sztahanov.blog.hu Ha Alekszej Grigorjevics Sztahanov szovjet-orosz bányász, kommunista élmunkás, újító hirtelen feltámadna poraiból, és megtekintené a róla elnevezett internetes blogoldalt, fel-tételezhetõen nem értene belõle egy mukkot sem. Elsõsorban azért, mert mindazon tartalmak, ame-lyek az oldalt alkotják, és a közeg, amelyben megjelennek, mind vadidegenek lennének számára. Eltelne pár nap, mire Sztahanov képbe kerülne, miután pedig felfogná, hogy összekapcsolt számítógépek és felhasználók mennyire hatékony tudásmegosztási rendszereket képesek létrehozni, leblokkolna attól a gondolattól, hogy sok minden, amit online lát, már a formálódó Web 2.0 eredménye. A sztahanov.hu tematikus blogoldal, ami magyar nyelven elsõként szentel erõteljes figyelmet a 2005. szeptember 20-ai elsõ bejegyzés óta a Web 2.0 nevû elképzelésnek. A Web 2.0 olyan gyûjtõfogalom, mely a közösségiségre, kollektív intelligenciára és tudásmegosztásra, aktivizmusra épülõ újabb webes fejleményeket (pl. Wikipédia) és technológiákat foglalja össze. Sok a blogokkal kapcsolatos hír, különösen a blogoszféra aktuális változásai kerülnek reflektorfénybe, mint a bloghálózatok kialakulása, a blogok üzletiesedése. Kiemelt téma még a napjainkban átformálódó szerzõi jogok körüli csetepaté, az internet médiaformáló kinövései, de a hálózat jelenét és jövõjét befolyásoló cégóriások híreitõl a geekfelszerelésekig és -játékokig bezárólag rengeteg téma kap figyelmet. A sztahanov.hu igazi élmunkásblog, a napi megtermelt karakter-, hír-, illetve látogatószámban is, ugyanakkor kifele nézõ oldal, nemcsak karakter-, hanem linkszámban is számtalan helyre lehet továbbkattintani, szerepel benne több aktuális linkgyûjtemény, rokonblogok friss bejegyzései stb.
Alekszej Grigorjevics számára pedig lassan kiderülne a hasonlóság: a modern kor magyar élmunkása is ugyanannyira lelkes és újító hajlamú, mint õ volt, csak éppen nem a vájármunka hatékony megszervezése érdekli, hanem a világhálóé.
- attacs -
*****
Árgus, 2005. 11. szám. Terror és irodalom Európa és az Amerikai Egyesült Államok 2001. szeptember 11-e óta fokozott figyelmet szentel a "hivatalosan" terrorizmussal vádolt vallás, az iszlám fejlõdésének. De melegágya-e bármely vallás az erõszaknak, vagy netán a Huntington által vázolt kultúrák közötti összecsapásról van szó? A székesfehérvári illetõségû, elsõsorban irodalommal foglalkozó folyóirat e havi oldalszámának felét a terrorizmussal kapcsolatos tanulmányok teszik ki. Dobrovits Mihály történész-turkológus írása igyekszik feloldani azokat a sztereotípiákat, amelyek az iszlámot mint "erõszakszervezetet" jellemzik, s a mostanában fõmumusnak kikiáltott tizenöt milliós, Európában élõ mozlim kisebbség kultúrájának megértéséhez is kulcsot ad. Nagy szükség van erre, hiszen bárhol, bármikor kitörhet a tömeghisztéria. És akkor nincs az a dzsinn, aki hamarjában rendet teremthetne. Egy másik tanulmányban Nyilas Gergely mutatja be a naponta változó csecsen-orosz viszonyt, s bár a szerzõ nem volt könnyû helyzetben, hiszen a jelenlegi kaukázusi szituációt gyakran még maguk a szembenálló felek sem értik, mégis átfogó, átgondolt írás született. Az Árgus, híven eredeti küldetéséhez, a terror bemutatása és értelmezése mellett most is verseket és esszéket tálal. Olvassuk - és olvastán borzongjuk - Szabó T. Anna verseit, és akinek még ez sem elég, az mélyedjen el a magyarországi magángyûjteményi kiállítások legújabb kori történetében, Ébli Gábor tollából.
