Lemez

World music: mocskos szamba,

Zene

menny és pokol, beatboxolnak a tündérek. Éjszaka éjszaka hátán. Már a Hold sem a régi.

Elza Soares: A mulher do fim do mundo A hetvenkilenc éves Elzát arra szerette volna rávenni a lemeze producere, hogy klasszikus szambákat énekeljen, de Elzát az nem izgatta. Ő inkább valami vadat és frisset, feketét és még sötétebbet, erőszakosat és érzékit, kegyetlent és narkósat akart. Olyat, mint amilyenek a São Pauló-i utcák, meg hát amilyen az ő élete is.

Elza tizenkét éves volt, amikor az apja belekényszerítette egy durva házasságba. Huszonegy évesen három gyerek anyjaként özvegyült meg, akik közül az egyik belehalt az éhezésbe. Pár évvel később a híres brazil focista, Garrincha szerelme lett, és nagyjából együtt is maradtak húsz évig, míg Garrinchát el nem vitte az alkoholizmusa. Született egy közös gyerekük is, aki tíz­éves korában egy autóbaleset áldozata lett. (Elzának amúgy nyolc gyereke született összesen, közülük négyet veszített el, de meglehetősen ellentmondásosak az életrajzi adatai.)

Ami az énekesi pályafutását illeti, az 1953-ban egy rádiós tehetségkutató műsorral vette kezdetét, és a Rio de Janeiró-i klubokban folytatódott, már amikor engedtek egy feketét énekelni. De bármiképp is alakult – a katonai uralom éveiben száműzetéssel, folyamatos családi drámákkal és súlyos betegségekkel –, a mai napig Elza harmincnégy albumot tett az asztalra, és korántsem udvariaskodásból kapta a BBC-től „az ezredforduló énekese” címet 2000-ben.

Az A mulher do fim do mundo pedig 2016 egyik legnagyobb durranása lesz, ide a bökőt. Elza rekedtes hangja (talán ezért is tekintett rá Louis Armstrong „a lányaként”) és a torzított gitárok minden idők legmocskosabb szambáját hozták össze, a háttérben punkkal, noise-rockkal, afrobeattel és free jazzszel. Három São Pauló-i zenekarból, a Passo Tortóból, a Metá Metából és a Bixiga 70-ből kerültek ki a szerzői, és hát az a helyzet, hogy egyrészt baromira felkavaró, másfelől viszont ellenállhatatlanul élvezetes és egységes korongot hoztak össze. Ez itt tényleg a világ vége, hál’ isten, nincs kegyelem! (Mais Um Discos, 2016)

 

 

 

 

Tuuletar: Tules Maas Vedes Taivaal Jöttek, láttak, és besöpörtek egy rakás díjat (a grazi Vokal Total a cappella versenyen hármat is), de hát ez a minimum, ha egyszer „a szél istennőjéről” nevezte el magát egy zenekar. 2012-ben egy dániai zenei kurzuson találkoztak a tagjai, négy tüzes finn tündér a húszas éveik elején. Hogy aztán együtt maradtak, az a legkevesebb: ezek úgy veszik ki egymás szájából a szót, mintha sziámi énekesek lennének.

És most már túlestek az első albumukon is. A Tules Maas Vedes Taivaal egy olyan lemez, amely jól ismeri a hagyományait, de attól még fölöttébb sajátos hangvételű. A bája, a humora és a nyitottsága a korai Värttinät és Zap Mamát idézi, de abban a magasságban is megállja a helyét, ahol a Suden Aika lebeg. Ha azt kérdezik a Tuuletartól, hogy mit művelnek, akkor a „folk hop” a korrekt műfaji megjelölés, a ragyogó ének közben szuszogással, hörgéssel, harákolással és intenzív beatboxolással. És ami ugyancsak fontos: abszolút meggyőző saját darabokkal. (Bafe’s Factory, 2016)

 

alá

 

 

Meszecsinka: Álomban ébren Négy évvel ezelőtt, amikor a Meszecsinka első lemeze kijött, annak jártunk csodájára, hogy az énekes Oláh Annamari „épp olyan zsigeri módon tud azonosulni a bolgár, mint a francia vagy spanyol vagy arab vagy argentin vagy magyar muzsikákkal. Na és hogy épp olyan zsigeri módon képes a gyöngédségre, mint a vadságra. Ritka tehetség, ritka drámai érzékkel és bármiféle modorosság nélkül, szóval kész csoda.” Ekképp játszották példás könnyedséggel a maguk etnopopját, a javából.

De aztán tovább kellett lépni. A második Meszecsinka-album, a 2014-es Kinyílok másféle utazásokat sejtetett: olyanokat, melyeknek már inkább a befelé fordulás szab határt. Ez a belső út pedig a pokol felé vezetett a maga könyörtelen útdíjával…

Így kerekedhetett kíméletlenül „pokoljáró” koronggá az Álomban ébren. Utalt is rá Oláh Annamari és társa, a billentyűs-gitáros Biljarszki Emil a HVG-ben, hogy „nehéz időszakon” estek túl, annak a félálmos-látomásos éjszakáiban születtek meg a szövegek, s aztán a próbák elszállt improvizációiból a zenék.

Mit mondjak, egy zenekar négy éve alatt én még nem hallottam ilyen súlyos fordulatot ebben a műfajban. Mintha végképp megfogyatkozott volna a (névadó) Holdacska. Éjszakát éjszaka követ. A könnyedségből a könny, a nyelvi kavalkádból egy szál magyar maradt; és nincs az a szárnyalás, hogy ne hallanánk a láncokat közben. Ezen az albumon nem lehet megúszni egy hangot sem. Mondom, a fele sem tréfa, de legalább a fele (a saját szerzeményekből a Könnyű, míg a feldolgozások közül a Felülről fúj és a Hajnalban) egészen rendkívüli. (Az utóbbi már-már úgy fest, mintha a Swansnak kedve szottyant volna magyar népzenét játszani.) Szóljon álomban vagy ébren, garantáltan padló. Az a gyanúm, hogy megkaptuk az év világzenei lemezét, egyenesen a gyomorba, mélyen… (NarRator Records, 2016)

alá

 


Figyelmébe ajánljuk