Operát játszani az Operettben, s hozzá mindjárt összepárosítani egymással két jócskán eltérő karakterű egyfelvonásost, Puccinit és Vajda János 1988-as kortárs operáját - merész és tiszteletre méltó vállalkozás. Olyasforma nagyralátó tett, amelyhez mámorító megdicsőülés vagy tragikus bukás illenék. Csakhogy tudjuk, az élet gyönge elbeszélő, s így a múlt heti bemutatót sem írhatjuk le a végletek jelzőivel: elegyes, ingadozó színvonalú, rokonszenvességében is problematikus, ám gyengéivel együtt is sikert arató előadást láthattunk. Tehát zavarba ejtően kétarcú produkcióval szembesülhettünk, ha úgy tetszik, egészen a plakátfotó trükkjének szellemében.
Ha az élet nem is ért a poentírozáshoz, hát Kerényi Miklós Gábor annál inkább. Amint az már a tavalyi Miskolci Operafesztiválon kiderült, Schicchi-rendezése kimondottan gazdag a hol jobb, hol rosszabb, ám egyként színpadra termett poénokban. A végrendelet-hamisítási vígopera a Nagymező utcába áttelepülve is megannyi eredendően teátrális (azaz szó szerint helyénvaló) pillanatot teremtett: Buoso Donati társfőszereplővé megtett, az elevennél is elevenebb holttetemével, a kis szerepek ügyes kiugratásával, valamint - Gyarmathy Ágnes jelmeztervező segítsége révén - a pénzéhes família tagjainak karakterizálásával. A lakókocsival és konténeres pottyantóval színre idézett "gazdagság" meg a motorját a színfalak mögött hagyó, bőrdzsekis homo novus, Gianni Schicchi, ha operajátszási revelációt nem is, azért kellemes szórakozást egykönnyen kínált számunkra. Pláne, hogy Kálmán Péter személyében formátumos operai hang és nagy tehetségű énekes színész adta a címszerepet: sok gúnnyal, már-már nyers játékkal, s valami jóféle vagánytempóval.
Puccini operáját magyar szöveggel énekelték: Nádasdy Kálmán fordításában, és a rendező frissítéseivel. (Spineloccio doktor így immár nem a bolognai egyetem, hanem a bolognai oktatási rendszer érdemének tudja be önnön orvosi sikereit...) De furcsa módon a magyar szöveg mintha nehezítette volna a játszók dolgát, akik közül a slágerét magabiztosan hozó Geszthy Veronika (Lauretta) és a családi együttesből ki-kiemelkedő Hábetler András (Betto) érdemel külön is méltatást. A Gianni Schicchi legkomolyabb problémájának azonban a mikroportok - nyilvánvalóan kényszerű - használata bizonyult, különösen azokban a szakaszokban, amikor az operai léptékű vócsék operettszínházi hangokkal elegyedtek.
A szünet után következő Vajda-operában ugyancsak elektromos hangosítással dolgoztak a művészek, ám a reminiszcenciákban és nyílt zenei idézetekben gazdag egyfelvonásos színrevitelének egyéb kritikus mozzanatai mellékessé tették e megoldást. A lakókocsit továbbhasznosító (díszlet: Khell Csörsz) előadás főszerepében Szabó P. Szilveszter tehetséggel adaptálta ugyan musicalszínészi létezésének démoni vonásait, ám hangja (és sajna olykor a muzikalitása is) elmaradt az operai szólamformálás kívánalmaitól. A függő publikumát fotografáló Cipolla így inkább csak gesztusaiban uralhatta a játékot, mely játékban ezúttal meglepően nagy számban sorjáztak sikerületlen, sőt hamis mozzanatok. Ilyen hamisság érződött a szuggerált közönség orgiasztikus táncán, vagy azon a rendezői ötleten, miszerint Mario a Cipolla halála után tovább táncoló gyülekezetet (Vajda operájának zárlata ez) benzinnel lelocsolja és - függönyhullás után - fel is gyújtja. Főleg mivel a Mario prózai szerepében felléptetett Szabó Dávid ékesen bebizonyította, hogy hamisnak lenni énekszólam híján is lehet. Az első részben Makláry László, a másodikban pedig Somogyi-Tóth Dániel által vezényelt zenekar ugyan erősen küzdött feladatával, ám összességében kielégítően muzsikált.
Budapesti Operettszínház, január 15.
