A vádirat két feltételezett bűncselekményt egyesített. Az ügyészség, majd pedig a vád állításait pontról pontra elfogadó, és az ítéletet kimondó bíróság szerint Sanader - az akkori kormány külügyminiszter-helyettese - 1994- 95-ben a Hypo banktól (Die Kartner Landesbank, Klagenfurt) 7 000 000 schilling (3 610 528 kuna és 18 lipa) kenőpénzt fogadott el azért, hogy épp ez a bank nyújthasson hitelt a kormánynak egy diplomáciai ingatlan megvásárlásához, s ezzel úgymond beléphessen a horvát piacra. A második bűncselekmény 2008 elején kezdődött, amikor Ivo Sanader, aki ekkor már a horvát kormányt vezette, megállapodott Hernádi Zsolt Tamással, a magyar Mol Rt. vezérigazgatójával a következőkről. Ivo Sanader 10 000 000, azaz tízmillió euró kenőpénz ellenében mindent megtesz azért, hogy 1) az INA olajtársaság részvényesi szerződését oly módon módosítsák, hogy a Mol kisebbségi (48 százalék alatti) tulajdonosként is meghatározó befolyásra tegyen szert a társaságban; valamint hogy 2) a horvát állam átvegye az INA veszteséges gázüzletágát, s ezzel megszabadítsa a Molt is e veszteségektől. Ivo Sanader, teljes tudatában annak, hogy e megállapodások teljesítése ellentétes a Horvát Köztársaság érdekeivel, kormányfői tekintélyét felhasználva ezen intézkedéseket mind a horvát kormánnyal, mind a kormányzó párttal, a Horvát Demokratikus Közösséggel (HDZ) elfogadtatta, minek nyomán ezek a megfelelő szerződésekbe is foglaltattak. Mindezek után egy fiktív tanácsadói szerződés köttetett két ciprusi társaság és a Robert Jezic vállalkozó tulajdonában álló, svájci bejegyzésű Xenoplast & Shipping AG között: a két ciprusi társaság összesen 5 000 000 eurót fizetett ki a Xenoplastnak, míg - és itt most az ítéletből idézünk - "a fennmaradó megbeszélt 5 000 000 eurónyi rész nem került kifizetésre a Xenoplast & Shipping AG-nak, mert időközben Robert Jezic kívánságára a szerződés felbontására került sor, tehát (Sanader - a szerk.) mint hivatalos személy ajándékot fogadott el, hogy felhatalmazásainak keretein belül olyan hivatali cselekedetet hajtson végre, amit nem lett volna szabad végrehajtania, amivel megvalósította" a Btk. ilyen és ilyen tényállását: lásd mint fent.
Ha az ítélet igaz, úgy a Mol vezérigazgatója - és még ki tudja, milyen akkori és későbbi magyar kormánytényezők! - tényleg méltók lennének a megvetésünkre. Nincs az a magasztos vállalati érdek, ami ekkora volumenű megvesztegetést igazolni bírna: tízmillió euró kenőpénz képes gajra vágni egy sokat szenvedett, ám szabadságszerető kis haza teljes politikai életét, és ahogy ezt nem kívánjuk magunknak, nem kívánjuk déli szomszédunknak sem!
Csakhogy ez az ítélet - legalábbis amennyi nyilvános belőle - az első szótól az utolsóig erős logikai, nyelvtani és jogi kihívásokkal küzd. Ez az ítélet és az egész eljárás annyira bűzlik, hogy a Nikola Subic Zrinski tér 5. szám alól ide érezni a szagát.
Már az a tény erős bizalmatlanságot kelthet, hogy csak az ítélet rendelkező része hozzáférhető: az indoklás nem, sőt, az indoklást Sanader ügyvédei is csak idén júliusban kapták kézhez. Nyolc hónapon át írták le, s a horvát legfelsőbb bíróság a másodfokú tárgyalást majd' egy év után sem tűzte még ki. De ez még hagyján. Hagyján lenne az is, hogy Sanadert ahhoz, hogy az első vádpont megálljon, háborús nyerészkedőnek is kellett nyilvánítani (különben elévült volna a terhére rótt cselekmény): ilyen alapon egy bolti csokilopás is háborús nyerészkedés. Abba se mennénk bele, hogy ezt az 1994-es banki megvesztegetést sem sikerült kifogástalanul bizonyítani - még csak logikailag sem állt össze az oksági láncolat.
