A kivezető út

Jávor Benedek, a Párbeszéd Magyarországért európai parlamenti képviselője Paksról és Orbán európai politikájáról

A paksi beruházást vizsgáló uniós döntések kimeneteléről, a korrupciós eljárások jelentőségéről kérdeztük a vizsgálatok egy részét kezdeményező Jávor Benedeket. A beszélgetés végére kiderült, hogy a miniszterelnök Európa egységét is veszélyezteti.

Magyar Narancs: Hol tart most és milyen következményei lehetnek annak a kötelezettségszegési eljárásnak, melyet november közepén indított el az Európai Bizottság a paksi bővítés elmaradt tendereztetése miatt?

Jávor Benedek: 2014 december elején adtam be ezzel kapcsolatos panaszomat, és az Európai Bizottság most döntött úgy, hogy megindítja a kötelezettségszegési eljárást Magyarország ellen. A bizottság szerint Magyarország azzal, hogy közbeszerzési eljárás nélkül az orosz ­Roszatomot bízta meg a paksi bővítéssel, megsértette a belső piaci szabályozást. A kormánynak január végéig írásban kell bizonyítania a bizottságnak, hogy nem történt jogsértés. Ha a bizottság a kormány válasza ellenére továbbra is bizonyítottnak találja az uniós közbeszerzési jog megsértését, akkor felszólítja a kormányt, hogy tegyen olyan lépéseket, melyekkel átalakítható úgy a projekt, hogy az megfeleljen a közbeszerzési szabályoknak. Ez praktikusan a beruházási szerződés felmondását és egy nemzetközi tender kiírását jelenti. A bizottság dönthet úgy is, hogy az országnak büntetést kell fizetnie mindaddig, amíg a jogsértő állapot fennáll. A kormánynak adott két hónapos határidő elég rövidnek számít, ami arra utal, hogy a bizottság gyorsan szeretné lezárni az ügyet. A döntést természetesen nem kell elfogadni, és Lázár János nyilatkozataiból arra lehet következtetni, hogy a kormány szeretné megvédeni a Roszatomot. Valószínű tehát, hogy a kormány a számára kedvezőtlen döntés esetén az Európai Bírósághoz fordul. A bírósági eljárás akár 1-2 évig is elhúzódhat, de azután már nincs kibúvó, mert a döntése kötelező érvényű.

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: A bizottság valóban arra kérte a kormányt, hogy az eljárás lezárásáig függesszék fel a beruházást?

JB: A bizottság nem kötelezheti egyik tagállamot sem a közbeszerzések felfüggesztésére, erre csak a kötelezettségszegési eljárás lezárultával, vagy a bírósági döntés után van lehetőség. Addig tehát jogszerűen lehet folytatni a beruházást vagy akár új közbeszerzéseket is ki lehet írni. A bizottság ugyanakkor javasolta a kormánynak, hogy függesszen fel minden pénzköltéssel járó előkészítő tevékenységet. Ha ugyanis az ő álláspontja érvényesül, akkor az alapjaiban írhatja újra a projektet, és az addig elköltött milliárdok feleslegesen kidobott pénznek minősülhetnek. Ne felejtsük el, hogy idén 28 milliárd forintot, jövőre 113 milliárdot költ a kormány az előkészületekre. A bizottság emiatt aggódik, a magyar kormány viszont nem törődik azzal, hogy mi lesz az adófizetők pénzével: tizenkilencre lapot húznak, amikor egy ilyen, minimum kétes kimenetelű eljárás ellenére folytatják a költekezést. Amikor a bizottság Nagy-Britanniában egy tiltott állami beruházás miatt vizsgálódott, a bírósági eljárás végéig a magánbefektetők felfüggesztettek minden tevékenységet. Ők a saját pénzükkel sokkal óvatosabban bánnak, mint a mi kormányunk az adófizetők forintjaival.

MN: Mennyire vehető komolyan a kormány azon érve, miszerint politikai támadásról van szó, mert a Roszatom közbeszerzéseket fog kiírni a beruházás minimum 60 százalékára?

