Magyar Narancs: Az Omega júniusban koncertet ad a felcsúti stadionban. Ön is fellépne ott?
Nagy Feró: Bizonyára igen, volna az a pénz… Ez azért nehéz kérdés, mert maga a fellépés is bonyolult ügy. Ez egy olyan Omega-koncert, amely az együttes négy tagjának közreműködésével készült, és lényegét tekintve oratóriumi előadás. Mihály Tomi (az Omega basszusgitárosa, zeneszerző – a szerk.) nem vesz részt benne. Azt is tudjuk viszont, hogy manapság Felcsúton, a miniszterelnök falujának főutcáján, ha csak végigsétál egy ismertebb ember, az már esemény, hír a napisajtóban. Aztán hosszasan elemzik, hogy miért akkor, miért úgy, kivel volt… Ilyen lett a világ. Magát a stadiont én még csak képeken láttam, de most elmegyek, és megnézem magam is. Állítólag nagyon szép. A koncert is érdekel.
MN: Egy zenekarnak nem kellene elkerülnie az ilyen helyzeteket?
NF: Szinte lehetetlen elkerülni. Valahogy valakivel-valamivel mindig összehozzák az embert. De a konkrét üggyel kapcsolatban el kell mondanom, hogy az Omegával és személyesen Kóbor Jánossal elfogult vagyok. Amikor a hetvenes évek végén, illetve egészen pontosan 1980-ban az ellenzékinek elkönyvelt Beatrice szabályosan a fennmaradásáért küzdött, ők kőkeményen mellénk álltak, és segítettek. Indult egy Omega–LGT-koncertturné, és mi lehettünk a harmadik zenekar. Az akkori hatalmasságok közül nagyon sokan – olyanok például, akik a rendőrséggel egyszerűen letiltatták egy adott városban meghirdetett koncertünket – azt szerették volna, hogy ne lehessünk. Ez a történet, akárhonnan nézzük is, ugyanúgy politika volt, mint a mai helyzet. De azért fordítok is a dolgon. Mikor szakmabeliek fanyalognak mostanában, hogy jaj, hát ezek a Kóborék is beálltak a sorba, meg minek már nekik ez az egész, akkor vissza szoktam kérdezni: nektek hány bulitok van erre az évre? Az Omegának tudomásom szerint tizenkettő, ebből tíz külföldön – miről beszélünk? Igen, meg kell élni, pénzt keresni.
MN: A Beatricének vannak bulijai?
NF: Hála istennek, vannak. A szezonra hatvan lekötött fellépésünk van, és megyünk is mindenhova örömmel.
MN: Van közöttük politikai rendezvény?
NF: Jó sok falunap meg néhány esküvő… De nem kerülöm meg a kérdést. Közvetlen politikai felkérést általában vissza szoktunk utasítani. Egyszer, nem is olyan régen, egy nagyon ismert párt nagyon ismert embere megkeresett, hogy egy még ismertebb politikus fellépése előtt kellene játszani. Mibe kerül? Százmillió, válaszoltam. Mert ha én ott fellépek, hosszú időre lehúzhatom a rolót, hiszen onnantól mindenki úgy könyvel majd el, hogy én annak a pártnak tagja, de legalábbis szimpatizánsa vagyok. Az illető értette, bár akkor már elnevette magát, mikor azt mondtam, ha adtok ötszázmilliót, akkor még olyan nótákat is eljátszok, amiket ti írtatok.
| ||
MN: Öntől azért nem volt mindig ilyen távol a politika. Állami szerződés alapján laktanyákban lépett fel, volt rádió- és televízió-műsora.
NF: Amiket aztán szép csöndesen meg is szüntettek. Laktanyákban pedig mások is felléptek. De ennek az időszaknak is vége lett. Soha nem titkoltam, hogy én a nemzeti oldalon állok, de a közvetlen politikából elegem lett. Ennek anyagi, családi és egyéb okai is voltak.
MN: Az együttműködésnek miért lett vége? Kiábrándult a kormány politikájából vagy a nemzeti oldalból?
