Kik nyírják a Klubrádiót?

A csend ára

A szerk.

És biztos érdekes kérdés, hogy ők öten az eszme iránti hűségből cselekedtek-e, a „komcsik” iránti személyes, zsigeri bosszúvágyból, esetleg pénzért – azért a havi úgy hétszázezer forintért, amit a médiatanácsi tagságért kapnak –, vagy mert féltek Orbán rettentő haragjától. De annyira azért nem érdekes.

Tegnap megtudtuk, hogy miért vette el a Médiatanács a Klubrádió frekvenciáját. Hogy miért vesztettek az ún. „pályázaton”. Kiricsi Karola szóvivő ugyanis kimerítő sajtótájékoztatót tartott, melyben kitért erre a momentumra is. „A szubjektív értékelési szempontok alapján a Médiatanács például a műsortervre, illetve a tapasztalatra a Klubrádiónak a lehető legtöbb pontszámot adta, a Klubrádió objektív vállalásai viszont nem voltak elegendők arra, hogy elsőként kerüljön ki a pályázati eljárásból.”

A Médiatanács ezen kívül semmilyen magyarázatot, közleményt nem adott ki; a pályázatok vagy az elbírálás és a szavazás jegyzőkönyvének nyilvánosságáról pedig ne is álmodozzunk.

De rendben van: akkor ebből a mondatból dolgozunk. Ebből a mondatból pedig a következők derülnek ki.

A Klubrádió szubjektíve tök oké. Szubjektíve a Klubrádió pompás pályázatot nyújtott be, szubjektíve az öt Médiatanács-tag minden további nélkül odaadná nekik azt a nyomorult frekvenciát. Elismerték a tapasztalatukat is. Lehet, hogy nem értenek egyet a Klubrádió irányultságával, lehet, hogy nem egy politikai platformon állnak vele, de ezt szubjektíve nem vették figyelembe, hisz ízig-vérig demokraták, talpig semleges közszolgák. Mi másért adták volna neki a legtöbb pontot, ami szubjektíve adható?


Fotó: MTI

 

Ámde a rivális pályázó az ún. objektív szempontok alapján mégis több pontot kapott. Több pénzt ígért a frekvenciahasználatért, így a kiélezett versenyben ő győzött. Az objektív szempontokat pedig nem írhatják felül a szubjektívek, hiszen az állami vagyonnal való felelős gazdálkodás a mai vészterhes idők kategorikus imperatívusza, a nagyobb közösség mindenek előtt való érdeke. Még ha vannak is kárvallottjai.

Hagyjuk most mi is a kárvallottak hosszú listáját: a Klubrádió kinyírásának pusztító hatását a demokratikus nyilvánosságra, meg a döntés – nem tudunk rá jobb szót – kegyetlenségét is. (A kegyetlenség belátásához képzeljük el a Klubrádió ama idősebb, egyedül élő átlaghallgatóját, akinek mindennapjaiban jószerivel ez a rádió szolgáltatta az egyetlen emberi hangot, akinek a Klubrádió volt a legjobb védekezése a magány ellen – ő februártól nem hallgat majd semmit, csak ül egyedül a sötétben, és azon töpreng, vajon mivel érdemelte ki, hogy nem létezőnek tekintsék.)

Hagyjuk azt is, hogy a Klubrádió számos kitűnő, közszolgálati funkciójú műsort szervírozott – még ha pompásan alkalmas volt is arra, hogy bárki, aki önnön „szellemi függetlenségét”, „középen állását” akarta maga vagy mások előtt bizonyítani, beletörölje a sáros talpát. (Ennek a magatartásnak kétségkívül legundorítóbb válfaja a „drágajóbolgárurazás” volt: bizonyára önöknek is akadt dolga olyan seggfejjel, aki avval igyekezett önnön erkölcsi felsőbbrendűségét, a „szekértáboroktól” való távolságtartását demonstrálni, hogy „jó, a Magyar Nemzet ciki, de most őszintén, a bolgárgyörgy hogy vezethet műsort egy normális országban?”.)

De hova tegyük a döntés érvelésének és a sajtótájékoztató koreográfiájának cinizmusát?

