Nyithatná a sort akár a Boney M Calendar Songja is, abban ott az összes hónap, vagy végigfuthatna Julie Londontól a Calendar Girl, rajta minden hónap egy dal az énekesnő csábító kártyanaptáros fotójával (egy valódi konceptalbum 1956-ból, amikor legfeljebb alsó tagozatba jártak a majdan konceptben utazó progrockerek), de most más utat javaslok
The Decemberists: January Hymn
Az 1825-ös orosz forradalmat kirobbantó dekabristákra emlékeztető Decemberists évtizedes működés után, 2011-ben kihozott hatodik albumával (The King Is Dead) ért a csúcsra, ezen hallható a January Hymn (és nyári párja, a June Hymn). Colin Maloynak vasárnapi hókotrás közben az óvó felügyelet és réteges ruházat alatt töltött, gyermek- és tinédzserkori telek jutnak eszébe, bár igazából a szakítás visszafordíthatatlan pillanatán rágódik: „Milyen szavakat akartam kimondani, mielőtt elmentél / amikor láttam, merre vezet a leheleted?”
Lou Reed: Xmas in February
Elektromos gitárok és Lou énekbeszédje – ennyi kell, hogy kiderüljön, mit rejt a cím képtelensége. Kései korszakának egyik kiemelkedő – és tőle szokatlanul politikus – albuma volt az 1989-es New York, s rajta ez a háromperces novella Samről, aki a munkásvárost foglalkoztató acélmű bezárása után a hadseregben keresett biztosabb jövőt. Aztán a karját Vietnamban hagyta, míg a barátait fekete zsákba tömve vitték vissza Amerikába. „Ilyen árat fizetsz megszállóként (…) / Sam a Vietnam Emlékfalat bámulja / jó ideje otthon van már / Felesége és fia lelépett, ő meg munkanélküli / emlékeztetője egy meg nem nyert háborúnak / Ő a fickó az utcán ezzel a táblával: / „Kérem, segítsen hazajutni egy veteránt” / Pedig otthon van / és nincs karácsony februárban / bármennyit spórol is össze.”
Elis Regina & Tom Jobim: Águas de Março
Tavaszi vízcsobogás, mámorító életöröm árad itt minden pillanatban – egy kommentelő szerint a legboldogabb duett, amit valaha látott. Aláírom. Tom (hivatalosan Antonio Carlos) Jobim, az örökzöldeket termelő komponista és Elis Regina, a 60-as években feltűnt ragyogó brazil énekesnők egyike 1974-ben készített közös albumot, annak a legvidámabb percei ezek. Március vizeiben fürödve, évődve pingpongoznak a szavakkal. Jöhet bármi, amit a ritmus (és a szerelem) kínál – a végére eljutunk az ágyig. Az énekesnő élvezi a csipkelődést, a szerző meg azt, ahogyan életre kel a kotta, s ha már mikrofonnál állva nem zongorázhat, hát fuvolázik kicsit. A dal portugál–angol verziója Marisa Monte és a brazil zenéért oly sokat tevő David Byrne előadásában is megtalálható, de ez, az eredeti – felülmúlhatatlan.
Simon & Garfunkel: April Come She Will
Másik duó, másféle munkamegosztás, másfajta történet. Az ének Art Garfunkelé, míg a komponista, Paul Simon „csak” gitározik, kevesebbet is mutatja a kamera. Tizenkét sor az egész, két perc alatt elröpítenek a tavaszi zsongástól az őszi borzongásig, a láng fellobbanásától a kihunyásáig. Mire fölfognánk, már vége is. A dal eredetileg az 1966-os Sounds of Silence albumon szerepelt, két évvel később pedig a Dustin Hofmann főszereplésével forgatott, Diploma előtt című filmben. 1970-ben szétmentek, 1981-ben újra összeálltak. Ez a felvétel akkor készült a New York-i Central Parkban.