A Molt érintő bizonyítási eljárás is el nem végzett munka maradt. A teljesség igénye nélkül: a vád egyetlen tanú, a kétes múltú lobbista, Jezic vallomására épített, mely vallomás vélhetően valamiféle vádalku keretében született. A hírhedt videofelvétel, amelyen Sanader Hernádival készül épp ebédelni - abban a formájában legalábbis, ahogy a Youtube-on megtekinthető - semmit nem bizonyít: nincs hozzá ugyanis hang. Az ügyészség még azt az ötmillió eurót sem találta meg, amit a ciprusi cégek Jezicnek valóban átutaltak; arra pedig, hogy ez az ötmillió euró a Moltól Sanadernek érkező kenőpénz lett volna, Jezic vallomásán kívül egyetlen bizonyíték sincs. Arra sincs, hogy Jezic az öt misit átadta volna Sanadernek. Sőt. A két ciprusi cégről az is kiderült, hogy a Molhoz nincs közük (az ügyészség ezt vélelmezte, de közvetlen bizonyítékokat nem talált), annál több van a Gazpromhoz. Tulajdonosaikat a védelem tanúiként hallgatták meg - ők vehemensen tagadták, hogy a Mol pénzét diszponálták volna a mohó kormányfőnek; ellenben azt állították, hogy Jezictyel akartak üzletelni, de Jezic becsapta őket, pénzüket lenyelte. A másik ötmillió eurónak, amit a Mol (Hernádi) állítólag Sanader zsebébe csúsztatott, se híre, se hamva: nem tudjuk, kifizették-e, nem fizették ki - az ítélet rendelkező része ezt a fonalat csendesen el is ejti. És végül: az INA gázüzletágát - az ítélet sugalmazásával ellentétben - a horvát állam azóta se vette át a Moltól.
Nehéz nem arra gondolni mindezek után, hogy a science fiction egy, a tájhazánkra, Közép-Európára oly jellemző alfajával állunk szemben. A koncepciós perrel. Lehet, hogy valaki megvesztegetett valakit valahol, lehet, hogy a Mol volt, lehet, hogy Sanadert, lehet, hogy Horvátországban: de hogy a horvát ügyészség ebből semmit nem bizonyított be, az biztos. E gyanút az eljárás politikai kontextusa csak tovább erősíti. A jobbközép HDZ miniszterelnökét, Sanadert először az akkor még ellenzéki szocdemek, az SDP képviselői kezdték piszkálni a parlamentben a nemzeti érdekek elárulása és a stratégiai jelentőségű nagyvállalat idegen kézre játszása miatt; az első feljelentést ellene a baloldal épp leköszönő államfője, a kitűnő Stipe Mesic tette. Az eljárás az SDP kormányra kerülése után kapott nagy lendületet, ekkor helyezték előzetesbe Sanadert; az ítéletet pedig szinte egyhangú lelkesedéssel fogadta a haladó horvát közvélemény, az egyébként széles körben korrupt disznónak gondolt Sanader méltó büntetéseként. (Még az unió is hajlamos volt a horvát hatóságok korrupcióellenes elkötelezettségének a bizonyítékát belelátni az esetbe.) Abból sem igen csinál titkot senki, hogy a Sanader-pernek igenis van politikai célja. A Mol a részvényesi szerződés módosításával valóban meghatározó befolyást szerzett az INA irányításában; ezt a módosítást az aláírók megállapodása szerint egy nagy-britanniai választott bíróságon lehetne megsemmisíteni. Ha a horvát kormány itt bebizonyítja, hogy a Mol vesztegetéssel szerzett befolyást, úgy a bíróság visszaszármaztathatja a menedzsmentjogokat a horvát államnak. A Sanader-ítélet erre lehetne jó; és ezt támogatná meg a Hernádit elmarasztaló ítélet is.
S ezen még nyilván sokáig tudnánk élcelődni: hogy milyen érdekes, amikor a hóhért akasztják. Hogy milyen az, amikor a multiellenes, idegenellenes, nacionalista heccelődés, meg az energiaárakkal folytatott politikai játszadozás, meg az állami tulajdon fetisizálása történetesen a legnagyobb magyar vállalat, a "nemzeti bajnok" fejére hullik vissza. És mellesleg lehetetlenné teszi a Mol és az INA közös ügyeinek - a menedzsmentjogokat érintő szerződésnek, a gázüzletág jövedelmezőségének, a beígért és eddig végrehajtott vagy nem végrehajtott beruházások kérdésének - értelmes megvitatását: most épp Horvátországban. De ettől megtartóztatjuk magunkat. Még az is lehetséges, hogy a magyar miniszterelnök javaslata - miszerint a horvátok vásárolják vissza a Moltól az INA-t - csak blöff. (Hogy ez a fordulat miért süllyesztené el a Molt is, meg az INA-t is, arról pár oldallal odébb olvashatnak.) A sor mindenesetre a horvátokon van: mivel ők kezdték ezt a játékot, nekik kell abbahagyni is.
