A néhai Robert Kennedy személyes hangvételű szállóigéje óta tudjuk, hogy akadnak olyan sosemvolt dolgokról álmodó merészek, akik nem azt kérdezik, hogy miért, hanem azt, hogy miért ne? Úgy lehet, Kerényi Miklós Gábor is ilyesfajta álmodó, aki ezúttal éppenséggel azt kérdi tőlünk, miért is ne lehetne flipperasztalon, acélgolyóknak öltöztetett színészekkel előadni a valcerkirály 1883-as operettjét? Hiszen voltaképp miért is ne lehetne a flipperezés az emberélet egész estés metaforája? (És viszont: az emberélet a flipperezésé.)
Nos, a nagyralátó kérdésekre sajnos csupán banálisan prózai válasz adható: lehetséges ugyan, ámde színházi szempontból nemigen gyümölcsöző megtenni mindezt. Merthogy a néző szeme bizony zavarba ejtően hamar ráun a képeslap-Velencét játéktermi feliratokkal (például: All winners are happy!) és pontszámlálóval elegyítő látványra, a golyómozgást mímelő színpadi irgés-forgásra, s általában a flipper-világmagyarázat sekély merülésű iróniájára, hozzávetőleg reklámfilmnyi lélegzetére. Annál is inkább, mivel a Strauss-operett Kállai István és Kerényi átírásában szerelmi szövevényből egyfenekű politikai szatírává alakult át, amihez a kaszinótematika egyszerre szolgálna tárgyul és kellékül. Csak hát, amint az már többedszerre kiderül: vagy a politika világa a túlságig bonyolult szatíratéma, vagy pedig az Operettszínházban értelmezik és művelik vészesen leegyszerűsítve ezt a műfajt. Ezúttal a Velencei-tavi áthallások, a buzgón és egyöntetűen korrupt politikusok meg a tüntetői dobálózás ellen oltalmat nyújtó fekete esernyők képviselik ezt a zsánert, amelyben ráadásképp a nőcsábász urbinói herceg középponti figurája az immorális külföldi befektető vonásaival "gazdagodik". S bár aligha vitás, hogy az átírók a kortárs valóság üterén tartják a kezüket, a téma feldolgozásába kevés szellemes, s még kevesebb eredeti ötletet sikerült beépíteniük.
Ráadásul a bemutató estéjén az is egyhamar nyilvánvaló lett, hogy - tiszteljük bármennyire is a dialektikát - a potrohos operettjátszás meghaladása nem egy pluszpotroh testületi felcsatolása révén válik végképp meghaladhatóvá. Az elpangó eredeti cselekmény, valamint az újító toldások és rátétek törmelékei között golyózó színészek így meglehetősen mostoha helyzetben találták magukat, s vélelmezett érzéseikben a kritikus is osztozott. Méghozzá úgyannyira, hogy az első felvonás végén szégyenszemre már-már menthetetlennek érezte az estét. A szünet után következő második-harmadik felvonásban azonban megrázta magát az egész produkció, s bár nehezékként mindvégig testére szerelve hurcolta a golyós alapötletet, egy-egy megoldással mégis hosszú percekre feledtetni tudta a csillogó béklyót. A megoldások sorában a leginkább hagyományosnak, s hozzá már jó előre borítékolható sikerűnek Oszvald Marika színpadra szabadítása számított, hiszen az ezúttal jószerint szerep nélkül mozgó örökszubrett szertelen jelenléte rendesen nemcsak a tetszést garantálja, de a műfaj elemi hitelét és oly kívánatos lendületét is. Ugyancsak a sikerült ötletek közé volt sorozható az a főzőshow-paródia, amit a Pappacoda szakács szerepében fölléptetett Peller Károly mutatott be: váltig tartózkodással szemlélt túljátszásainak kíséretében, ámde elvitathatatlan színpadi vitalitást árasztva. S legalább két nagy együttes is felpezsdítette még a szünet utáni részt: a Mennydörgés és villámlás című gyorspolka színpadi változata, valamint az a "Nyelned kell" bemondású szám, amely talán a legközelebb jutott a jelen idő esztétikai érzékeltetéséhez.
Az utóbb említett szám szövegezése a már többszörösen próbált tehetségű Anger Ferenc és Kenesey Judit közös munkája, s erősen valószínűsíthető, hogy verselői leleményeikből az operett más pontjain is jócskán adtak próbát. Mindazonáltal ennél bizonyosabbat sajnos nem állíthatunk, ugyanis az énekelt szöveg ez alkalommal majd' mindvégig és majd' mindenki esetében a "még éppen hogy érthető" és a "teljességgel érthetetlen" határvonalán billegett, messze túl a színház ismeretes akusztikai problémáival megemelt toleranciaküszöbön.
A főszereplők közül a legrokonszenvesebb benyomást az operett-Figarót adó, ám korántsem operettesen fiatal tenor, az édelgéstől mentesen stramm kiállású Boncsér Gergely, valamint halászlány párja, a karcosan vonzó, temperamentumos Bordás Barbara keltette. Földes Tamás emberábrázolói tehetsége még a korrupt szenátorok golyós hármasából is kitetszett, aminthogy Vadász Dániel működését sem tudta teljes egészében lenullázni a herceg számára kiötlött előnytelen megjelenés. A csinos és csalfa szenátorfeleség szerepébe Geszthy Veronika élményszerű szopránja plántált némi életet, nagy kár, hogy a hölgy széptevőjévé megtett Bálint Ádám fajsúlytalan hangja oly feszélyezően alulmúlta Geszthy teljesítményét az igényesen megkomponált szerelmi kettősben. A Makláry László által vezényelt zenekar az érzéki szépséggel adós maradt ugyan, ellenben az utolsó pillanatig kellő támaszt biztosított a színpadi játék számára.
Budapesti Operettszínház, március 25.
