"Itt aztán fű nem terem! Megjelent az Itt aztán fű nem terem! Az ember nem földi eredetű!" - deklamálja a rikkancs a fekete-fehér presszóhodályban. "Az öreg már veszi is a kabátját. Mintha erre a pillanatra várt volna. Megy bomlasztani" - halljuk egy beszélgetés foszlányát. Bomlasztani elnyomó rendszereket szokás, a bomlasztás az elnyomók paranoiája.

Szentjóby a 60-70-es évek budapesti művészavantgárdjához tartozott, a hatóságok 1975-ben más ellenzékiekkel együtt kitessékelték az országból. A Kentaurt ugyanekkor, az elkészülte után rögtön betiltották, és most, a friss digitalizálás és az Isztambuli Biennálén történt vendégszereplése után Budapesten is a nagyközönség elé került egy estére.

A 37 perces film először viccesnek, később abszurdnak, aztán kíméletlennek tetteti magát. A kíméletlenség célpontja nem egyszerűen a nyomasztó, szürke rendszer a maga aktualitásában, hanem a szélesebb értelemben vett rabság, a világ maga, az ember monoton élete, az agyelszívó, gépies munkavégzés, mögötte pedig a lezárt, ködös láthatár. A Kentaur alapötlete, a kép és a hang elválasztása egyszerű és sokkoló. Hétköznapi, többnyire elidegenedett munkahelyi jeleneteket látunk minimális vágással, alig változó beállításokból. A gépek mellett tevékenykedők tátogásaira rámondott szöveg viszont kilép a látvány kontextusából, a munkások, tervezők, buszozó átlagemberek társadalmi állásukkal és élethelyzetükkel összeegyeztethetetlen, hol misztikusan bölcselkedő, hol valóban a rendszerre, az uralkodó ideológiára reflektáló kijelentéseket tesznek. "(...) senki érdeke nem azonos más érdekével, és különösen azéval nem, aki bebalzsamoz minket abba, hogy mi vagyunk a nép. S közben a piacon szónokolva abban reménykedik, hogy megússza a nyílt társadalom önkívületét" - "mondja" egy kapáló parasztasszony. Aztán ahogy haladunk egyik nyomasztó tömeghelyszínről a másikra, az elhangzó mondatok képtelensége észrevétlenül valami elsőre ijesztően mélyülő, nyugtalanítóan súlyosbodó, egyúttal a feloldozás reményével is kecsegtető szellemi valóságba fordul át. Egyre megrázóbb módon tárja elénk a társadalom reménytelen igazságtalanságainak tűrhetetlenségét, a nem rendszerfüggő, hanem az ember természetében gyökeredző szabadság konok kényszerét és elviselhetetlen hiányát. Eközben tovább- és továbbmozdul a párbeszédek hangvétele: irónia, ábránd, abszurditás és misztikumba hajló vízió ad hideget-meleget. De még egy lépés hátravan: amikor a záró képsorokon vak kefekötőket látunk dolgozni, és egy szép, de teljesen bemocskolódott női kéz remegve igyekszik elvégezni a rámért feladatot, majd kórusban felhangzik a búcsúdal (amely persze sohasem lehet az övék), hogy "elvándorlok, elmegyek/várnak rám a kék hegyek", egyszerre szembesülünk saját létünk béklyóival és az együttérzés imperativusából sugárzó erővel.

November 12-én bemutatta a Ludwig Múzeum.