Taj Mahal & The Hula Blues: The Calypsonians
Ugrás 1998-ba. Taj Mahal németül köszönti közönségét, majd következik hét perc hawaii és karibi ízekkel finomított blues, ahogyan azt nagyjából csak ő tudja a világon. A május – merthogy ez a hónap jönne – ezúttal nem a címben van, hanem a második sorban, ott is némileg bizonytalanul: „Nem tudom, nyáron történt-e, lehet, hogy május vagy június havában.” De bármikor történt is, ami történt, a címben szereplő népség egy gyászos dalra sereglett össze. Őszintén szólva, nem látom át, hogyan kapcsolódik mindez a refrénhez, mindenesetre ettől kezdve jön a lényeg, Taj Mahal vallomása: higyj nekem, bébi, szeretlek, csak téged, a legjobban, mindig, örökké… Aki látta a Hat nap hét éjszakát Harrison Forddal, onnan ismerheti. Ha adják valahol, Taj Mahal kedvéért megnézem.
Nina Simone: Memphis in June
Délen vagyunk, Tennessee államban, rekkenő nyári hőség, szellő se rezdül, a levegőben oleanderillat. Sül az áfonyás pite, de a legjobb nem csinálni semmit, maximum az árnyas verandán ülni vagy hintaszékből nézni az utcát, mint a nagyi. Álom ül mindenen, a zenén is. Eredetileg a Paul Francis Webster dallamára szöveget író Hoagy Carmichael énekelte 1945-ben. A kellemesen lusta nyári dalt mások is lemezre vették, de igazi súlyt Nina Simone adott neki 1961-ben: hangja és előadásmódjának ereje szavakba nehezen foglalható feszültséggel telíti. Valami nyugtalanít a végtelen nyugalomban, félve várom, mikor fordul be a sarkon egy autónyi fajvédő, hogy baseballütőkkel mutassa meg, ki az úr ezen a vidéken, és hol a nigger helye. Szerencsére ezúttal semmi nem teszi tönkre a békét – de a kérdés bennem motoszkál: vajon az énekesnő polgárjogi elkötelezettségének ismerete nélkül is elfogott volna a fenyegetettség érzete? Talán.
Bruce Springsteen: 4th of July, Asbury Park (Sandy)
Vagy 40 éve egy amerikai újságíró egy koncertélmény hatására papírra vetette, hogy látta a rock ’n’ roll jövőjét, úgy hívják: Bruce Springsteen (és hamarosan a menedzsere lett). Ez a videó azt rögzíti, ami megfoghatta: az energia és az emóció ideális keveréke, a magával ragadó átélés, ahogy a hétköznapok jelen idejű történeteivel megszólítja Amerikát. Július 4. a nemzeti ünnep, a függetlenség napja, de Springsteennél a tűzijáték igazából csak fényforrás: szikrái alatt láttatja az átlag amerikai kisvárost (itt konkrétan szűkebb pátriáját, a New Jersey állambeli Asbury Parkot, ahonnan világhódító útjára indult), felsorakoztatja esendő hőseit (például a New York-i csajokra hajtó, hasig kigombolt ingű, latin szeretőt alakító csávókat és a gyári munkáslányokat, akik csak fölizgatják az embert, aztán semmi). Ő is itt él, közülük való, de szerelmét, Sandyt arra bíztatja, hogy lépjen le innen. Ezt teszi ő maga is. A felvétel 1975-ben készült a londoni Hammersmith Odeonban, Springsteen fején kötött sapka, a 2013-as nyár hipszterdivatja.
The The: August And September
Matt Johnson, azaz a The The első albumaival, az 1981-es Burning Blue Soullal és az 1983-as Soul Mininggal megfogadta, hogy nem a könnyebb utat választja: lélekbányászatot ígért. Kíméletlen mélyfúrást és teljes odaadást. Intim kitárulkozást. Ehhez tartotta magát az 1989-es Mind Bomb itt hallható számában is. Egy hotelszoba, egy szakítás és újra egymásra találás – meg a kegyetlenül nehéz kérdések, amelyeket az ember nem szívesen tesz fel, ő viszont nem kíméli magát: „Túl erős volt a szerelmünk ahhoz, hogy meghaljon? Vagy csak mi voltunk túl gyengék, hogy megöljük? (…) Milyen ember vagyok én, aki saját büszkesége kedvéért föláldozná a boldogságodat? Milyen ember vagyok én, aki saját kis lelki békéje kedvéért a végzeted útjába állna? A felfuvalkodott, sajgó büszkeségéért. A sikoltozó piciny lelki békéjéért.” Kimondott válasz nincs, csak szívbe markoló zene.
