Koncert

Vizuális ripacskodás

Háborúban és békében – harmónia a zene közvetítésével
szerző
Kling József
publikálva
2018/26. (06. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Joyce DiDonato nem énekel. Énekelni sokan tudnak. Ő sugározza a hangot, a teste adóvevő.

Sokszor nem is látszik, hogy mozog a szája, a pianói világító fehér bőrén keresztül párolognak a levegőbe. Hogy milyen a hangja? A magas regiszterben elegáns, rugalmas, puha, vakító, olvadó fehérarany, a mélyben a mutálás előtti kisfiúk és a falzettisták elektromos feszültségével terhes. Ez volt a benyomásom öt évvel ezelőtt, amikor DiDonato Drama Queens címmel a barokk opera megalázott királynőinek szolgálatába állította mezzoszopránját, és végigturnézta vele a fél világot. Most is valami hasonlót vártam, és természetesen nem néztem bele a már DVD-n is megörökített előadásba, amelyet In War & Peace címmel rögzítettek, és amellyel most DiDonato ismét körbeutazza a glóbuszt.

A műsorfüzet mellé zárt borítékban levelet is kaptunk a művésznőtől, amelyben coelhói húrokat pengetve elmélkedik világunk jelenlegi állapota fölött. „A mai világban élve olykor kísértést érzek arra, hogy belesüppedjek abba a zűrzavarba és pesszimizmusba, amely látszólag életünk valamennyi területét áthatja, hogy áldozatául essem annak a nyugtalanító lármának, amely sivárrá változtathatja elménket. De harcos, büszke, tenni kész optimista vagyok.”

Majd tisztelettel meghív bennünket, hogy Händel, Purcell és más nagyszerű művészek segítségével vegyük szemügyre a külső konfliktus és a derű, a belső háború és a béke egymástól elválaszthatatlan világát, gondolkozzunk el azon, hogy önmagunkon belül hol szeretnénk lakni ebben a világban. „Az erő, amellyel a mérleg nyelvét bátran a béke felé billenthetjük, végső soron egyértelműen ott rejtőzik valamennyiünkben. Éppen ezért felteszem a kérdést: a káosz közepette Ön hol találja meg a békét?”

Hát, drága művésznő, itt és most biztosan nem. Belátom, Ön nemes ügyet képvisel, amikor a békeegérharc szolgálatába állítja vokális fegyvertárát. Semmi sem fontosabb a békénél, bár talán nem a koncerttermek közönségét kellene erről meggyőznie. Ráadásul nem olyan performanszba csomagolt koncerttel, amelynek valamennyi színpadi mozzanata arcpirítóan amatőr, bénácska, közhelyes, vásári, és mi tagadás, nem éppen békés gondolatokra sarkallja a közönség jobb ízlésű tagjait. A szünetben számos beszélgetésfoszlányt kapok el, amelynek hangneme az őszinte megrökönyödés: hogyan párosulhat DiDonato übermenschliches vokális tudása, kifinomultsága és kultú­rája ennyi vizuális ripacskodással? Miért csinál magából bazári majmot egy ilyen kvalitású énekes, akinek hangakrobatikája soha nem magamutogató gégetorna, hanem minden esetben kizárólag a kifejezést szolgálja?

Ezzel szemben az argentin balettművész, Manuel Palazzo fantáziátlan koreográfiája és menetrendszerű, ámde jobbára indokolatlan feltűnése meglehetősen felejtős. Jelenlétének egyetlen értelme, hogy újra meg újra megcsodálhatjuk Michelangelo vésőjére méltó félmeztelen férfitestét, mértékadó kockahasát. DiDonato ruhakölteménye még hagyján, de az már parodisztikus, ahogy testfestés címén nyakon öntötték egy vödör festékkel, és még kékeslila monoklit is kapott.

Ha ez vizsgaelőadás lenne, nagyot bukna benne Ralf Pleger rendező, aki a hangfenomén ide-oda ráncigálásán kívül egyetlen ép­eszű ötlettel sem járult hozzá az úgynevezett művészi színvonal emeléséhez. Vele bukna Henning Blum, aki fővilágosítóként nem elég felvilágosult, és Yousef Iskandar vizuálartista is, aki a legócskább, legközhelyesebb fénymázolmányokkal illusztrálta a barokk áriákat. Meglepő módon a könnyet könnyel, a vért vérrel, hogy végül virágsziromesőbe fojtsa békére talált lelkünket. Művirágszirom éppen akad DiDonato fittyes-fátylas uszályának rejtett zsebeiben, néha meghinti velük a táncos vagy épp a karmester fejét.

A zenére nem lehetett panaszunk, DiDonato igazi profikkal vette körül magát. A Maxim Emelyanychev vezette Il Pomo d’Oro egészen rendkívüli régizenész-banda. A csembaló mellől irányító karmester minden rezdülésére érzékenyen reagál. A hangzáskép meleg, fényes, plasztikus. Ahhoz képest, hogy a maroknyi csapatot alig húsz muzsikus alkotja, és csak a tuttikban szól egyszerre minden hangszer, csordultig telik hangerővel a Müpa légtere akkor is, amikor a zenekar csak continuót ad. DiDonato hangja mellett az est legsikerültebb pillanata volt, amikor a második hegedűs Anna Fusek a vonót hirtelen flautinóra cserélte, és Händel Rinaldójából az Augelletti, che cantate ária madárcsicsergését vad realizmussal csalogatta elő a törékeny kis hangszerből, komikus dialógust folytatva DiDonato bakfisszerelemtől olvadó hangjával. És volt még egy nagy pillanat: a rá­adásdal, a titkokkal teli éteri Morgen! Richard Strausstól. Nincs olyan zenei korszak, amit DiDonato hangja ne tudna megtölteni jelentéssel.

Értelmezhetném a buta vizuális körítést brechti elidegenítő effektusként is, de ezt lehetetlenné teszi a művésznő estet záró speeche, amelyből egyértelműen kiderül, mennyire szívén viseli a projektet az első hangtól a legutolsó műsziromig.

DiDonato maga ellen dolgozik. Ha már ő sem hisz abban, hogy küldetéséhez elég csupán a hangja, az saját emberfeletti teljesítményének degradálása.

Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, június 19.

szerző
Kling József
publikálva
2018/26. (06. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...