JB: Azt nem tudjuk, hogy a kormány a bizottság előtt mivel érvel, a nyilvánosság előtt elhangzott magyarázat viszont egyértelműen porhintés. A bizottság nem azt tartja problémának, hogy a Roszatom nem fogja tendereztetni mondjuk az üzemi étkezde beszállítóit, hanem azzal, hogy az egész projektet közbeszerzési eljárás nélkül kapta meg az orosz cég. Ezt semmilyen mértékben nem váltja ki az, hogy a Roszatom majd kiír tendereket. Ezzel nyilván Lázár János is tisztában van, tehát szándékosan magyarázza félre a nyilvánosság előtt a jogvitát, mert azt a látszatot próbálja kelteni, mintha a kormány kezében volna megoldás. A kormánynak azt kellene bizonyítania, hogy Paks 2-nél nem kellett alkalmazni az uniós közbeszerzési jogot, de ilyesmire csak nagyon konkrétan meghatározott feltételek esetén van lehetőség. Meggyőződésem, hogy ennél a beruházásnál nem álltak fenn e kritériumok. Nincs arról szó, hogy egy pályáztatás miatt mondjuk áram nélkül maradtak volna a magyar háztartások, ahogy az sem igaz, hogy ne lett volna poten­ciális versenytársa a Roszatomnak. 2013 de­cemberéig maga a kormány is nemzetközi tenderre készült, és a magyar parlament szakbizottságának fel is sorolta, mely hat cég jöhet szóba az új blokkok felépítésekor.

MN: A tiltott állami támogatás miatt is megindult egy eljárás a múlt héten. Az milyen szakaszban van?

JB: A bizottság másfél éves vizsgálódás után arról döntött, hogy elindítja a mélyreható vizsgálatot. Ez bonyolultabb eset, mert először azt kell vizsgálni, hogy megvalósul-e egyáltalán az állami támogatás. Ha a bizottság úgy látja, hogy a paksi beruházásban van állami támogatás, akkor azt kell eldönteni, hogy ez szabályos vagy tiltott állami támogatásnak minősül-e. Jelenleg a kormány határozottan azt az álláspontot képviseli, hogy egyáltalán nincs állami támogatás a paksi bővítésben. Ez merész próbálkozás, mert tudjuk, hogy az orosz hitelt úgy juttatnák el a Paks 2 Zrt.-nek, hogy annak kamatai a költségvetést terhelnék. Ez teljesen nyilvánvaló állami támogatás, aminek az ellenkezőjét bizonyítani nem tűnik egyszerűnek. A már említett Hinkley Point C esetében a brit kormány elismerte az állami támogatás meglétét, pedig ott az nem ennyire közvetlen: a brit kormány a majdani megtermelt áram átvételi árát garantálta a magánberuházóknak. A britek azzal érveltek, hogy állami támogatás nélkül nem jöhetne létre az ország áramellátása szempontjából kulcsfontosságú beruházás. A magyar kormány viszont nem azt próbálja meg elmagyarázni a bizottságnak, hogy az állami támogatás szükséges, mert másképp nem lehetne biztosítani Magyarország energia­biztonságát. Folyik egy harmadik eljárás is a paksi beruházás miatt, amely a demokratikus jogok érvényesülése szempontjából fontos. Az aarhusi egyezmény alapján az uniós jog is kimondja a környezeti információk nyilvánosságát. A bizottság itt is alapos vizsgálatot indított, mert arra jutott, hogy igazunk lehet, amikor az Átlátszó jogászaival együttműködve panaszt nyújtottam be a paksi szerződések titkossága miatt.

MN: Sokan osztják azt a véleményt, hogy az Európai Unió valójában az orosz nyomulástól tart, és ezért lép fel határozottan a paksi bővítéssel szemben.