Marianne Faithfull: Flaming September
Az 1970-es évek végén, a new wave betörésekor a sok új arc mellett hirtelen szinte mindenki öregnek festett, aki már régebben jelen volt. Aztán teltek az évek, s az új hullám fiataljai hozzávénültek az előttük járókhoz. De akadt ellentétes mozgás is: Marianne Faithfull a 60-as években tűnt fel, 1979-es albuma, a Broken English hangzása és dizájnja mégis abszolút kortársként hatott. A következő két évtizedben pedig élettapasztalataihoz méltó mesterművekkel jelentkezett: Strange Weather (1987), A Secret Life (1995), 20th Century Blues (1997). Utóbbin Weill–Brecht-songokat interpretált, előbbin Angelo Badalamenti teremtett filmzenéire is emlékeztető atmoszférát – innen való a gyászos szépségű Flaming September is. A férfi, akit szeretett, meghalt. Csak az emlék marad, a szívben. Happy end nincs.
Amy Winehouse: October Song
Újabb búcsú egy szeretett lénytől: Ava, aki énekével a reggeleket jelentette Amy Winehouse számára, egy nap elhallgatott. A dal szerint a paradicsomba szállt fel, ahol mint Sarah Vaughan születik újjá, édes hangját madarak veszik körül. „Minden este madárország altatóját énekeltem Avának” – utal Amy a Lullaby of Birdlandre, a Sarah Vaughan által is előadott dzsessz-sztenderdre. A hallgató pedig mi mást tehetne, a madárral együtt Amy Winehouse-tól is búcsúzik, aki – nekrológközhellyel szólva – már szintén a mennyei kórusban van klasszikus elődje, Sarah Vaughan mellett. De bármily logikus volna, nem jön a gyászhangulat, annyira eleven a tradíciót idéző ének és a legmaibb ritmus együttese, diszkrét csicsergéssel a háttérben. Hihetetlen, de ennek is tíz éve már: a felvétel Amy Winehouse 2003-as albumán jelent meg.
Tom Waits: November
Éneklő fűrész vezeti fel a világ legreszelősebb hangját az év legreménytelenebb hónapjáról. November halott levelek halma és csontszínű hold. November egy hideg lánc, melynek szemeit átázott csizmák, esőcseppek és füstös kéményeken üldögélő fényes fekete varjak alkotják. E lánc egy halott fához köt, ahonnan csak az április menthet meg. November a fácán vére és a mezei nyúl csontja. November a kivégzőosztag.
Mindezt a lőfegyvermotívum kapcsolja egyértelműen a The Black Rider: The Casting of the Magic Bullets című előadáshoz, amelyet Robert Wilson rendező álmodott színpadra (a Bűvös vadász című Weber-opera után szabadon): a darabot William S. Burroughs írta, a dalokat Tom Waits szerezte. 1990-ben, Hamburgban mutatták be, a lemez 1993-as. A címbéli varázsgolyókat az ördög irányítja. Ennek nem lehet jó vége: a vele alkut kötő kocavadász akaratlanul saját szerelmét lövi agyon.
Egy végzetesen részeg napon, 1951-ben Burroughs is hasonlóan ölte meg élettársát. Vigyázni kell.
Babyshambles: 32nd of December
Szóval vigyázni kell. Kéne. Kellett volna. Erről bőven mesélhetne Pete Doherty, akinek börtönbüntetésekbe is torkolló piás és drogos sztorijai nélkül aligha született írás zenekarai (2004-ig a Libertines, azóta a Babyshambles) lemezeiről, koncertjeiről. Itt most, a képzeletbeli évnek búcsút intve, három kótyagos percre övé a szó: „Kér valaki teát? / Valaki? Köszi, ó, bazmeg / De ne dumálj / És ne beszélj erről / Ne beszélj december 32-éről / Azt az éjszakát el akarom felejteni / De te csak felhívsz, mire én emlékezni kezdek / Emlékezni arra, amit próbálok, hogy, amit… / Nem akarok erről beszélni / Tudni sem akarok róla / Ha szépen megkérnek, én elmegyek / De sosem teszik / Hát nem is megyek el…”
Legközelebbi téma: NAPTÁR – HÉTFŐ
