Lukács Miklós
Magyar Narancs: Úgy tudom, zenészcsaládból származol.
Lukács Miklós: Igen, édesapám cimbalmos. Cigányzenész, a kávéházi stílust játssza, ami iránt sajnos már nincs olyan nagy érdeklődés. Én a magyar zene egyik legfontosabb részének tartom ezt a fajta kultúrát. A magyar zenei hagyományokat nagyon komolyan ápolta ez a stílus. A többi kollégájához képest még mindig sokat játszik, de hangszerkészítéssel is foglalkozik, és inkább ez tölti ki a mindennapjait. Szóval nem volt kérdéses, hogy zenész leszek.
MN: Édesanyád?
LM: Édesanyám is zenélt, tíz évig hegedült a Rajkó Zenekarban, ott ismerkedtek meg édesapámmal. Én meg ott tanítok most már, szóval körülvesz minket valami sorsszerűség ott. Ahhoz képest, hogy a cimbalmosok már 5-6 évesen el szokták kezdeni, én viszonylag későn, nyolcévesen kezdtem a zenélést.
MN: Nem voltál benne biztos, hogy melyik hangszert szeretnéd?
LM: Nem volt ez ennyire tudatos. Gyerekkoromban migrénes fejfájással küszködtem. Egyszer megkérdezte az orvos a szüleimet, hogy mit vettek észre, mikor nem fáj a gyerek feje. Tény, hogy amikor apukám gyakorolt, nagyon odafigyeltem, és akkor nem fájt. És erre mondta az orvos, hogy akkor megvan, be kell fogni a gyereket cimbalmozni. Így kezdődött, beírattak a VI. kerületi zeneiskolába Szakály Ágnes tanárnőhöz. 1986-ban volt a Rácz Aladár Cimbalomverseny, ahová nagy meglepetésemre benevezett. Nagyon meghőköltem én is meg főleg a szüleim, hogy miért kell az egy éve tanuló gyereket beíratni egy ilyen nemzetközi versenyre. Hál' istennek eljutottam a döntőig, és második helyezést értem el.
MN: Szóval a tanárnő helyesen döntött.
LM: Igaza lett, de a szüleim mindig attól féltek, nehogy olyan élmény érjen, ami eltántorít a cimbalmozástól. Nagyon fontos, hogy az ember kisgyermekkorban sok pozitív visszajelzést kapjon, hogy jó, amit csinál, hogy van helye a pályán.
MN: Szerepelt ennek a versenynek a programjában a hagyományos cigányzene is?
LM: Én soha nem játszottam hagyományos cigányzenét.
MN: Azért amikor improvizálsz, abban fel-feltűnnek cigányzenei motívumok is.
LM: De az nem igazi cigányzene! Az, hogy feltűnnek benne a hagyományok, elkerülhetetlen. Hiszen ha ebben az országban cimbalmozásról beszélünk, erősen beleértjük a cigányzenei hagyományokat, de erősen jelen vannak a klasszikus és a népzenei hagyományok is. Aki ezen a hangszeren improvizál, elkerülhetetlen, hogy a cigányzenei, de emellett a balkáni, a román hagyományokat is beiktassa a játékába.
MN: Hogyan alakult a zenei érdeklődésed a későbbiekben?
LM: Elkezdtem felfigyelni a különböző stílusokra, főként a dzsesszre. A zeneiskola hatodik osztályától kezdtem zongorázni - tudtam, hogy a konziban kötelező lesz a zongora. Nagyon örültem ennek: a zongorázás kinyitotta a teret. A cimbalom lehetőségeinek bizonyos értelemben vannak korlátai: például nem lehet egyben leütni egy akkordot. Szóval a zongora zeneileg sokkal átláthatóbb az összhangzatok szempontjából. Aztán hamarosan elkezdtem dzsesszt hallgatni, és a zongorán mindig is a dzsessz érdekelt, az improvizáció. Ekkor kezdett kialakulni bennem, hogy szeretem, ha én alkotom a zenét. Mindegy, milyen szinten, fő, hogy örömet okozzon. De 22 éves koromig, amíg le nem diplomáztam, fellépéseken nem improvizáltam, miközben nagyon sok fellépésem volt, például az ELTE kamarazenekarával, akár cimbalomra írt kortárs versenyművekkel is, akár átiratokkal. Illetve nem is feltétlenül kellett átírni a darabokat.
MN: Bármilyen szólóhangszer szólamát érdemes előadni cimbalmon?
LM: Bizonyos műveket. Általában barokk darabokat, Bachot, Couperint játszottunk - a csembalószólamokat tökéletesen el lehet játszani. Jó, egy Csajkovszkij-hegedűversenyt persze hogy nem.
MN: Gondolom, egy nyugati hangversenyteremben mindmáig kuriózum, ha feltűnik egy cimbalom.