JB: Elzbieta Bienkowska belsőpiaci biztos nyilatkozatai alapján a bizottság szigorúan jogi alapon vizsgálja, hogy szükséges lett volna-e Paksra kiírni egy nemzetközi közbeszerzési pályázatot. Az más kérdés, hogy az unióban valóban tapasztalható egyfajta aggodalom Oroszország túlzott energetikai térnyerése miatt. A 2014 májusában megfogalmazott energiabiztonsági stratégiában egyértelműen kimondott cél az orosz energiafüggőség csökkentése, erre konkrét lépéseket is tartalmaz a dokumentum. Elsősorban Kelet-Közép-Európa gázfüggőségéről van szó, de valójában a stratégia alapján semmisítették meg 2015 elején a paksi üzemanyag-szállítási szerződést is. Eredetileg az új paksi blokkokba 20 évig csak a Roszatom szállíthatott volna fűtőanyagot, és erre mondta azt a bizottság, hogy ez túl hosszú idő, ellenkezik az uniós energiabiztonsággal és a közös energiapiaci célkitűzésekkel. Magyarország kénytelen volt módosítani a szerződést, tíz év után nyílt közbeszerzést kell kiírni a fűtőanyag-beszállításra. Ez persze nem zárja ki, hogy a tendert ne a Roszatom vagy valamelyik leányvállalata nyerje meg. Az sem igaz, hogy direkt a magyarokat különböztetné meg hátrányosan a bizottság. Minden európai atomerőmű számára előírás, hogy jogilag és technológiailag is biztosítsák: legalább két forrásból tudjanak üzemanyaghoz jutni. Az egy beszállítótól függés növeli a gyártó zsarolási potenciálját, főleg, ha olyan országról van szó, amellyel az unió masszív nemzetközi politikai konfliktusban van.

MN: Az Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF) kiemelten kezeli Magyarországot. Az OLAF gyenge intézmény – van-e jelentősége annak, hogy egyre több vizsgálat indul, melyek egy része közvetlenül a miniszterelnök környezetéhez kötődő cégek ellen irányul? (Erről lásd: Szaglásszanak máshol, Magyar Narancs, 2015. október 15.)

JB: Az OLAF-nak sok mindenre lehetősége van, és sok szempontból hatékony intézmény. De inkább vizsgálati szerv, nem tudnak konkrét eljárásokat indítani vagy szankciókat kiszabni. Mindössze arra van lehetőségük, hogy a tagállamokhoz fordulnak olyan ügyekben, melyeknél korrupciót gyanítanak, és felkérik az igazságszolgáltatási és nyomozati szerveket a cselekvésre. Magyarország valóban megkülönböztetett figyelmet harcolt ki magának az Európai Csalás Elleni Hivatalánál. Ennek az az oka, hogy az elmúlt években sok esetben látta úgy az OLAF, hogy Magyarországon korrupt módon használtak fel uniós forrásokat, és a probléma rendszerszintű lehet. Nyáron Giovanni Kessler, az OLAF főigazgatója Polt Péternél járt, ami már önmagában figyelemre méltó, mert a főigazgatónak nem az a dolga, hogy végiglátogassa a tagállamok ügyészsé­geit. Kessler személyesen ajánlott Polt figyelmébe olyan ügyeket, melyekben az OLAF vizsgálódott, és bizonyítva látták a korrupciót. Azt, hogy ezek az eljárások milyen aktivitással zajlanak majd Magyarországon, egyelőre nehéz megmondani, mert a magyar ügyészség munkája sokszor az aktuális politikai helyzettől is függ. A Közgép ügyében megindult valami, pedig Simicska Lajos cége sokáig teljes védelmet élvezett. A korábban a miniszterelnök vejének, Tiborcz Istvánnak a tulajdonában lévő Elios Zrt. ügyében viszont valószínűleg kevésbé lesz lelkes az ügyészség.

MN: Az eddig említett eljárások, illetve a menekültválsággal kapcsolatos magyar magatartás mennyiben változtatott az ország uniós megítélésén?

