„Fel fognak vonulni velünk szemben a külföldi kézben lévő nagy energiaszolgáltatók és a mögöttük lévő politikai erők is. Nekünk azonban egyszer és mindenkorra le kell zárnunk azt a korszakot, amelyben nyerészkedni tudtak az energiaszolgáltatók az embereken" – ezt mondotta Orbán Viktor Kötcsén. Ezért „senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy 2014 a rezsiharc éve lesz”.
Miért, 2013 minek az éve volt? Hogy mennyire nem változott semmi, az onnan is látható, hogy márciusi szerkesztőségi cikkünk ma ugyanúgy érvényes.
*
A „rezsicsökkentést” szánja Orbán a jelen ciklus tandíj- és vizitdíjeltörlésének – a rezsicsökkentésnek is az üzenete az, hogy nem kell fizetni valamiért, valami nem fog pénzbe kerülni. A maga nemében meglehetősen kétségbeesett lépés, amennyiben ez lenne az egyetlen, az egyszerű választó számára is kézzelfogható, a hétköznapokban is érezhető eredménye négyéves kormányzásuknak: az a kis emlékeztető a gázszámlán, hogy pár ezer forinttal kevesebbet fizetsz, hála Orbán Viktornak, mint egy évvel ezelőtt. Ennek kellene elfeledtetnie, ellensúlyoznia a makrogazdasági kudarcot, a visszaeső fogyasztást, a növekvő munkanélküliséget, a munkahelyek bizonytalanságát, az elmaradó fejlesztéseket, a növekvő élelmiszerárakat, a nehezebb életkörülményeket, a pangás minden, ugyancsak a hétköznapi életben lecsapódó következményét.
| ||
Simán bejöhet nekik, és ezen a bejövésen csak annyit értünk, amennyit ők: azt, hogy pár százezer, most bizonytalan szavazó – egyes felmérések szerint jobbára az alacsonyabb iskolázottságú, kistelepüléseken élő népességből – visszatér hozzájuk a 2014-es választásokon. Miként a 2010-est is a 2008-as népszavazáson nyerték meg; vagy legalábbis ott tették ezt a leendő győzelmet bombabiztossá.
Simán bejöhet nekik: a következő okokból. A szolgáltatók fosztogatása ugyan nem megy egyszerűen, a rohadékok ellenállnak, levelet küldözgetnek a fogyasztóknak, megpróbálják kijátszani a rezsicsökkentést, a veszteségeket ide-oda tologatni; de a kormány minden trükkjükre tud tromfot, ezért kell rezsicsökkentő kommandót felállítani, az Energiahivatal helyett új hivatalt létrehozni, amely megfellebbezhetetlen rendeleteket alkothat, meg újabb és újabb kiegészítéseket biggyeszteni a szabályozáshoz. Ez a macska-egér játék a szolgáltatókkal még hasznos is, kitart a választásig, havonta lehet egy újabb meghiúsított merényt leleplezni, majd az ezért járó dicsőséget bezsebelni. Annál is inkább, mert ez a történet jól illeszkedik a multinacionális cégek, különösen a természetes monopóliumokkal gazdálkodó nagyvállalatok sátáni gazságáról szóló mítoszokhoz, sőt, a 90-es évek ún. spontán privatizációjának népi legendáihoz, sőt, az összes tudat alatti és tudat feletti kollektív félelemhez az idegentől. Meg van faszulva az ellenzék is: az nagyon rossz mondat, hogy ne, ne csökkentse a kormány a rezsit, mert rosszat tesz vele; ugyanis az indoklása olyan bonyolult lenne, hogy azt már végighallgatni, nemhogy megérteni alig lenne képes élő ember.
A rezsicsökkentés – egyes becslések szerint százmillliárdos nagyságrendű – költségeit a szolgáltatók, és részben – a gázpiacon – az ipari fogyasztók fogják állni. Olyan kampány ez, amely lehet, eldönti a következő kormányt, a Fidesznek és Orbánnak viszont nem kerül semmibe.
Hanem az ár, amit ez az ország fizetni fog érte, hátborzongató lesz.
A kormányzati rezsicsökkentés ellehetetleníti a rendezett piaci viszonyokat, a valódi versenyt, s az állam szerepét is e viszonyok fenntartásában: márpedig a közműszolgáltatások ára nem attól lesz a lehető legalacsonyabb, ha az állam kifosztja a szolgáltatókat, pláne nem attól, ha átveszi az üzletüket, hanem attól, hogy ügyesen, elfogulatlanságtól és korrupciótól mentesen megteremti és betartatja a tisztességes verseny feltételeit. A szolgáltatókat, akárcsak a bankokat, a kormány túszul ejtette: a dilemmájuk, akárcsak a bankoké, most az, hogy lelépjenek-e innét, és egyszeri, nagyobb veszteségként leírják a Magyarországon befektetett összegeket, vagy a kisebb, ám folyamatos veszteségek lenyelése mellett maradjanak, hátha ez vagy a következő kormány egyszer engedi majd őket pénzt keresni. A távozásuk nemcsak azért lenne katasztrófa, mert inkább előbb, mint utóbb a közműszolgáltatások leépülnek (a kormány képtelen lenne ezeket a vállalatokat hasonló színvonalon szolgáltató állami vállalatokkal helyettesíteni), hanem azért is, mert hosszú évekre elriasztana minden külföldi befektetőt Magyarországról.
És ez csak a veszteséglista kézzelfoghatóbb része. Orbán hétfőn a parlamentben a Fővárosi Törvényszék ama döntésére, amely szerint az Energiahivatal jogsértőn járt el az ármegállapításkor, a bíróság elleni fröcsögéssel reagált; Orbán a bíróságot a „magyar családok” a nemzetközi nagyvállalatokkal szövetségben ármánykodó ellenségének minősítette. Ez a felszólalás alig volt kevesebb, mint az igazságszolgáltatás, sőt, a jog megfenyegetése; legalábbis annak a szándéknak a kihirdetése, hogy a jog tetszőleges pillanatban felfüggeszthető, pályán kívülre rakható lesz. A rezsicsökkentés így egyetlen körbe rántja a nemzet összes ellenségét – a „külföldi nagytőkét”, a magyar ellenzéket, a független magyar bíróságokat, az uniót. De miközben Orbán velük küzd, mégsem velük, hanem a joggal és a józan ésszel fog hadakozni.
Amerre járnak, fejszével szétvernek maguk körül mindent, és aki szólna, hogy ácsi, csak forgács meg rom marad utánatok, afelé rögtön meglóbálják a fejszét, hogy ő a nép ellensége. Orbán győzelme az ostobaság, a rosszhiszeműség és a belátásra való képtelenség győzelmét jelentené.
A rezsicsökkentés közgazdaságtanáról lásd interjúnkat Mártha Imrével, az MVM volt vezérigazgatójával, energiapiaci szakértővel.
