich Lessing fotóinak szaggatott című gyűjteménye (Budapest 1956 a forradalom; 1956-os Intézet, 2006, 249 oldal, 9990 Ft) a legelegánsabb az alábbiakban tárgyalandó ünnepi kiadványok közül. Nemzetközi együttműködés áll mögötte, és ez jól látszik a minőségén. Valódi fényképalbumról van szó, tömör eseménynaptár, néhány rövid, szellősen tördelt írás (visszaemlékszik maga a fényképész, aki a párizsi Magnum megbízásából járt több ízben is Budapesten, aztán Fejtő Ferenc, Konrád György, Nicolas Bauquet a francia kiadásból, majd pár mondatban Rainer M. János mond végszót). A történetet itt valóban a képek írják, a közel hozott arcok a Petőfi Kör vitáján, az '56 nyarán kissé sután unokájához hajló Nagy Imre, aztán pedig a felvonulók, felkelők, a katonai teherautókra és lövegekre Kossuth-címert pingáló festő és halottak, halottak mindenütt. Mésszel leöntött szovjet katonák, ávósok - és egy tucatnyi magyar katona az Üllői úton, szó szerint halomba hányva. Megdöbbentő, milyen gyorsan megszokta a látványt a szétlőtt utcák jövő-menő, sorban álló népe.
Aztán az a bizonyos hideg december, az újrainduló hétköznapok: guberálók, romok közé hevenyészett pultot állító alkalmi árusok, perec és karácsonyfa.
Az osztrák születésű Lessing igazi profi volt már akkor is, nem művészkedett, hanem megfigyelt. Ettől sűrűsödhetett bele egy-egy képébe mindaz az összefüggés, amivel a pillanat önnön keletkezését is megjeleníti, a folyamatot, ahonnan kiszakították. Érdekes kérdés: vajon mitől érződik - mert érződik - a képein a külföldies kívülállás (többször járt Magyarországon akkortájt, aztán később is, de nem töltött itt egyhuzamban sok időt). Talán a szigorú tárgyszerűség miatt, amihez kell az elkötelezettség hiánya is. Talán éppen az a szellős kíváncsiság teszi nyitottá a képeit, amely a kevéssé ismertnek, a sokféle szempontból érdekesnek szól.
A Magyar Távirati Iroda Kor-képek sorozatának 1956-os kötete (2006, 367 oldal, 6900 Ft) az angolra és németre is lefordított bevezető (szerző: Rainer M. János) és képjegyzék tanúsága szerint szintén nemzetközi fogyasztásra készült - furcsa is, hogy a tömör és arányos kronológia miért csak magyarul olvasható. A Lessing-kötettel összevetve szembetűnik az evidencia: ott az egyszemélyűség, a személyesség ereje intenzívebbé, szuggesztívebbé teszi az összképet. Itt viszont a sokféleség, a látásmódok (és mögöttük természetesen és meghatározó módon: a megbízások, a feladatok) különbözősége kibővíti az információk körét. Bár az előszóból kiderül, hogy a korabeli képanyag nagy részét annak idején elnyelte a Belügyminisztérium, érezhető, hogy volt miből válogatnia a kötetet jegyző Féner Tamásnak.
A könyv 1956-ot, tehát az egész évet mutatja be, és ez már csak azért is fontos és örvendetes, mert így kellő felvezetést, ezáltal bizonyos fokig indoklást, értelmezést nyernek a forradalmi napok. Azt is lehet mondani, hogy kidomborodik a különlegességük, egyszeriségük, és miközben a megelőző és következő hónapok látszólag köréjük-mögéjük rajzolódnak, jól érezhető az is, hogy a mindennapi életnek azok voltak a szomorúságosan normális keretei. Nem is szomorú, inkább abszurd, hazug és kép-telen - ami előzetes tudás nélkül, tehát mondjuk egészen fiatal korosztályok számára nem feltétlenül "jön át": a munkaverseny eredményét böngésző derűs arcok vagy a mély tekintetű martinász képe csak a termelési csaták kontextusában és ennek ismeretében nyeri el feszélyezően valóságos értelmét. Vannak persze ellenpéldák: a szovjet katonának beöltöztetett, felvonuló gyerekek képe például - nadrágra festett csizmaszárral, mögöttük a bohóccsoporttal - röhejes és pontos összefoglalása a kornak.
Még szélesebb a tartalmi és képi merítése a Krónika 1956 című kötetnek (Kossuth Kiadó, 2006, 256 oldal, 7990 Ft). Itt is az év egésze a téma, mondhatni az egész könyv egy nagy, már-már túlságosan is sokszínű eseménynaptár a januári szénbányászati nagyaktívától kezdve a dombóvári szabadtéri színpad júliusi átadásán keresztül (hol van már az a színpad!) Nezvál Ferenc decemberi igazságügy-miniszteri kinevezéséig. Ha a "hivatalos" hírek világának dokumentálása volt a cél, érthető a részletezettség, magának a kornak az árnyalatairól viszont vegyes színvonalon számolnak be - hol kevéssé ismert részleteket bemutatva, hol fölöslegesen terjengős dokumentumismertetésekkel - a rövid írások. Mintha Izsák Lajos főszerkesztő és munkatársai el akarták volna kerülni a karakteresebb szemelgetés minden kockázatát. Ugyanez a parttalanság érezhető a majdnem minden említett személyre kiterjedő életrajzi összeállításon, amelyben Csu Te marsall vagy Nehru szerepeltetése is érthető valahogy, de Bartók Béla mindenhogy kilóg belőle. Eközben nem szerepelnek egyes '56-osok (pl. Hegedűs B. András, Kemény István), akiket pedig képen is láthatunk. Mármost a képanyag bőséges, színes és sokféle, a fotók mellett plakátok, röplapok nagy számban - szavunk se lehet.
Mindhárom kötetből hiányzik viszont valami lényeges: a forradalom leverése utáni hetek-hónapok, a munkástanácsok küzdelme, a tüntetések. Az MTI kötetének előszavában Vince Mátyás - más hiányok mellett - említi is ezt a tényt. Leginkább még Lessingnél érzékelhetjük ennek az időszaknak a hangulatát. Nyilvánvaló: nem születtek fényképek az elnyomás és megtorlás első időszakáról. Egymást fényképezték volna a forradalmárokat vagy akár csak ilyen gyanúba keveredett embereket félholtra verő pufajkások? Fényképes riportokat közöltek volna a lapok a munkástanácsok szervezkedéséről, a börtönökről? Üres utcák, romok, falakra mázolt ellenforradalmi MSZMP-jelszavak. A félelem, a hideg csend képei.