Barta F. Zsolt
*****
VERDI: FALSTAFF Finom, professzionális aprómunkával készült operafilm 1979-bõl. A zenei alap transzparens hangzását, csillogó humorát, olvadékonyságát Solti György szavatolja. Empatikusan rajzolja meg a pohos lovag hetvenkedéseit és fölsüléseit. Nyoma sincs a vastagon festett kajánságnak, a rosszindulatú kacajnak, annál inkább a megértõ lírának. A Bécsi Filharmonikusok zenészei minden árnyalatot maximálisan követnek. A címszereplõ francia énekes: Gabriel Bacquier. Lehet, hogy az én hibám, de még csak nem is hallottam róla. Aligha tartozik a feledhetetlen nagyságok közé, de soha rosszabbat. Hangszíne rendelkezik a szólamhoz kötelezõ hajlékonysággal és puhasággal, s amikor hõsiessé válik, belopja az éneklésbe az enyhe paródiát. Mozgékony arcú, jó színész, aki szerencsére nem túlozza el a játékot. Hatalmas pókhasat kreáltak neki, de tudja a sajátjaként hordani, és a közelikben sokat elárul a rászedett széptevõ krakélerkedés mögötti esendõségébõl. Ez a rendezõ Götz Friedrich érdeme is. Operafilmrõl, vagyis konzervrõl lévén szó, elválik egymástól a zenei és a teátrális kifejezés, de Friedrich ügyesen titkolja, mozgalmas reneszánsz életet szervez a vászonra, gyakran váltogatja a plánokat, és szellemesen fényképezi ugyanarra a képre (az elõ- és a háttérbe) a szinkronegyütteseket. A szereplõk között örömmel fedezzük föl a Mrs. Quicklyt érzéki humorral játszó Szirmay Mártát. Senki sem emelkedik ki a mezõnybõl, de Karan Armstrong csipkelõdõ Alice-a, Richard Stilwell vehemens Fordja és a Fentont éneklõ Max-René Cosotti olvatag tenorja a jobbak közé tartozik. A finálé és a zárókóda a legnagyobb filmes tündérkavalkád Reinhardt Szentivánéji álomja óta.
- káté -
Deutsche Grammophon
****
Az igazi Mikulás Gárdos Péter Mikulása egy vörös kaftánba csomagolt rendezõi tévedés. Kár érte, mert ilyentájt szívesen látjuk a nemzet színészeit hófehér álszakállal, egy méltán népszerû rendezõ meséjére pedig az év bármelyik szakában örömmel befizetünk. A fa alá ráadásul készterméket ígérnek az alkotók: klasszikus karácsonyi mesét magyar hóesésben, Dickens zord lelkeit és Billy Bob Thornton utálkozó fapofáit egy ismert fõvárosi bevásárlóközpontban. A magyar valóság még csak-csak elbírna egy olyan hitehagyott, hátrányos helyzetû Mikulást, mint amilyen Cserhalmi György tragikomikus figurája, a magyar film azonban, úgy tûnik, nem bír az olyan deviánssal, aki szerepe szerint a csoda és a talponállók valósága között ingázik rendületlenül. Cserhalmi Misuja, ez a tragédia sújtotta, babonáiba kapasz-kodó alak valahogy sosincs otthon ebben a történetben. Sem párizsi bárzongoristaként, aki kisvártatva álarcos fegyveresek áldozatául esik, sem megrokkant, ágyrajáró rakodómunkásként, aki hamarosan áruházi Mikulásnak szegõdik, és kényszerû partnere lesz egy bicikliért ácsingózó állami árvácskának. Sok mûhó semmiért - jókedvünkben akár ennyivel is elüthetnénk a dolgot, ha nem bosszantana a kelleténél jobban, hogy már megint csak a mese ígéretére, néhány feleslegesen szép beállításra (téli ködök, elsõrangú gangok) és a mellékszereplõk kötelezõ brillírozására (Csákány Eszternek jár a Télapó-csoki) futotta. Pedig, a Télapóra mondom, csuda jólesett volna hagyni a mentõ körülményeket másra, és drukkolni végre valakiért, legyen az áruházi Mikulás vagy közönségfilmmel jelentkezõ filmrendezõ.
