Neil Young: Live At Massey Hall 1971 A lemezcímben jelzett évben az akkor huszonöt éves kanadai mûvész magányos turnéra indul: a Buffalo Springfield ekkor már rég lezárt történet, pörög a Crosby, Stills, Nash & Young, hovatovább Young túl van már három szólólemezen is (közülük kettõ oda-vissza szenzációs: Everybody Knows This Is Nowhere, After The Gold Rush), s csupán néhány hónap választja el az élete legnagyobb kereskedelmi sikerévé váló Harvesttõl - egyszóval emberünk épp a világ homlokán táncol. Ezen a túrán partnere csupán egy akusztikus gitár, olykor meg egy zongora volt, s nem csupán az addigi "slágereinek" elõvezetésére szorítkozott, a számok között bõségesen akadtak olyan új dalok is, amelyeket csak évekkel késõbb rögzített.
A Torontóban felvett koncertanyag hosszú-hosszú évekig slágerdarab volt a kalózpiacon, s ezen nincs mit csodálkozni: amit hallunk, az elejétõl a végéig lenyûgözõ. Egyszerre mélabús és puha, eleven és színdús - a jelzõmentes rockzene ünnepi pillanata, igazi csúcsteljesítmény. Az elõvezetett tizenhét szám némelyike ebben a põrére csupaszított formájában még hatásosabb is, mint a stúdióváltozataik, az A Man Needs A Maid (a mesterien a közepébe simított Heart Of Golddal) például meseszép, és bizony magasabban szárnyal, mint az a vonósokkal megterhelt verzió, amelyik a Harvest ékessége. És akkor még ott van az Old Man, a Cowgirl In The Sand, a Down By The River... Varázslat.
A DVD-n a koncert szupernyolcas felvétele, továbbá mindenféle apróbb, nagyon jól válogatott extra. Kulcsfontosságú kiadvány.
- greff -
Reprise/Warner, 2007
*****
Csehov Cseresznyéskert címû darabja pokoli nehéz mû, mert nem elég az elõadásához néhány jó színész és néhány jó gondolat. Ezt a Vígszínház elõadása példázza.
Ki mondaná, hogy Eszenyi Enikõnek nem illik Ranyevszkaja, vagy Hegedûs D. Gézának Gajev? Börcsök Enikõ miért ne lehetne kiváló Sarlotta Ivanovna és Gyuriska János valóságos Jepihodov? Lehetséges, hogy a további szerepekben volt néhány melléosztás is, mindazonáltal nem tagadható, hogy volt markáns rendezõi gondolat, több is.
Alföldi Róbert olyan díszletet kért Menczel Róberttõl, amely bizonyos értelemben múlt idõbe teszi a Cseresznyéskert cseresznyéskerttel kapcsolatos dilemmáit. Egy ipari csarnokban töltötte gyermekkorát Ranyevszkaja és Gajev, ahol minden valószínûség szerint komoly gyümölcsfeldolgozás folyt. A környezet mára múzeummá lett, a masinéria rozsdásodik, és a cseresznyéskertbõl is csak egy kicsike mementó maradt, dísznövény formájában, olykor erõs fénybe vonva. A megmaradt gépek, monstrumok, emelvények és hajtányok viszont egyrészt kényszerítik a színészeket, hogy foglalkozzanak velük, másszanak rájuk, esetleg cseresznyemagokat köpködjenek szanaszét, merthogy befõttbõl maradt még a spájzban a régi szép idõkbõl, másrészt útban vannak. Harmadrészt meg eluralják a színpadot.
A színészeket nem érte el és nem hatotta át Alföldi víziója - ki-ki rutinból és szakmából próbálja összehozni a szerepét. Ebbõl öszszejön néhány pillanat, olykor - például Tornyi Ildikó Varjája és Pindroch Csaba Lopahinja között a darab végén - egy-egy jelenet is. De sem a viszonyok, sem a sorsok nem képzõdnek meg a színpadon; sem Alföldi elképzelése a darabról. Nem sikerült a találkozás.
Bizonyos lepusztult szépség - abból van talán valami. Meg sok megcsontosodott hiány.
- ki -
Vígszínház, április 2.