NF: Először is tisztázzuk, én eredetileg a legharciasabb kommunistaellenes politikát hirdető SZDSZ-hez éreztem magam a legközelebb. Aztán az első szabad választások után olyasmiket kezdtem ebben a körben mondani, hogy hát konstruktív ellenzékként kéne viselkedni. Nem biztos, hogy rosszat akar az MDF. Szarban van az ország, fogjunk össze. Erre azt mondta egy szabad demokrata nagyember, hogy Feró, te csak zenélj, a többi a mi dolgunk. Bosszús voltam, azt válaszoltam, akkor én most már kormánypárti vagyok. Ez megjelent az újságban, jöttek a váratlan fellépéslemondások. De közben fordult a politika. Az általam elképzelt rendszerváltást igazából a Csurka István képviselte Magyar Igazság és Élet Pártja írta legegyértelműbben a zászlóra. Melléjük álltam. Valóban volt rádióműsorom, rendezvények tucatjain vettem részt – bizony, gyakran pénzzel is –, de sosem jött még egy köszönöm se. Aztán simán kirúgtak. Az egyik pártbeli nagyasszony egyenesen azt mondta, mi csináltunk belőled sztárt. Mit lehet erre mondani? Semmit. Akkor azt gondoltam, hogy végre meg kéne találni saját magamat. De a politikától jó messzire.
MN: És a nyolcvanas évek ügyei? A legenda szerint a legjobb formában levő, tuti aranylemez-esélyes Beatricének azért nem jelenhetett meg az albuma, mert bizonyos szövegrészletek kihúzása elől mereven elzárkóztak. Ha úgy tetszik, politizáltak.
NF: Mi, vagyis az együttes ezt akkor szent ügynek éreztük. A Térden állva vagy a Depresszió egyszerűen nem volt megváltoztatható. Az is kisebb csoda volt, hogy a már emlegetett Omega–LGT–
Beatrice-koncertről hivatalos felvétel készülhetett, és a lemezgyár kiadott egy válogatásalbumot is, amin ott volt a Rice négy száma is. Benne a Jerikó, a Depresszió és a Neoton-paródiának írt Sánta Mária. De önálló lemezünk csak 1988-ban jelenhetett meg.
MN: Ehhez képest számosan meghökkentek, amikor a köztudottan KISZ-támogatással létrejött István, a királyban a lázadó Koppány alvezéreként szinte az eredeti hanglejtésben énekelhette a refrént, amely szerint „Nem kell”. Miközben az eredeti dal lényegében tiltólistán volt.
NF: A szám fő motívumának beemelése a darabba Szörényi Levente és Bródy János zsenialitásának volt köszönhető. Oda pont ez illett. De el kell mondanom, magam sokáig ódzkodtam az Istvántól. Állami rendezvény meg KISZ-es gondoskodás – nem nagyon tetszett ez nekem. Aztán, amikor már látszott, mi is készül itt, megnyugodtam. Egyébként pedig – így utólag végiggondolva – azért az akkori KISZ nem volt teljesen hülye. Kevesen tudják például, hogy a nagy vihart kavaró, az óbudai hajógyári szigeten 1980-ban megrendezett Fekete Bárányok koncert (Beatrice, P. Mobil, Hobo Blues Band, A. E. Bizottság – a szerk.) mögött is ők álltak. Segítettek szervezéssel, némi pénzzel is. A cél alighanem az volt, hogy ezt a furcsa, nehezen kezelhető, perifériára szorult fiatal társaságot valahogy magukhoz édesgessék.
MN: Aztán jött a Bikini. Sokan azt hitték, itt az új Rice.
NF: Nem, az egészen más volt. Jó csapat, remek zenészek, albumkészítési lehetőség. Nagy örömmel láttam, hogy a hvg.hu egyik összeállításában az Ős-Bikini első két lemeze is bekerült a magyar rockzene legjobb alkotásai közé.
MN: Sokan dicsérték Hamlet-átiratát is. De bemutatták egyáltalán?
NF: Pesten volt talán tíz előadás. Eredetileg a Kecskeméti Katona József Színház számára készült az átirat, ahol a köztudottan kísérletezni szerető Jancsó Miklós volt éppen a főrendező. Ám őt, pont, amikor elkészültünk, Hernádi Gyula zseniális íróval együtt 1985-ben kirúgták, és eközben észrevették, hogy nézd már, itt a Nagy Feró is, na, akkor ő sem kell. Elkészült viszont a zene és a szöveg, szerintem ráadásul jól, mi meg ott álltunk vele a semmiben. Mondtam, hagyjuk az egészet, veszítettünk már többet is. De végül zenész barátaim meggyőztek, mégis menjünk a dolog után, legalább nyoma maradjon, mit is csináltunk. Eredetileg dupla lemeznek kellett volna lennie, de Erdősék azt mondták, azt nem. Húzzam meg. Öt felvonást, negyven percre. Nekiláttunk, megcsináltuk. Jól fogyott. Egyébként játszott rajta a komplett eredeti Rice.