- köves -
Forgalmazza a Hungarotop
**
Madonna: Confessions on a Dancefloor A mûvésznõ maradt a régi, jól bevált módszernél: ezúttal is profikra bízta a dalszerzés nehéz munkáját, olyanokra, akik az éppen aktuális trend szerinti hullámra ültetik õt föl, vagyis elõvetetik vele is a régi jó slágereket, esetleg a most szintén divatos keleti hangulattal megbolondítva. Természetesen a fõ motívum maradt a régi: nincs más fontosabb az életben a szerelemnél, "ne hagyj magamra ma éjjel, mert oly' jó together". Ezen a lemezen tehát minden megvan a jelenleg divatos vonulathoz és az önfeledt tánchoz: az ABBA-klasszikussal (nem Boney-M, bocsánat!) kevert 2005-ös Madonna-slágerrel indít (Hung up), a harmadik számnál pedig megvan a második kislemez, azaz a következõ Madonna-rádiósláger, a Sorry. Majd jönnek a könnyebben felejthetõ, kevésbé megindító pár percek, beugrik a Streets és a Donna Summer. Maradunk végig diszkóritmusban, és végül ráadásnak kapunk egy kis tablát és Im Nin'alut az Isaac címû számban. Aki a címek alapján igyekszik kitalálni, mirõl szólnak a dalok, elhiheti: ebben sincs semmi tudományosság, sõt az I love New York sem a város nevezetességeit taglalja, mint említettem, a szerelem a legfontosabb, mikor mibe, ugye. Lényeg, hogy a gépezet olajozottan mûködik: Madonna esetében mindig és mindenhol, elég egy-két plakát. Rajongó, nem rajongó egyaránt tûkön ül, hogy hallhassa, mivel rukkol elõ a díva, akit mostanra ugyan már rengeteg szerepben láthattunk, mégis tud meglepetéssel szolgálni. Most éppen azzal, hogy semmi különöset nem csinál a lemezén, csak a legjobb és legújabb popzenét adja, pont olyan hangon, mint húsz éve, mikor a Szent Márk téren elkezdett szexisen vonaglani. És lassan saját maga retrója lesz, vagy mi... Már csak arra vagyok kíváncsi, mikor lesz az, amikor a diszkógömb sejtelmes fényeinél végképp elveszítjük a fonalat, és soha többé nem tudjuk õt megkülönböztetni Kylie Minogue-tól.
- gitta -
Warner Music Hungary
****
Charpentier: Actéon; Purcell: Dido and Aeneas A szarvassá változtatott kukkolót ízekre tépik saját vadászkopói, az elhagyott szerelmes királynõ pedig öngyilkosság révén szabadul meg desperált helyzetébõl. A görög-római mitológia eme felettébb tragikus történeteit beszélte el az a két barokk opera, amellyel - a becses Opera Antiqua sorozat keretében - Vashegyi György és csapata ejtette ámulatba közönségét. Henry Purcell már bejáratott mestermûve és a csak mostanában újra felfedezett francia komponista, Marc-Antoine Charpentier (aki nem összetévesztendõ névrokonával, a Luise címû operát jegyzõ Gustave-val) remeke ugyanis fejedelmi estét szerzett mindannyiunknak. Mintha bizony nemcsak a szûz vadászistennõ, Diana, de maga az Isten is eljött volna pár órára: a szólisták (különösen a Didót formázó Halmai Katalin, Csereklyei Andrea meg a francia kontratenor, Jean-Francois Lombard) éppúgy elbájolóak voltak, mint a méltán nagy hírû Orfeo zenekar és testvérszerve, a Monteverdi kórus. Igen, az Actéont záró néhány perc vagy Dido fájdalmas-szép búcsúja valóságos, a profán koncertlátogató számára vajmi ritkán föltáruló theophania kegyelmi pillanatai voltak. Áhítatunkat még a röhejes pillanatokban bõvelkedõ rendezés sem tudta érdemben csorbítani. Habár az Actéont képárverésként, a Didót pedig haute couture divatbemutatóként elõvezetõ, a kórust hol lassított mozgásra, hol meg hosszú percekig eltartó néma tapsolásra késztetõ Káel Csaba a maga részérõl igazán mindent megpróbált az este ellehetetlenítéséért. Ez egyszer hiába, hisz ugyan ki figyelne Káel Csaba mûködésére ott, ahol Vashegyiék barokk operát celebrálnak!
