Színház: Ínycsiklandó parizer (A Comédie-Francais vendégjátéka a Vígszínházban: Scapin furfangjai)

szerző
Deutsch Andor
publikálva
1999/7. (02. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Comédie-Francais vendégjátéka a Vígszínházban: Scapin furfangjai

Színház

Minden vendégjátéknak megvan a maga közönsége. A japáni butóé vegyes volt, olyan, mintha az éves Operabálon a Balaton szolgáltatná a mûsort; Nagy Józsefé már persze egységesen egyéni, fekete garbó, vörösre hennázott haj; a Comédie-Francais vígszínházi fellépésén viszont a diszkréten visszafogott, mondhatni magabiztos elegancia volt jellemzõ. Egy nemzeti intézmény látogatását, úgy látszik, komolyan kell venni.

Ijedtségre azonban semmi ok, õk maguk, a társulat tagjai, nem vették olyan komolyan. Egy bohóctréfával szórakoztatták a megjelent notabilitásokat: fejbevágós, kergetõzõs, fülcibálós vígjátékkal, mely talán rég kikopott volna a világ emlékezetébõl, ha nem klasszikus szerzõ adaptálja a piacterek színpadáról a világhírbe. Irigylem azokat a vidékeket, ahol vígjátékokból nemzeti klasszikus válhat. Persze ha egy színház nagyon igyekszik, valószínûleg Corneille-be éppen úgy életet lehet lehelni, mint a Bánk bánba, és a túlzott tisztelet valószínûleg egy bohóctréfát is rettentõ unalmassá tud tenni, de mégis. Öröm látni, hogy a vásári szórakoztatás, a zsugori öregek eszén túljáró ravasz szolga története különösebb aktualizálás nélkül is mennyire mulatságos tud maradni. Mennyire élõ.

Miközben rettentõen hagyományos. Mert a XVII. század vége óta ugyenez a színház tízévenként egyszer legalább mûsorra tûzi a Scapint, és az élõ hagyomány hatása ebben az elõadásban is jelen lévõnek tûnt. A színészek magabiztosságán, tudásán, nyugodtságán és odaadásán látszott, például.

A színpad nagy és üres. Teátrális színház ez. A tágas térben néhány tarka ruhás, lisztes képû alak - feladatuknak megfelelõen inkább bábuk, mint személyiségek, inkább típusok, mint jellemek. Széles gesztusokkal, emelt hangon játszanak, a nagyszínpad az otthonuk, és szabadtéren is otthon lennének. Csak egyvalaki lóg ki közülük: Scapin. Már egyáltalán nem fiatal, így a történet nem a meszes öregek ellen forduló, osztálykülönbségekre is fittyet hányó generációs szolidaritásról szól. Az õszülõ, inkább apakorú inas két nyámnyila fiatalembernek segít dacolni apja akaratával, nõt szerezni, és hozzá pénzt. Segít fenntartani a világot, melybõl õ, a magányos, szegény vándor kilóg. Nem is túl rokonszenvesek neki pártfogoltjai. Pénzt sem kap tõlük szolgálataiért cserébe, szeretetet sem, és nem is kér. Õ földöntúli alak a sok földhözragadt között, garabonciás, akit égzengés kísér, akinek a tárgyak és emberek egyformán engedelmeskednek. Játékmester, miközben Pukk ravaszsága Prospero kiábrándultságával párosul benne.

A színpad egyenletesen megvilágított középsõ részén kívül, a félárnyékban szeret álldogálni. Kívülrõl, fáradtan, gõgösen, megbocsátó lenézéssel szereti figyelni az alakokat, akiket õ mozdít meg. Azok figurájukat követik (buta apa, tapasztalatlan ifjonc, dagi dadus, vihori lányka), õ meg a sorsát.

Na, ez szép. Meg szép, ha a színészek ennyire urai az elõadásnak. Nem sietnek, igazi pontossággal, ritmusérzékkel, nyugalommal bohóckodnak. Az utolsó néhány percet kivéve egy pillanatnyi csend, egy pillanatnyi szünet sincs: végigbeszélik az elõadást (ha tudnék franciául, én is biztos felvágnék vele), és közben - anélkül, hogy önmagáért való tornamutatványokkal akarnának feltûnést kelteni - még erõvel meg ügyességgel is bírják.

A tér is szép. Persze ez régi igazság: egy nagy, üres színpadon álló ember, az szép. És szép, ha másfél órás felfordulás meg zajongás után valaki magára marad a reflektorfényben, elhallgat a zene, és õ visszanéz a nézõkre. De hát ebben az egészben az a jó, hogy régi igazságokról bizonyosodik be csak úgy, könnyedén, hogy nem árt nekik, hogy régiek, és még az sem, hogy igazságok.

Ez a társulat - vagy ez a rendezõ - szemmel láthatóan rettentõ békében él színháza és darabja múltjával. Nem lázad ellene, nem restelli a régi formát hozni, miközben saját vízióval kelti életre. Még a végén kiderül, hogy egy Nemzeti Színháznak is lehet értelme. Ahol meg nincs vagy legalábbis szünetel, ott jó, ha akad valami kormány, amelyik sok pénzt szán rá, hogy felépítse. Persze egy ilyen kultúrberuházástól nem szabad gyors eredményt várni: ahhoz kell mondjuk háromszáz év.

Deutsch Andor

Moliére: Scapin furfangjai - február 12., 13., 14.; rendezte: Jean-Louis Benoit; díszlet és jelmez: Alain Chambon; smink: Isabelle Leroy; világítás: Alain Banville; hang: Jean-Luc Ristord; szereplõk: Gérard Giroudon, Isabelle Gardien, Christian Blanc, Malik Faraoun, Florence Viala, Laurent d´Olce, Laurent Rey, Yael Elhadad, Hédi Tillette de Clermont-Tonnerre és Delphine Salska

szerző
Deutsch Andor
publikálva
1999/7. (02. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...