Musical

Nincs legalja

Broadway felett az ég

Zene

Ha a kritikusra pisztolyt szegeznek a színpadról, méghozzá egy olyan előadás premierjén, amelyben sok szó esik kritikusok kinyírásáról, akkor borítékolható, hogy erről a színházi estéről markáns véleménye lesz.

De az is meglehet, hogy a látottakról eszébe jutó poénok sorát kevésbé gondolja majd közérdeklődésre számot tartónak, mint az előadás megalkotói a maguk belterjes ötleteit. Most mindenesetre éppen ez a helyzet, hiszen amíg Baráthy György, Kiss Márton és Darvas Ferenc merészen egész estés musicalt szentelt a magyar zenés színházi élet paródiájának, addig e sorok írója nemigen hisz az efféle belső, úgynevezett atelier humor életerejében. Mert bármennyire is népszerű a musicaljátszás, no meg a „színház a színházban” patentje, az öngúny és az önirónia dramaturgiai teherbíró képessége erősen korlátozott. Pláne akkor, ha nem is annyira „ön” ez a gúny, hanem inkább csak kifelé, közelebbről a Nagymező utca (meg esetleg Szolnok stb.) felé mutogat az előadás: ezek milyen szánalmas, öblögetős-röcögtetős pojácák, ugye, kedves közönség?

A Pesti Broadway Színház igazgatója, a rendező Tanár Úr („első zseni Major után” – hangzik Baráthy sokszor szórakoztató dalszövegeinek vonatkozó részlete), aki a főszerepeket a fiára osztja, s aki bemutatók után a függöny elé lépve hosszú szónoklatokat tart színháza küldetéséről – ugye, kicsit ismerős? Projektor, lézer s a végén három löket szárazjég – számára ez a biztos siker szentháromsága, s persze erre is derűsen bólint a néző: hozzávetőleg tényleg ilyen a magyar musicaljátszás. S ilyen hozzávetőleges, aha-érzést keltő poénból sokat kapunk szövegben, de zenében is, hiszen Darvas Ferenc jórészt a felismerhetőségig elkent idézeteket vagy jobb esetben szellemes utánérzéseket zongorázik nekünk – a produkció szellemében. S nem is lenne semmi baj, ha nem lenne mindez kevés két és fél órára. Mert egy részbe sűrítve kedvvel elandalodnánk a Ránki Györgyöt felvillantó tangón, s egyszer hallva felhőtlenül derülnénk az ilyen kiszólásokon: „a Vuk a magyar Oroszlánkirály”. S még erre a mély színházi és életbölcsességre is okvetlenül rácsodálkozunk: „nincs legalja”. Csakhogy a gyilkosságokkal megtűzdelt darab egyszersmind a műfaj ilyen-olyan paródiáját is adja, vagyis a második részben jön a sok repríz: dallam, poén és szituáció ismétlése, ismétlése, ismétlése. Ráadásul – paródiától függetlenül – a darab­író párost utoléri a magyar drámairodalom turáni átka: nem képesek befejezni színművüket, amely így hosszan agonizál, egyre kiismerhetőbben és egyre kevésbé hatva a közönségre.

Ha végül úgy fest, nincs is darab, azért az előadás Kiss Márton rendezésében végig el van játszva, méghozzá profi módon. Borbás Gabi és Papp János képesek valódi öniróniát bejátszani a támadó gúny szólamába, s életről-színpadról való mindentudásuk olykor érezhetően megemeli az előadást. Botos Éva a szar szócska bravúros primadonnai eláriázásával, míg Szilágyi Csenge valódi musicalhangjával és csinált naivitásával érdemelt tetszést. Cserna Antal nyitójelenetében (a Mór és Róza című Jókai-musical zajlott épp) jelmez- és magaviseletével s egész pónemével tökéletesen megidézte a százötven évvel ezelőtti színjátszást, az ifjú Rada Bálint pedig rokonszenvesen kamaszos jelenségnek bizonyult a színpadon.

„Magyarország legsz@rabb musicalje” – hangzik a produkció alcíme, amely már előzetesen komoly feltűnést keltett. Nono, kicsit több szerénységet!

 

Centrál Színház, november 7.

Figyelmébe ajánljuk

Mit jelent számunkra az új uniós médiatörvény?

  • Polyák Gábor
Március 13-án az Európai Parlament is rábólintott, és így uniós jogszabállyá lett az európai mé­dia­szabadságról szóló törvény. A rendelet végleges szövegét hamarosan ki is hirdetik az európai közlönyben. Mit jelent ez az új szabályozás a magyarországi sajtóviszonyokra, és mit az európaiakra nézve?