***
Havasi Attila 1001 magányos rinocérosz címû, szellemes borítójú, nagyon szépen tördelt, sajtóhibáktól mentes kötetének alcíme, ha kissé bizonytalanul is, de kimondja, hol a határ: "korhatáros gyerekversek". Megfontolandó figyelmeztetés: nem akármilyen kisdedóvóba valók e sokszor erõsen morbid, vadul szürreális, nagyon sötét humorú költemények. Hiába, nem 101 kiskutya. A gyermekes megszólalás néha nagy egzisztenciális életproblémákba torkollik: "Sötét konyhában, hallgatag, / pár ritka slukkot szíva csak, / borocska mellett üldögél / Patkány, Vakondok, Bõregér." A cím, Húsz év múlva nyilván Vajda János nevezetes emlékidézõ versére utal (a stílusparódia egyébként is az egyik legizmosabb vonulata Havasi formálásának). Ám itt nem szerelmi-szentimentális kínok gyötrik ezeket a - ne kerteljünk - kissé undorító állatokat, hanem az elmúlás gondja, a leélt élet értelmetlensége. És rondaságuk ellenére ekként mégis elnyerik rokonszenvünket. Kevésbé szimpatikus a víziló, aki nyilván Ady alteregója a Víziló a lápon címû versben. "Nem tudom, mit jelent, de látom: / vaktában baktat künn a lápon, / nehézkes, furcsa lény. / Ingoványos talajra tévedt, / és úgy tûnik, nem is remélhet / simább utat szegény. // Hová ilyen sután ügetve? / Õs napkeletrõl napnyügetre?" Ady meglehetõsen drabális szörny ebben az ábrázolásban. És aztán jönnek a többiek, a fél magyar költészet, Csokonai, Arany, Petõfi, Babits, Tandori, megvillannak a legkülönfélébb versformák, és csak áradnak az ötletek, zsongítanak a bravúros rímek, kábító a stílusok kavalkádja, és egy idõ után ez fárasztó kissé. Mindennek van határa.
- banza -
Alexandra, Szignatúra könyvek, 77 oldal, ár nélkül
****
A tíz csapás New Orleans és környéke már a Katrina pusztítása elõtt is misztikus hely volt, és mint ilyen, a moziördög epidemikus terjedésének legfõbb melegágya. A lepukkant mocsárvilág a benne élõk hiedelmeivel már jó ideje, de mondjuk az Angyalszív óta világszerte köztudottan a Gonosz kedvenc nyaralóhelyének számít. Ami Texasnak a láncfûrészes családi szólója, az itt, Louisianában a kötelezõen betiltott csoportos éjféli szektavircsaft. Nehezen érthetõ, hogy Hilary Swank a maga két Oscarjával mit keres egy ilyen vidéken. Az ördögûzõ szindrómától kínzott leányzó nem is vesztegeti az idejét felesleges biblikus oknyomozással vagy elkallódott hitének meglelésével; rögtön a kollégája nyakába zúduló három tucat varanggyal kell foglalkoznia. Amennyire a büdzsé engedi - látszólag nem nagyon, tán épp ezért mentek célirányosan délnek forgatni - a rémisztgetés megvalósítása egy jobbfajta ismeretterjesztõ csatorna rekonstruált mûsorával vetekszik. A kiszámíthatóság csimborasszója ez a lagymatag mozi, amely tájjellegû élvezkedésében odáig merészkedik, hogy a tetvek egy iskolai teremben, a rovarok pedig a verandai grillparti közben támadnak - nem mintha a fordítottjával ki lennénk segítve. A csapások sorozatának korrekt beszorítása a hál' istennek véges játékidõbe láthatóan minden erejét felemésztette az alkotói teamnek. Kínjukban nyilván csak ahhoz maradt kedvük, hogy a forgatási szünetben újranézzék a Rosemary gyermekét. Legalább õk jól jártak.
