Teljesen mindegy, milyen drámaíró volt Csurka István. Egyébként ügyes. A magyar nyelvű líra kétségkívül világszínvonalú, a próza versenyképes, a dráma – legyünk őszinték – hol van. Vagy hol volt, mert ráadásul az sem kizárható tökéletes bizonyossággal, hogy mindez nem múlt idő-e már.

Ebben a kupacban egy valamikor intenzíven teljesítő drámaíróra talán ha a szakirányú kortörténeti munkák emlékeznek olykor vissza. De nyugodtan nevezhetjük Csurkát akár ígéretes prózistának is, annak sincsen semmi értelme, bár régi szövegei nincsenek híján minden erénynek.

Ilyenformán az is teljesen mindegy, hogy a rendszerváltás előtt Csurka István a diktatúra ellensége volt. Vagy a „kommunistáké”. Egyébként ügyesen csinálta. A diktatúrában vagy nettó hazudtak a közgondolkodók, vagy hallgattak, mert úgysem mondhatták. A hazudozásba belefért minden, a hallgatásba pedig belefért pár igen szűk körben elejtett gondolat. Csurka – a hétvégi tárcaszerző – elment a megszólalási lehetőségek még biztonságosnak tetsző partjáig, műveiben kétségkívül valamiféle jólét, jobb lét lehetőségét hiányolva. Az értő közönség pedig akkoriban a legkisebb felszólalásért is hálás volt – mindkét oldalról. S fizetett is rögtön, az egyik megbecsüléssel, a másik szilenciummal. A kor, az éppen elterebélyesedő, szétterülő, ilyetén módon aztán mállásnak is induló Kádár-kor, a múlt század hetvenes-nyolcvanas évei alapjáraton is az ügyeskedésnek kedveztek, s ekkor csinálta meg magát az „egyébként remek drámaíró” Csurka István: elébb virilista, aztán szilenciumra tett ellenálló. Egy romlott, mocsárszagú, reménytelen kor hazugságai. Tegyük hozzá, hogy Csurka már ebben a korban is zsidózott, csak még gyorsan hozzátette utána, hogy „bocs, ha iszom, zsidózok” – mintha ez elnézhető lenne egy Békésből jött vidéki gyereknek, aki persze csak lóversenynapon tette ki a lábát a Nagykörúton túlra.

A rendszerváltás úgy-amúgy rendbe tette ezeket a dolgokat. Csurka attól fogva már nem csak akkor zsidózott, amikor ivott; onnantól végigzsidózta a neki rendelt időt. S ez megmarad, ez marad meg, nem a Házmestersirató. A Házmestersiratóért nem kár, a zsidózás pedig pillanatnyilag még felmérhetetlen károkat okozott. Mert nem annyi volt az, hogy lett egy antiszemita közszereplője a magyar politikai életnek, s kerekedett mellé egy – perdöntő tévedéssel – „egyszemélyesnek” elkeresztelt párt. Csurka István bűnös a nácizmus visszahozatalában. A nácizmus újbóli hivatalossá tételében. A nácizmus általa fészkelte vissza magát a köztudatba, s általa mozgatott meg ismét tömegeket – lehetett rá szavazni. S nem mintha mellékes lenne, de főbűnös a rendszerváltáskor eleve hendikeppel induló magyar jobboldal szétverésében, majd lenullázásában. Az a képtelenség, hogy a Jobbik a 21. századi magyar parlament masszív, mozdíthatatlannak tűnő, középerős tagja, Csurka István lelkén szárad – Vonáék legfeljebb a facebookos megjelenést tették hozzá a projekthez.

Fotó: MTI

S ez a legitimált antiszemitimus vagy nácizmus megmérgezte ezt az országot, megmérgezte és kettészakította – az is lehet, hogy végérvényesen. Generációk rengeteg energiája, szenvedése kell majd helyreállítani ezt a kárt, ha egyszer majd jó irányba fordulnak a dolgok. Pillanatnyilag e jóra fordulás is fényévekre látszik. Dehogy látszik, ki lát fényévekre?

Csurka István most elment, de ami a borzasztó, hogy a műve túléli őt, s az nem a Házmestersirató. Aki tehát – akár most, akár máskor – a drámaírót emlegeti, a bűnöst mentegeti, mosdatja a szerecsent.