László Ferenc
Mûvészetek Palotája, Fesztiválszínház, november 27.
*****
David Attenborough: A madarak élete A természetfilm, ez a korábban gáncs nélkülinek, ártatlannak, ám annál hasznosabbnak mondott mûfaj az elmúlt évtizedben olyannyira bekoszolódott, mint döglött sirály az olajtócsában. Úgy tûnik, a nézõk kegyeiért foly-tatott versenyben a látvány és az akció mindent visz, "ismeretterjesztõnek" álcázott cirkuszi mutatványosok produkálják magukat a mocsárban, egy zsiráf már csak akkor érdekes, ha oroszlán marcangolja, de azon sem csodálkozhatunk, ha a kép kedvéért a rendezõ akár a szereplõket is hajlandó beáldozni.
Mondhatnánk, ebben a hazug és nagyképû világban lassan már csak a jövõre nyolcvanéves David Attenborough filmjei emlékeztetnek a régi idõkre. Ez persze túlzás, sõt igazságtalanság a tisztes szándékú kamerás természetbúvárokkal szemben, ám Attenborough sorozatai esetében legalább biztosak lehetünk a dolgunkban. Minden gyanú felett álló, szórakoztató és látványos produkciót kapunk, ami ellen természetesen szakmai kifogások sem merülhetnek fel.
A most megjelent tripla DVD-n az 1998-ban készült tízrészes tévésorozatot láthatjuk viszont. Lehet persze A madarak életét felszínesnek vagy fecsegõnek tartani, hiszen többszöri megtekintés után sem válunk ornitológussá. De számít ez, miközben minden benne van, ami a képernyõhöz szegezhet: néha elakad a lélegzetünk, máskor mosolyra görbül a szánk, s szinte végig káprázik a szemünk. A madarak élete ugyanis nem több, mint tisztességesen elkészített televíziós sorozat. Vagyis igazi ritkaság.
- legát -
BBC-Budapest Film, 2005
*****
Nesze neked, Pete Tong! Rock-, pop-, alter- stb. zenész felívelése és hanyatlása kábé olyan eredeti filmötlet, mint a földönkívüliek támadása. Ezért aztán illik csavarni egyet a dolgon, nem árt valami koncepció, hogy ne legyen a közönségnek másfél órás déja vu-kattanása. Tudták ezt az alkotók is, és a filmbéli popzenei mûfaj alap-fogása, a mixelés jegyében neki is láttak: elõször megtudjuk, igaz tör-ténet képezi a film alapjait, sõt mi több, dokus visszaemlékezések hangzanak el a fõpoppróféta Frankie Wilde-ról valós dj-héroszok szájából. A kamera is igyekszik keresetlenül mozgolódni-rángni - de aztán a végén kisül, hogy kitalált történetrõl van szó, Frankie liverpooli akcentusa, atomi szintû szétzuhanásai és soványka története is mind-mind fikció, na, most akkor mi is van? Ibiza ingatlanügynökségei brénsztormingoltak ki valami eredeti kampányt, vagy a dance mûfajnak kellett némi kultuszpótlék? Valami efféle lehet a titok nyitja, ami sajnálatos, mert Paul Kaye elég autentikusan rombolja magát, Bolygó Balázs pedig jó ritmusban közelít rá az épp aktuális testnedvre, kokainfoltra, rengõ és izzadó húsdarabra, és nekem Graham Massey zenéje is bejött. Ha nagyon akarom, még valamiféle öniróniát is bele tudok kalapálni a szkreccs Beethovenjének a történetébe, ha ez számít. Ha tehát nem spórolták volna ki a személyiségeket, ha a bpm helyett bíznak a film saját ritmusában, még össze is jöhetett volna. Így azonban csak a szokásos slágergyanú, a pénz-nem-boldogít, a szerelem-mindenek-felett, ha-nagyon-akarod-minden-sikerülhet.
- dercsényi -
Az SPI bemutatója
**