Balázs Áron
Forgalmazza az InterCom
**
Csabai Attila Társulat: Carmens (Dögölj meg, kicsim!) Bizet, Ravel, piros fodros ruhák, parókák, mondén ruhadarabok, bizarr lábbelik, flitterek, meghökkentõ díszlet, víva és ollé. Nagyjából ez a Carmen-tematika Csabai Attila, egykor ígéretes és különleges koreográfus új darabjában. Felfújt lufi a látvány, az elõadás elsõ tíz percében kileheli a lelkét a kortárs mondanivaló, miszerint: szelaví. Marad a vergõdés, mintha a szívünknek kedves mozdulatripacs alkotói haláltusáját kellene néznünk egész estés szórakozás gyanánt egy David Lynch nevû lakberendezõ díszletei között. Sokkolóan szomorú elõadás. Csabai a központi figura, kopasz fején stroboszkóp villog, két méter magas, robusztus testével fémpatákon egyensúlyoz, nõi topban, mint egy nemtelen kentaur, vagy éppen tûzpiros, hosszú csuhában tekereg. Vannak úgynevezett táncosok, akik kibírhatatlan ideig járkálnak poharakkal fel-alá, mint "élet viharában hópelyhekként kallódó figurák", vagy inkább egy minden koreográfiai tudatosságot nélkülözõ divatshow szereplõi. Koccintgatnak, riszálják magukat, állítólag fékezhetetlenek, és sodródnak a végzetük felé, de sajnos ez a kép a nagy egészrõl csupán az alkotó fejében létezik így... "Micimackó vándorútja a gyerekszobától a szemétdombig" - mondja a darabról, önmagáról az Átjárók, a Romance címû elementáris produkciók valahai kitalálója, és valóban, megvan a kezdet és a vég, csak a mese hiányzik belõle. Azt elmondom most: egyszer volt egy tehetséges ember, játszani kezdett a tûzzel, húzta, ameddig húzhatta, ameddig az utolsó alternatív rajongói még ünnepelték, aztán nem volt tovább, elölrõl kellett építkezni megint. Sajnos már olyat is láttunk, amikor ez valakinek nem sikerült.
A darabban a színpad szélén ül néhány mozdulatlan figura, tipikus alakok a sötét tudattalanból, végighallucinált éjszakák víziói. Egyedül õk az élõk, és az évad lassan véget ér.
- sisso -
Nemzeti Táncszínház, április 30.
**
Verdi Falstaff címû mûve köztudottan a zenetörténet egyik legnagyobb vígoperája. Talán még közepes elõadásban is remekül hat, jó vagy ragyogó interpretációban pedig egyenesen frenetikus élmény. A borissza, kövér, nagyképû, nagyzoló, hazudozós, különös morállal élõ lovag alakját Verdi hihetetlen érzékkel vezeti végig a komikum és a tragikum alig látható mezsgyéjén. A zene - egy majdnem nyolcvanéves aggastyán pályája végén - meg olyan, mint egy friss, szinte avanatgárdista komponista terméke: Verdi lemondott a nagy olasz dallamról, le a pompás kórusokról, a zengõ zenekarról, a hangszerelés szinte kamarazenei, áradó melódiák helyett azok paródiáit kapjuk, a szöveg formálása a sokkal késõbb felfedezett schönbergi énekbeszéd elvén alapul.
Jutalomjáték a fõhõsnek, a karmesternek, no meg a rendezõnek. A rendezés esetünkben nem sok vizet zavar, teljesen hagyományos, azaz hagyja kibontakozni a zenét a maga felfoghatatlan zsenialitásában. Carlo Maria Giulini káprázatosan színes elõadást dirigál ezen a londoni Covent Gardenben, 1982-ben készült felvételen. A fõszerepben a nemrég nálunk járt Renato Bruson remekel: a kezdet komédiás hangvételét fokozatosan elhagyva egyre mélyebben gázol a tragikumba, végszava, "Minden csak vicc e világon!", mélyen megélt tapasztalat. De nagyszerû mindenki, az üvegtiszta Barbara Hendricks, a rafinált Katia Ricciarelli, a dörzsölt Lucia Valentini-Terrani és a hátborzongatóan féltékeny Leo Nucci. Zeneileg tökéletes elõadás. És ekkor kit érdekel a rendezés?