LM: Ez így van: megérkezünk a hangszerünkkel, és máris sikerünk van. Játszom rajta három hangot, és mindenki csodálkozik, hogy micsoda gyönyörűség ez, úgyhogy az antré mindig jó. Aztán persze nagyon jól is kell cimbalmozni. De néha még Magyarországon is kuriózum. Azt mondják: milyen szép ez a citera. Hihetetlen, de minden cimbalmosnak van ilyen élménye. Például a Bakáts téri koncert után is odajött egy úr, és azt mondta: most jött rá, hogy ez ugyanolyan hangszer, mint a többi. Pedig - hogy ne menjek régebbre vissza - a hetvenes években nem volt olyan kortárs zeneszerző, aki ne írt volna darabot cimbalomra. Külföldiek is - például Pierre Boulez. Főleg a kamara-zenekari muzsikálásban van jelen a hangszer mint különleges szín és lehetőség.
MN: Mikortól kezdted kifejezetten képezni magad a dzsesszben?
LM: A konzervatóriumi időszakban sokat hallgattam dzsesszt, és zongoráztam is, de csak magamnak. Cimbalmon viszont még a főiskola alatt sem. Megvoltak a kötelezettségeim, nagyon sokat gyakoroltam, napi négy-öt-hat órát. Maga a beskálázás két óra. Nagyon különvált, hiszen ebben nem volt elődöm, akit hallgathattam volna. A dzsessz más, mint a klasszikus zene. Ott is vannak persze kották, a sztenderdeket meg lehet tanulni, de ami mögöttük van, ami a dzsessz lényege, a hangulat, az érzés, azt csak hallgatva lehet megtanulni. Az improvizációkat is le lehet írni, de az nem azt jelenti, hogy úgy adom elő, mint mondjuk Bill Evans. Nem lehet, és nem is szabad. Önálló nyelven kell beszélni arról, ami engem érint meg. Szóval, hogy ezeket hogyan alkalmazzam a cimbalmon, mik azok a lágék, ahol ezek jól szólnak, hogy üti be azt az akkordot, hogy szól ez jól - ezeket magamnak kellett kikísérleteznem.
MN: És ezt mikor kezdted?
LM: A főiskola után. Amikor az ember végez, szembesül a kérdéssel, hogy mit is kellene tennie. Először nagyon nehéz. A főiskolán mindig van feladat, amikor elsős vagyok, tudom, hogy jövőre másodikos leszek. Utána viszont önállósodni kell - és nem volt sok feladat, ami bosszantott. Zenei értelemben magamra maradtam.
MN: Vártad a felkéréseket?
LM: Sosem voltam az a típus. Egy rövid ideig tudok várni, de utána magamnak akarom megcsinálni. Az egész életem erről szól. Senki nem mondta, hogy játsszam dzsesszt, huszonkét éves koromig ugyanolyan klasszikus előadó voltam, mint a többi kollégám. Viszont mindig izgatott az improvizáció, hogy három hangból mit tudok csinálni. Az, hogy kreatív zenész legyek. Megalakítottam az első zenekaromat, ez volt az Eclectic Gipsy Band. Érdekelt a balkáni zenei stílus, mi voltunk az elsők, akik ilyen zenét csináltunk Magyarországon, egy lemezünk is készült.
MN: Akkor ez már egy harmadik műfaj.
LM: Igen, de ott is arra törekedtem, hogy saját zenét kreáljak abból az ihletésből, amit a balkáni zene adott. Ott is lényeges az improvizáció. A magyar cigányzenében ez a variációkban nyilvánul meg, ott viszont van egy szabad rész, ahol az előadónak kell kibontakoznia. Az már majdnem dzsessz. Tehát nem az volt a célom, hogy elővegyem a balkáni sztenderdeket, amikkel tutira megyek, hiszen ismerik őket. A megfejtést kerestem, és tudatosan - illetve félig tudat alatt, most már visszanézve - kezdtem jól csinálni. Ami ma izgat, például ritmikai modulációk, azok tudat alatt már jelen voltak a zenémben. Még valami: azért kezdtem ezzel a stílussal foglalkozni, mert volt hangzásélményem, meg tudtam hallgatni Toni Iordachét vagy Gianni Lincant, aki minden idők legjobb cimbalmosa. Volt kit "levennem".
MN: Ezt a fajta zenét is régóta hallgattad?
LM: Gyerekkorom óta. Édesapámnak rengeteg lemeze volt.
MN: A munkádban milyen arányban vannak jelen a klasszikus zenei, a világzenei típusú, illetve a dzsesszfellépések?
LM: A dzsessz legalább hatvan-hetven százalék, a klasszikus zenei jelenlétem három-négy éve lett jelentősebb. Eötvös Péternek van két fontos műve, amiben cimbalom szerepel szólisztikus jelleggel, a Psychocosmos és az Atlantis. Felkért, hogy legyek a két mű előadója. Elég sokat játszottam őket nagynevű külföldi zenekarokkal, utoljára májusban a BBC Szimfonikusokkal. Ha nem játszom, akkor is vannak friss művek, amiket előveszek, gyakorolok. A legutóbbi munkám a Csík zenekar most megjelenő új lemeze, arra írtam egy szvitet, egy szép hangszerelést, amit a Csík zenekar plusz egy kamarazenekar játszik. Ilyenekben is benne vagyok.