MN: A rendszerváltás környékén újra összeállt a zenekar.
NF: Igen, azóta működik a banda.
MN: Új tagokkal.
NF: Tizenöt éve ugyanazokkal a tagokkal.
MN: Közben azért tett néhány kitérőt a kereskedelmi média irányába is. Zsűritag volt az X-faktorban, s elénekelte Karel Gott Lady Carnevalját is.
NF: A Lady egy édes véletlen eredménye. A kilencvenes évek közepén forgattuk a tévével a Rockkalapács című műsorunkat, és a felvételt valamilyen technikai okok miatt le kellett állítani két órára. Mi meg ott bohóckodtunk, és előkerült ez a szám. Mondom, akkor én ezt előadom. Ebből lett egy klip – engem is meglepett, milyen elképesztő sikere lett. Az X-faktor esete más. Az ottani szereplésem tudatosan átgondolt, alaposan mérlegelt döntés eredménye volt. Korábban ejtettünk már szót a politikáról. Az manapság szinte mindent átsző. Ez a mi szakmánkra is érvényes. Egy olyan szórakoztató zenész, mint amilyennek magamat is vallom, két utat választhat. Vagy beáll valamilyen politikai erő mögé, és akkor van fellépés, meghívás meg persze fizetés mindenféle rendezvényeken, de ez csak addig tart, amíg az emlegetett erőnek pénze is van erre. Utána jön az éhkopp. Megtapasztaltam. A másik út az, amikor az ember az úgynevezett bulvárban próbálja megcsinálni magát. Ennek is vannak furcsa szabályai. Például címlapra kerülhetsz azzal, hogy hány centis a férfiszerszámod, vagy mennyi nővel jöttél össze eddigi életedben. Tudomásul kell venni, ez van.
MN: Ennek eredménye, mondjuk, a lagzikban is rendszeresen játszott „nyócóramunka”?
NF: Azt pont nem magunknak írtam, hanem egyik újságíró kollégájának, baráti alapon. Aztán a feleségem megnézte, és azt mondta, ezt neked kell elénekelned. De amúgy tényleg igazi lagzis nóta. Ahogy az Azok a boldog szép napok is az. Nem szégyen ilyeneket írni és játszani, mert az emberek szórakozni akarnak. Mi pedig szórakoztatást vállalunk a tőlünk telhető legjobb módon. Valószínűleg ezért van az emlegetett sok meghívás. Ám az igazi örömöt nekem tulajdonképpen az jelenti, hogy ezek között nemcsak falunapok, miegyebek vannak – amelyek persze számunkra épp olyan fontosak, mint egy nagy csarnokos buli –, hanem olyasmik is, mint például fellépés a soproni Volt Fesztiválon. És ezek a „mai fiatalok” is elfogadják a Ricét.
MN: Vajon meddig?
NF: Ez a meló a temetőig tart. Gondolja meg, a Beatrice zenekar jelen pillanatban 12 gyermeket tart el! Én magam negyvenezer forintos kisnyugdíjas vagyok. A fellépések nélkül éhen halnánk.
MN: Ebből a szempontból jól jönne tehát egy stadionos koncert.
NF: Persze.
MN: Nem tart attól, hogy Nagy Feróból is a fesztiválsátrak „Korda Gyurija” lesz?
NF: Nem. Ameddig az embert szívesen fogadják, és jól érzékelhetően szeretik is, addig a szórakoztatásnak van értelme. Mondtam már, mi ezt csináljuk. De abból a világból, amelyben a hozzám hasonló zenészek élnek, eleve nagyon nehéz kiszakadni.
MN: Tartja a kapcsolatot a régi kollégákkal?
NF: Nem nagyon. A mi szakmánkban mostanában sok a gond, a zenésztársak irigyek és rosszindulatúak lettek, tisztelet a kivételnek. Az egyik kolléga azért neheztel, mert túl sok fellépést kapsz, mert rendszeresen szerepelsz a médiában, megy a cég, amit üzemeltetsz, a másiknak meg az a baja, hogy miért nem viszed magaddal. Közben pedig jönnek felfelé a fiatalok, ki tudja, melyik romkocsmában zenél már ma is ott egy új Beatrice, próbál valamelyik stúdióban a következő Omega? Velük is állni kell a versenyt, fiúk, szoktam mondani, ha ritkán szót váltok korábbi zenésztársaimmal.
