A szerk.

Dühből

A szerk.

A 2010-es kudarc óta a folyamatos megújulás állapotában lévő MSZP jelöltje, a 70 éves, nyugalmazott határőrtiszt, Horváth Imre vasárnap valamennyi ellenfelét lemosta a főváros 11. számú egyéni választókörzetében tartott időközi országgyűlési választáson, egymaga megszerezve a szavazatok több mint 50 százalékát. A második helyezett fideszes versenyzőre például 20 százalékot vert.

Ekkora szocialista győzelemre senki nem számított. Mi történt? Az újpesti és az észak-angyalföldi baloldali szavazókban tudatosult netán, hogy részben rajtuk múlik, megma­rad-e Orbán Viktor kétharmados országházi többsége? (Bár nem zárnánk ki, hogy ilyen megfontolásból akár nem vérszoci választók is voksolhattak a fess öregúrra, tömegesnek ezt a jelenséget azért nem mernénk beállítani.)

A tavaszi–őszi Fidesz-támogatók ismerték föl seregestül az elmúlt hónapokban, hogy anyám, mi nem ezt a lovat akartuk, és inkább otthon maradtak?

Az MSZP egy olyan körzetet hozott, amelyiket 1994 óta egy kivétellel (2010) mindig is fölényesen megnyert az országgyűlési választásokon. A mostani különbség ugyanakkor százalékosan (20) és abszolút számban (5200) is jóval nagyobb, mint tavasszal (Kiss Péter, akinek a halála miatt kellett kiírni a mostani voksolást, akkor 5,4 százalékkal, 2800 szavazattal ért el jobb eredményt fideszes ellenfelénél). Kétségtelen, az a siker komolyabb részvétel (66,7 százalék) mellett született, mint a vasárnapi (33,8), ám időközi választásról lévén szó, az utóbbi sem nevezhető kirívóan alacsonynak. Mondhatni, átlagos volt, hiszen például a főváros II. kerületében – ahol hagyományosan nagy a választói aktivitás – a 2011. novemberi időközi mindkét fordulójában hasonló arányban szavazott az úri közönség.

A számokkal ezúttal nem sokra megyünk, magyarázatunk épp ezért spekulatív. Úgy véljük, az elmúlt hetek eseményei senkit nem hagytak érintetlenül. Azt, amiről eddig is tudott mindenki – Orbán rosszul kormányoz, az új uralkodó osztály a maga földbirtokosaival, „nemzeti” tőkéseivel és az őket kiszolgáló siserehaddal nem egyszerűen lerabolja, de intézményeit tönkretéve le is zülleszti a magyar államot, a sokszor ígért „rend” helyett mind fenyegetőbb káoszt teremtve maga körül –, négy év után először igazolja vissza látványosan az egyénen (és a szűkebb környezetén) kívüli világ. A fideszes szavazók jó része is tisztában volt azzal, mi az a trafik- meg földmutyi, hogy mi a Közgép, és ők is látták a miniszterelnöki budi mellé közpénzből felhúzott stadiont, de mivel mindennek semmi következményét nem észlelték, azzal kábították magukat, hogy hát ez van, ez a dolgok természetes folyása. Aki pedig pontosan annak látta mindezt, aminek kell, az mostanáig sohasem kapott pozitív visszacsatolást a felháborodására, a dühére, a kétségbeesésére. (Jelenlegi állapotukban az ellenzéki pártok egyszerűen képtelenek voltak mindenki számára elfogadhatóan és hitelesen artikulálni ezt a mind erősebb össztársadalmi frusztráltságot, főleg, hogy rejtélyes okokból nem is törekedtek erre oly nagyon.)

A sorozatos, több tízezres demonstrációk, az amerikaiak és (óvatosabban) az unió fellépése és szankciói, a saját hazug magyarázkodásaiba bonyolódó kormányzat pánikreakciói mind-mind olyan fejlemény, amelynek a hatása alól aligha vonja ki magát az átlagválasztó. Ezekben a napokban a politika iránt minimálisan érdeklődő valamennyi állampolgár szembesülhetett visszavonhatatlanul azzal, hogy a világ a szájára vette a hazáját; és ami a legfájóbb, alapos okkal tette ezt. A nyomorunk, a korrupt tisztségviselőink, a velük szembeni eddigi tehetetlenségünk miatt immár nem csak egymás között szégyenkezünk, lecsúszásunknak innen kezdve mindenki a tanúja lehet széles e világban.

Ez, ha olykor csak halvány sejtésekben, érzetekben is, de egyre többekben munkál. A nem hithű fideszes szavazó nem tehet többé úgy, mint aki semmit nem lát, az ellenzéki, de nem hithű szocialista, zöld stb. választó pedig dühe növekedtével egyre kevésbé lesz finnyás. Az előbbi nem feltétlenül rohan ezentúl szavazni, az utóbbi viszont simán beikszel a számára még elfogadható jelöltre. Nagyjából ez történhetett vasárnap Újpesten, nem több. De nem is kevesebb.

Figyelmébe ajánljuk

Mi az üzenete a Hadházy Ákos és Perintfalvi Rita elleni támadásoknak?

Bő húsz éve elvetett mag szökkent szárba azzal, hogy egy önjelölt magyar cowboy egyszer csak úgy döntsön: erővel kell megvédenie gazdáját a betolakodótól – ha jóindulatúan szemléljük a Hadházy Ákossal történteket. Ennél valószínűleg egyszerűbb a Perintfalvi Ritával szembeni elképesztően alpári hadjárat: nem könnyű érveket hozni amellett, hogy ez valaminő egyéni ötlet szüleménye.

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.