A végső hivatkozás tehát az állami bevétel nagysága lenne: a Klubrádió nem kínált eleget.

Csakhogy a győztes cég által beígért frekvenciahasználati díj normális esetben kitermelhetetlen. A normális eseten pedig olyan hirdetési piacot értenénk, amit nem torzítanak el a kormány tulajdonában vagy befolyása alatt álló vállalatok politikai alapú „marketingköltései”.

Afelől viszont szemernyi kétségünk nincs, hogy a pályázaton győztes cég valódi gazdái találnak majd annyi pénzt, amennyi a frekvenciahasználati díjat fedezni fogja, sőt még többet is. Úgy legyen ötösünk a lottón, hogy a Szerencsejáték Zrt., a Magyar Posta, az Új Széchenyi Terv meg a többi, a kormány valagából integető jobboldali sajtóból ismert állami izé pont ennek a rádiónak a közönségében találja majd meg igen értékes célcsoportját. Amikor a Médiatanács szubjektíve mossa a kezét, és objektíve az államkassza bevételeire hivatkozik, az valójában az ellenkezőjét jelenti. Azt, hogy a nem kormányfüggő politikai sajtó egyik utolsó intézményének felszámolása állami pénzen, az adófizetők pénzén, többek közt a Klubrádió hallgatóinak adójából történik. Hogy még ezt, a demokratikus nyilvánosság kinyírását sem lehet lopás nélkül csinálni.

Az Autórádió Kft. bevételi terveinek kivitelezhetőségével nyilván a Médiatanács tagjai is tökéletesen tisztában vannak, miként avval is, hogy evvel és az ő személyes szerepükkel is tisztában van mindenki. Bizonyára ezért bujdokolnak, a narancs.hu például két napja hiába próbálja elérni azt a Koltay Andrást, akivel eddig minden nézetkülönbségünk ellenére legalább párbeszédben álltunk. (Interjúnkat vele lásd itt. Nem kőbe vésett bölcsesség, 2010. július 1.) Vajon ő, aki egy éve oly szívhez szólóan érvelt amellett, hogy a médiatörvény nem és nem a sajtó letörésére lett kitalálva, és hogy senki nem fog visszaélni vele, hogyan szavazott a Klubrádióról? És amikor épp az ő aktív közreműködésével használják a médiatörvényt arra, amiről megesküdött, hogy soha nem fogják – vajon miért nem mond le?

Vagy miért nem hív legalább vissza minket?

Pedig gazembernek stílusosan is lehet lenni. Álltak volna ki személyesen, vállalva a felelősséget, a saját személyes felelősségüket, és mondták volna azt, hogy a komcsiknak coki, így akarja Orbán Viktor. De ebben az indoklásban, meg abban, hogy maguk helyett azt a szerencsétlen leányt küldték ki tegnap „sajtótájékoztatót” tartani – égjen ő: elvégre ezért fizetjük, nem? –, abban nincs stílus, nincs semmi, csak a menekülés a felelősség elől. A sötét sarokban szűkölő gyávaság. A személyiség teljes feladása.

Hisz tényleg tök mindegy, hogy utasította-e őket Orbán, vagy nem. Ezt a döntést nem fogjuk az ő számlájára írni. És biztos érdekes kérdés, hogy ők öten az eszme iránti hűségből cselekedtek-e, a „komcsik” iránti személyes, zsigeri bosszúvágyból, esetleg pénzért – azért a havi úgy hétszázezer forintért, amit a médiatanácsi tagságért kapnak –, vagy mert féltek Orbán rettentő haragjától.

De annyira azért nem érdekes.

Az, ami megmarad, öt név. A Klubrádió felszámolását jegyző öt ember neve. Szalai Annamária, Auer János, Kollarik Tamás, Koltay András, Vass Ágnes.

Miként az ország őrájuk, ők lehetnek erre büszkék életük végéig.

 

Cikkünk megjelenése után dr. Koltay András levélben arról értesítette szerkesztőségünket, hogy a Médiatanács döntését követő két napon családi okok - gyermeke születése - miatt nem használta a telefonját, és ezért nem tudott a rendelkezésünkre állni. Reméljük, az ily módon elmulasztott interjút hamarosan sikerül bepótolnunk.

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.