MN: Nagyon tetszett a Balogh Kálmánnal készült 2009-es duólemezeteken az egyik népdal-feldolgozás, az Édesanyám rózsafája. Ahogy elkezditek...
LM: ...és a semmiből jön...
MN: ...majd pedig egy-egy hangköz utal fokozatosan a dallamra...
LM: Nekem ez a népdal mindig sokat jelentett, játszottam Lovász Irénnel egy ideig, akkor játszottam először - egyfajta feldolgozásban. Ez a Fellegajtó című lemezen van. Kálmánnal pont ezt a misztikusságát, megfoghatatlanságát szerettük volna megmutatni. Jövünk a semmiből, és a végkifejlet sem konkrét.
MN: Improvizáltatok vagy hangról hangra begyakoroltátok, netán többször feljátszottátok?
LM: Dehogy! A hangulatát beszéltük meg, hogy mit szeretnénk elérni. Onnantól kezdve egymásra bíztuk magunkat. Úgyis hallom, hogy merre megy, ő meg hallja, hogy én merre megyek. Ha nekem kell alárendelnem magam, tisztelve a zenét és Kálmánt, alárendelem magam, és fordítva ugyanígy. Azt hiszem, ezt a számot elsőre vettük fel. A lényege ugyanis a hangulata.
MN: Játsszátok élőben is?
LM: Már játszottuk, és ugyanez a sejtelmes hangulata volt.
MN: Fel szoktad venni magadnak a koncertjeidet?
LM: Az ilyenfajta zenénél ezt nem tartom jó ötletnek. Ha a hangulatom, a belső állapotom dominál, azt nem tudom összevetni azzal, amit tegnapelőtt játszottam, hiszen az az a vagy gisz hang teljesen mást jelentett nekem akkor, mint ma. Bizonyos dolgokat muszáj visszahallgatni, hogy vajon mit hall a közönség, de ez a lejegyzett zenénél fontos. Megértem azokat a kollégákat, akik ezt is visszahallgatják, mert sokat tanulhatnak belőle, de én nem lemásolni akarom a koncerteket, hanem ha csak megtehetem, a lelkiállapotomhoz kreálom a koncerteket. Mindig azt szoktam mondani, hogy nem cimbalmosnak tartom magam, aki zenél, hanem zenésznek, aki cimbalmozik. A jó zene mindig rizikó ebben a műfajban, nem lehet tutira menni. És nem is akarok. Nekem minden koncerten önmagamat kell meggyőznöm, hogy vissza tudtam adni az aktuális lelki és mentális állapotomat. Hogy kreáltam-e valamit, vagy színészkedtem.
MN: Igaz ez a klasszikus zenei fellépésekre is?
LM: Nekem igen. Nekem Kurtágtól a Szálkák is teljesen mást tud jelenteni különböző periódusokban. Persze hűen kell ragaszkodni ahhoz, amit Gyuri bácsi leírt, de nincs olyan darab, ami tiltja, hogy belevigyem a saját lelkivilágomat, a látásomat.
MN: Visszatérve a dzsesszre: úgy egy hónapja hallottam a kvintettedet, de előtte nem nagyon láttam, hogy felléptetek volna.
LM: Öt éve, amikor a zenészeket választottam, nem abban gondolkoztam, hogy mindenki ráérjen, hanem elképzeltem egy hangzást, és még csak nem is hangszerekben, hanem emberekben gondolkoztam. Tudtam, hogy azt a világot, amit meg szeretnék alkotni, ezekkel az emberekkel tudom létrehozni. Úgy alakult, hogy mindnyájan elfoglalt dzsesszzenészek. Szandai Mátyás, a bőgős egy éve Franciaországban él. Azért jött létre a múltkori koncert, mert itthon volt. Maga a zene is nagyon komplikált, munka- és próbaigényes. Nagyon sokat próbáltunk, mi valóban megszültük ezt a zenét. Közösen, az öt ember: Dés Andris - ütőhangszer, Szalay Péter - tabla és ütőhangszer, Bacsó Kristóf - szaxofon, Szandai Matyi és én. Jövő februárban játszunk megint együtt a MűPában.
MN: Soha nem kértek meg cigányzenész kollégák, hogy ülj be a cimbalom mögé?
LM: Nem. Tudják rólam, hogy nem játszom cigányzenét, hogy teljesen más az utam.
MN: Nem tudnád csinálni?
LM: Ha megtanulnám, tudnám csinálni, de a zenével nem szabad ilyen tiszteletlenül bánni. Hülyéskedésből nem szabad leülni. Nem mondom, hogy az rossz, de én nem akarok tiszteletlenül bánni a kollégáimmal, akik esetleg komolyan gondolják, miközben én csak hülyéskedek - ahogy egy Bach-művel sem fogok hülyéskedni, vagy Dresch Misivel sem, amikor együtt játszunk.
