Színház: Úri szabászat hozott anyagból (Az operaház fantomja)

publikálva
2003/24. (06. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Amusical mint műfaj lényegében szolgáltatóipari ágazat. Ez persze a legkevésbé sem zárja ki tehetséges, kreatív művelését, mégis az tűnik célravezetőnek, ha a szolgáltatás színvonala felől közelítünk hozzá.

Amusical mint műfaj lényegében szolgáltatóipari ágazat. Ez persze a legkevésbé sem zárja ki tehetséges, kreatív művelését, mégis az tűnik célravezetőnek, ha a szolgáltatás színvonala felől közelítünk hozzá.

Az alapanyagra nem lehet panasz, a történet a francia romantikus hagyományt követő Gaston Leroux híres rémregényére épül, a zenét meg a tudjuk-ki szerezte. És a zsáner legnevesebb alkotója nemcsak hatalmas rutinnal bír (szolgálni), hanem imponáló stílusismerettel és -érzékkel is. Andrew Lloyd Webber eklektikus Fantom-zenéje bő kézzel merít a nagyoperett, San Remo, a vígopera, sőt a pop-rock hangzataiból. Ebben a musicalben két persziflázst is elhelyez Webber. Az egyik a párizsi operában előadott Il Muto, benne a grófnővel és a női ruhába öltöztetett apróddal, ami nem más, mint a Figaro házasságának travesztiája. (A zeneszerzőként bemutatkozó Fantom pedig a kortárs opera disszonáns hangzataival él.) A nagy ívű munka üzleti és szolgáltatásjellege ott ütközik ki élesen, amikor választást enged a szimfonikus zenekari előadás és a szintetizátoralapú, kvázi megszólaltatás között; amikor belép

a hangszabászat,

és az adott énekes képességeihez igazítja a fazont. Amikor rábólintanak (igaz, 17 év után) az ún. non-replica előadásra, magyarán arra, hogy a Madách Színház a maga anyagi, színpadtechnikai lehetőségei szerint mutassa be a darabot.

Az operaház fantomja relatív értékei így további relativizálásokon esnek át a hazai változatban. És mivel sűrű játszásra, hosszú szériára készülve eleve hármas szereposztással dolgoznak, ez az írás is relatív érvényű: a háromból az egyikről szól.

Az általam látott előadásban (június 8.) az olasz primadonnát, Carlottát éneklő Pelle Erzsébet volt a legjobb, aki történetesen az Operából érkezett. Mert nincs mese: zenés színpad ide, könnyű műfaj oda, ezek piszok nehéz szólamok, amelyekkel vért izzadva és változó sikerrel küzdenek a szereplők, a néző meg összeszorult gyomorral drukkol nekik. Jó volt a csúcsvezetőség buffopárosa (Mikó István, Galbenisz Tomasz), és legtöbbször nem hiába szorítottunk a szép hangú és meggyőzően játszó Bíró Eszternek (Christine). Súlyos hibák vagy inkább hiányosságok mutatkoznak viszont a két férfi főszereplő (Csengeri Attila: Fantom; Homonnay Zsolt: Raoul, a hősszerelmes) dallásában. De ami igazán tragikus, az a duók, tercettek stb. megszólalása: az énekesek kétségbeesetten igyekeznek túlüvölteni a partnereket, hiszen aki szólistaként is bizonytalan, az elveszett ember, ha elviszi a másik hangja. A bensőséges szerelmi kettőst tönkrevágja, a szeptettet lidércnyomássá változtatja a hangokkal folytatott egyéni küzdelem.

A könnyítések és a defektusok ellenére Szirtes Tamás rendezésén és a Madách Színház produkcióján nincs mit szégyellni: a közönség nem csalódik és nem érzi becsapva magát. Látszik, hogy komolyan és lelkiismeretesen készültek rá, végiggondolták a dolgot, és ügyeltek a részletekre. Nem tekinthetünk el attól a kemény ténytől sem, hogy erre a műfajra tömegek kíváncsiak, beleértve az ide látogató külföldieket is. És ha egy előadás - külső kontroll alatt vagy sem - igényesen népszórakoztat, azzal mindenki csak jól jár. Talán még a művészszínház is.

