Magyar Narancs: A 90-es években indult a karriered. Hogyan lehetett akkoriban megélni itthon blueszenészként?
Little G Weevil: A 90-es évek közepén nagyon sok blueszenekar volt, rengeteg klubban blueszene szólt. Ez a magyar bluesboom 2000-re lecsengett, és csak néztem, hogyan tovább. 2002-ben haverkodtunk össze Horváth Misi szájharmonikással, és duóban kezdtünk el játszani, mert akkor zenekarokat már nem lehetett vinni. Én mindig is ambiciózus ember voltam; a koncerteket Misivel együtt mi magunk szerveztük. Volt olyan hónap, amikor több mint 20 koncertünk volt. De úgy hallom, ma már ezt lehetetlen lenne megcsinálni. Ráadásul kiveszi az energiáidat, 2004-re én is teljesen elfáradtam. Lehetett látni, hogy itthon nincs tovább.
MN: A színtér kifulladása mellett azért is mentél el itthonról, mert hiányoltál valamit a játékodból. Mi volt az?
LGW: Az íz. Úgy éreztem, hogy nem elég csak olvasni a kultúráról, és koncerteket nézni ahhoz, hogy hitelesen tudjam előadni a bluest. Ha az ember igazán szeretné magát beleásni valamibe, az nem csak arról szól, hogy megtanulja a hangokat. Az életstílust és a kultúrát is el kell sajátítania.
MN: Kint kialakult az a hangzás, amiről rögtön felismerhető a zenéd?
LGW: Én nagyon messze állok azoktól az emberektől, akiknek a gitár- vagy énekhangját egy másodperc alatt felismered. Nem vagyok akkora ász. De kialakult egy olyan stílus, amit a magaménak érzek. Nem kell koppintanom senkit ahhoz, hogy hiteles muzsikát tudjak játszani. Van olyan hangolás, amit tudom, hogy csak én használok, mert én találtam ki. De nem etalon akarok lenni, csupán szeretném hitelesen előadni, ami bennem van.
MN: Amikor kijutottál Memphisbe, a híres Beale Streeten játszottál. Eleinte mennyire volt szkeptikus veled szemben a közönség és a szakma?
LGW: Megmosolyogtak, hiszen nagyon sokan próbálkoznak Memphisben. Viszont nagyon tisztelték azt, amiért ott vagyok. Csak meg kell mutatni, hogy mit tudsz. Annyira jónak találtak, hogy befogadtak és segítettek, úgyhogy szerencsésnek mondhatom magam. Szép számban vannak ott olyan zenészek, akiktől lehet tanulni. Memphis nekem nagyon fontos iskola volt. Az ember élvezettel ül le nemcsak zenélni, hanem beszélgetni is, hiszen olyan emberektől kérdezhet, akik itt születtek, ebben nőttek fel. Csak iszod a szavaikat, és próbálod magadba szívni az egészet, mert minden hozzátartozik a muzsikához.
MN: Londonban is éltél pár évig. Az amerikai bluesodat hogyan fogadta a finomabb hangvételű brit blueshoz szokott közönség?
LGW: Londonban nem sok szerencsém volt. Játszottam például az Észak-Mississippi stílust, de a közönség még életében nem hallotta ezt. Az angolok nagyon sokat merítettek a chicagói bluesból, és inkább azokat a neveket ismerik, a délvidéki bluest már kevésbé. Azóta játszottam megint Londonban, és egészen más fogadtatás ért. Szerintem ez annak tudható be, hogy annak idején én magyarként játszottam ott, most viszont már amerikai zenészként mutattak be. Sajnos még mindig számít az, hogy ki honnan jött.
MN: Amerikában is magyarként mutatnak be?
LGW: Sokszor bekonferálnak, és elmondják, honnan jöttem. De sokszor nem, és akkor kérdezgetik, hova valósi vagyok. Úgy alakult ki az angol akcentusom, hogy 90 százalékban azt hiszik, louisianai vagyok. Ott sokan beszélnek vastagabb, franciás akcentussal. Én örülök neki, ha ezt gondolják, mert sokat dolgoztam azon, hogy elhagyjam éneklés közben az akcentust. Akcentussal vicces a blues, ki is röhögnének.
MN: 2013 elején megnyerted az International Blues Challenge-et a legjobb szóló előadó kategóriában.
LGW: Ezt a Blues Foundation rendezi, ami olyan, mint az Oscar-díjnak az akadémia. A világon mindenhol vannak bluesegyesületek, amik kiírnak egy házi versenyt, és ennek a nyertesei jutnak ki Memphisbe. A Beale Street-i klubokban zajlik a verseny, a döntő pedig a legendás Orpheum Színházban, ami az Erkel Színházra hasonlít. Mindennap más a zsűri - többek közt Big Bill Morganfield, Muddy Waters fia is benne volt -, hogy tényleg a legjobbakat szűrjék ki. Én úgy mentem oda, mint bármelyik másik fesztiválra: csak az a lényeg, hogy a legjobbat produkáljam. Nem vagyok versenyző típus. Nem is néztem meg a többieket, csak a döntőben, mert nem akartam azzal foglalkozni, hogy ki a jobb. Odamentem, megcsináltam a dolgomat, és elmentem. Végül meg is lepett, hogy én nyertem.