- csont -
Warner Classics, 2007, 1 DVD
*****
IAN BURUMA A MODERN JAPÁN címû kötete Japán alighanem legizgalmasabb korszakát, a világtól való mintegy kétszáz évnyi teljes elzártságot követõ nyitás és demokratizálódás idõszakát öleli fel. Napjaink egyik legjelesebb Távol-Kelet-szakértõje az 1853-tól 1964-ig történtek elmesélésére vállalkozott. Az elsõ évszám Perry hajóskapitány Edói-öbölbe érkezése, mikortól az Egyesült Államok fokozatosan rákényszeríti a szigetországot kereskedelmi kapcsolatai megnyitására, a második pedig a tokiói olimpia dátuma.
Ebben az idõszakban Japán súlyos traumákat élt át - és okozott. A Meidzsi-korban, 1889-ben kiadott alkotmány a ködösítés politikájának kedvezett, végeredményben semmilyen államférfit nem terhelt felelõsség a tetteiért, elegendõ volt a "japán szellemre" hivatkozni, s mindez a militarista vezetõk hatalmának megerõsödéséhez, majd a kelet-ázsiai gyarmatosításhoz vezetett. Buruma tárgyilagosságát dicséri, hogy nem kerüli meg e kényes témát, mi több, kitér a legérzékenyebb kérdésre, a nankingi mészárlásra és az ott elkövetett háborús bûnökre is. Japán második világháborúba sodródása teljességgel elkerülhetetlenné vált, elvégre maga a császár se tett semmit Ázsiában tartózkodó katonai vezetõi megregulázására.
A világháborúban elszenvedett megsemmisítõ vereséget amerikai megszállás követte, melyben Douglas MacArthur tábornok talán minden addiginál többet tett Japán kapitalizációjáért. Mindezek ismertetése önmagában is remek teljesítmény lett volna, de a holland szerzõ nem elégedett meg ennyivel: könyvét rövid áttekintéssel zárja, melyben napjaink Japánjára tér ki.
Buruma az utószóban a 2002-es tokiói tartózkodása során szerzett benyomásait írja le, amikor általánosnak tetszik, hogy a japánok egy újabb Perry kapitány érkezésétõl várják a buborékgazdaság kipukkadása óta tartó stagnálás végét, a berozsdásodott, korrupt politikai rendszer megváltoztatását és a fülledt szellemi légkör felfrissülését.
- újlaky -
Európa Könyvkiadó, 2006, 192 oldal, 2500 Ft
*****
Transylvania Amikor már nagyon szorít az öltöny, és már mítingre járni is rühellek, a salátázóban mindennek ugyanolyan az íze, elmerengek. A keserûbbje ilyenkor a norvég-izlandi A kiállhatatlan-féle filmeket képzeleg, a romantikusabbja pedig ilyet, ni. Hisz az egzotikumban elmerülni, kusturicán térdepelni kellemesen lazító, ernyesztõ hatású. Nyilván lányokat képzelek, egzaltáltakat, franciákat, olaszokat. Utóbbi román (+cigány+magyar) szeretõjét keresi, sokat kiabál, majd csalódik. Õ a szenvedély, a vadság. Cigarettásdoboza, akár a vadnyugati koltok, soha ki nem ürül. Ez a nõ rendre átöltözik, révül, avart ölelget, elénekli az Avanti popolót. Férfit is gondolok, természetesen Yves Montand-ra hasonlít, aranyat és ezüstöt vesz, lepukkant Mercedesszel (!) jár, talán õ maga az ördög, de nem, néha nekibúsul, szétver a saját fején pár sörösüveget. Tájat képzelek, Erd... akarom mondani Transylvaniát, ahol a népség szegény, de táncol feszt, a kultúrák keveredésének paradicsomi állapotában leledzünk. Cselekményt nem képzelek, pár jelenetet igen, szeretkezni a motorháztetõn, miközben egy medve kukkol, szülni a csomagtartóban, megtermékenyülni és rousseau-ilag is jobbá lenni. Adok egy címet és népmûvészetet, népet, zenét rengeteget, hisz az ápol, eltakar.
Ez Erdély? Nem, ez természetesen az öltönyös accounter, aki menne-szökne, s aki azért hazatelefonál pénzért. S aki elérzékenyül a koldusgyerek ártatlan arcán.
Máskor tessék pontosabban címet adni!
- dercsényi -
Forgalmazza a Budapest Film
**