Mivel nem ismerem az angol etalont, csak félve kockáztatom meg, hogy a Madách stilizációra hajló és némi iróniát sem nélkülöző színrevitele hazai találmány. Ez éppúgy felfedezhető Vágó Nelly elegáns jelmezeiben, mint a díszletképben. A Fantom álarcos figurája engem határozottan Marilyn Mansonra emlékeztetett. Az előadás legizgalmasabb teljesítményét a díszlettervező

Kentaur

nyújtotta, különös tekintettel a Madách nem is annyira pénzügyi, mint inkább méretbeli és színpadtechnikai adottságaira. Itt kellett látványosan kiállítani egy nagyszabású, sokszereplős, sok színből álló, kosztümös-kalandos darabot. A csillár leszakadása, bár elismerem, hogy nem lehetett könnyű megtalálni a módját, feledhető, igazán jól sikerült viszont az alvilági hajózás, az operaház kupolája vagy a Fantom szerezte mű díszlete. De a kedvencem a színház a színházban előtér-háttér-függöny játéka: Christine-t próbaéneklés közben átöltöztetik, és mire véget ér a dal, már a premierközönség tapsát fogadja, előbb a Madách nézőitől, majd a párizsi opera festett páholyaiból, végül, függöny után, a kollégák ünneplését a takarásban. Mindez természetes és színházszerű, nem kell hozzá ormótlan elemeket mozgatni, gördíteni, süllyeszteni vagy emelni, elég két függöny és egy festett háttér.

Bori Erzsébet

Gaston Leroux: Az operaház fantomja

Noha manapság amolyan ponyvaként tartja számon a fölületesebb szemlélet, a roppant kényes ízlésű Walter Benjamin a 19. századról szóló egyik nagy regénynek nevezte a francia újságíró művét. 1911-ben jelent meg először, és biztosított halhatatlanságot az irodalom minden ágában roppant mennyiséget kitermelő szerzőnek. Tágas világú, sok humorral, nagy fölénnyel, megkapó képzelőerővel megírt munka, melyben ott csillognak a nagy francia regény (Balzac, Stendhal, Flaubert) visszfényei, és Proust színei is látszanak valahol. Főhőse csak látszólag Erik, az operaház fantomja vagy Christine Daaé, a mesés szoprán, vagy Raoul vicomte, ez a tipikus, bár némi széplelkű érzeményekkel megáldott párizsi arszlán. A valódi főhős maga az opera, kettős értelemben, egyrészt mint épület, a Charles Garnier tervezte, 1857-1874 között épült híres párizsi zenepalota; másrészt mint műfaj, mint a 19. század egyik vezető műformája a 19. század fővárosában, a reprezentáció, a pompa, a társasági eseménnyé emelt (züllesztett?) művészet paradigmája. Az épület hatalmas szerepet játszik, süllyesztői, zsinórpadlása, alsó és felső szintjei, színpada, öltözői mind-mind szereplői, nem csupán színterei, üres díszletei ennek a regénynek. (Ne feledkezzünk meg a kupola csúcsán játszódó csodálatos jelenetről.) A regény nem más, mint az opera töményen irracionális gondolkodásának apoteózisa. E szürrealizmust teszi regénytárggyá Leroux, hogy végül a próza átváltozzon színtiszta dalművé, operalibrettó ez, melynek zenéjét a szereplők zenével átitatott lénye szolgáltatja. A kötetet Pelle János kiváló fordításában élvezhetjük.

- zab -

Európa Könyvkiadó, 2003, 350 oldal, 1800 Ft

publikálva
2003/24. (06. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...