MN: Hogyan tudtad kamatoztatni a díjat?
LGW: Az IBC olyan, mint a szépségkirálynő-választás: egy évig viszed a koronát, de jövőre már más fogja. Tudtam, hogy kábé négy hónapom van, hogy valamit kezdjek vele. Az IBC középdöntőjében kivertem egy duót, amiben a Vizztone lemezkiadó egyik főnöke is játszott, és odaadta a névjegykártyáját. Felhívtam őket, és azt mondták, csináljam meg a lemezt, és ha tetszik nekik, akkor kiadják. Meghallgatták, tetszett nekik, úgyhogy kiadták. Hál' istennek, nagyon jól sikerült, felkerült a bluesslágerlistákra. A megjelenés után az egész évet keményen végignyomtam, -koncerteztem. Az erős turnézásnak és a lemez sikerének köszönhetően jelöltek a Blues Music Awardson az év akusztikus előadója kategóriában.
MN: Két elektromos blueslemez után miért váltottál akusztikus bluesra?
LGW: A versenyt akusztikus szólókategóriában nyertem meg, úgyhogy üzletileg annak volt értelme, ha akusztikus lemezt adok ki. Nem titkolt szándékom volt, hogy kapjak egy Blues Music Awards-jelölést, mert ez a következő lépcsőfok. Az akusztikus kategóriában kevesebben vannak, nagyobb az esély a jelölésre. Üzleti fogás volt, és be is jött. Úgy kell kitalálni ezt, mint egy üzleti tervet, mert ez a megélhetésem. De az akusztikus blues nem idegen tőlem, hiszen többnyire egyedül turnézom, és akusztikus szólókoncerteket adok. Volt vagy 30 dalom, amit akusztikusan írtam, de nem tudtam még beilleszteni sehova - ezeket használtam fel a Movinghoz.
MN: Blueslemezeken gyakoriak az átiratok, a Movingon viszont csak egy kapott helyet. Miért nem játszol feldolgozásokat?
LGW: Nem látom értelmét, hogy én legyek az egymilliomodik, aki eljátssza valakinek a számát. A blues akkor blues, ha a saját sztoridat meséled el. De koncerten játszom feldolgozásokat, nem is egyet. A Moving feldolgozásdalát, a Let's Talk It Overt egy 92 éves alabamai, afroamerikai zenésztől hallottam, Henry "Gip" Gipsontól. Nem ismertem a dalt, csak a dallama ragadt meg a fejemben, ahhoz írtam zenét. Később meghallgattam az eredeti verziót, és tök más volt, mint amivel én álltam elő.
MN: Miről szólnak a Moving szövegei?
LGW: Nincs koncepció, amellyel írnám a számokat. Csak a saját sztorijaimat mesélem el. Egy biztos: a lemezen nem találsz egyetlenegy számot se, ami mögött ne lenne létező történet. A Fastest Man például Lance Armstrongról szól. A sztorija nagyon illik a népballadai stílushoz, amire a szám gitárdallama emlékeztet. Armstrong épp akkoriban jött elő azzal, hogy 10 évig hazudott és doppingolt, úgyhogy a sztori adta magát. De a mesélőnek nem az a dolga, hogy ítélkezzen, ő csak elmeséli a történetet.
MN: A Movingon játszol szivardobozgitáron is.
LGW: Jelenleg két szivardobozgitárom van, az egyiket az IBC-n kaptam, mert a szólókategóriában a legjobb gitáros címet is elnyertem. Érdekes hangszerek, másképp is hangolom őket, más érzés rajtuk játszani. Az egyik citerásra van hangolva, a másik meg nagyon mélyre, basszusgitárhúrok vannak rajta. Ezek kuriózumok: ha egyedül játszol, jó, ha tudod a hangzást is változtatni, így nem lesz unalmas, ha négy óráig gitározol.
MN: Mik a terveid erre az évre?
LGW: 2014-et csak koncertezéssel tölteném, nem tervezek új lemezt. 2013-ban eleget forgott a nevem a bluesmédiában, úgyhogy most minél több helyre szeretném elvinni a zeném. Hívtak Európába, és úgy néz ki, hogy júniusban lesznek magyar koncertek is. Májusban lesz a Blues Music Awards, amit valószínűleg nem fogok megnyerni, de nem is ez az érdekes. Az én dolgom az, hogy folyamatosan magas színvonalú bluesmuzsikát nyújtsak. Nem a díjaktól leszel jó muzsikus. A zenével kell foglalkozni, és remélem, hogy még sokáig meg tudok ebből élni.