JB: Az utóbbi időszakban elmozdult a figyelem Magyarországról és a magyar demokrácia helyzetéről. Az unió elsősorban a menekültkrízis európai szintű megoldását keresi, és nem zárult le a görög válság sem. A bizottság nagyjából fél évvel ezelőtt arról beszélt, hogy részletes vizsgálatot folytat le a magyarországi demokratikus helyzettel kapcsolatban, és erről beszámol a parlamentnek. Ennek megtárgyalását az Európai Parlament a héten napirendre tűzi, és számon kéri a bizottságot, hogy történt-e előrelépés ebben. Főleg Magyarország miatt ugyanis az Európai Tanács bevezetett egy új intézményt, melynek lényege, hogy ha az egyik tagországban problémák adódnak a demokratikus intézményrendszerrel, akkor az adott kormánnyal tárgyalásokat kezd a bizottság. Frans Timmermans, a bizottság bel- és igazságügyi biztosa korábban arról beszélt, hogy az eljárást lefolytatják Magyarországgal szemben. Ez az előszobája a sokat emlegetett 7. cikkely alkalmazásának, amely az uniós alapértékek megsértése esetén lehetőséget ad a tagország uniós szavazati jogának felfüggesztésére. Egyébként a múlt pénteken derült ki, hogy a bizottság jogilag rendben levőnek talált egy olyan európai polgári kezdeményezést, melynek célja, hogy a 7. cikkelyt alkalmazzák a magyar kormánnyal szemben; ehhez azonban össze kell gyűjteni összesen egymillió aláírást az EU legalább hét tagállamából. Ennek sikerére nagy tétet nem tennék, úgyhogy inkább elvi jelentőségét látom annak, hogy a bizottság átengedte a kezdeményezést, mert ez önmagában is sürgeti a Juncker-csapatot, hogy lépjen fel aktívabban. Ugyanakkor Európában ma már nagyobb a tét annál, hogy Magyarországgal szemben milyen eljárások folynak, vagy hogy a 7. cikkely alkalmazására sor kerül-e. A nagy veszély az, hogy erősödnek az európai integráció szétesése felé mutató folyamatok. A magállamokban egyre szélesebb körben alakul ki az a meggyőződés társadalmi, politikai, de akár kormányzati szinten is, hogy az új perifériaországok kihasználják az uniós intézményrendszert. A kelet-közép-európai országok csak addig ragaszkodnak az európai szolidaritáshoz, amíg az a pénzek lehívásáról szól, amíg lehetőség van arra, hogy a német és holland adófizetők pénzét eljuttassák a helyi oligarcháikhoz. Ám ha a szolidaritás számukra kényelmetlen vagy politikailag nem kívánatos lépéseket igényelne, azonnal felmondják az együttműködést. Nem pusztán morális kételyről van szó; az európai döntéshozók azzal néznek szembe, hogy a tervezett integrációs lépéseik rendre elbuknak a kelet-európai tagállamok ellenállásán – és ebben Magyarország az élen jár. Amit a magyar kormány a menekültügyben képvisel, az elsősorban nem azért kellemetlen, mert Magyarország mást mond, mint amit Brüsszel. De az unió vezetői azt látják: míg ők a közös megoldást keresik, addig a végrehajtást néhány tagállam megakadályozza – erre tökéletes példa a kvótarendszer bíróság előtti megtámadása. Hosszú távon ez ahhoz a meggyőződéshez vezethet, hogy Európát nem lehet egységesen továbbvinni az integráció útján, mert néhány tagállam e folyamatot aktívan gátolja. Innen már csak egy lépés, hogy kialakuljon egy olyan általános nézet, hogy akkor el kell engedni ezeket az országokat, járják a saját útjukat. Ez nem az unióból kizárást jelenti, hanem a kétsebességes Európa létrejöttét, ahol a magországok egyre jobban elmélyítik az integrációt, a periférián lévők viszont nagyobb szabadságot kapnak akár a jelenlegi keretek lazítására is – csak ne akadályozzák a többieket a haladásban.

A folyamat könnyen önerősítővé válhat, mert mindkét rész elfogadja, hogy nem kell erőltetni bizonyos országok integrációját, Magyarország és a hozzá hasonlóan gondolkodó országok nyugodtan erősíthetik az általuk kívánatosnak tartott nemzeti szuverenitást. A kétsebességes Európa felé tett fontos lépés a 2020 utáni költségvetés tervezése lehet, amely legkésőbb 2017-ben elkezdődik. Ha addig maradnak a jelenlegi politikai frontvonalak, akkor az unió olyan költségvetést hoz létre, amely jelentősen visszavágja a kohéziós politika forrásait. A nyugat-európai vezetők joggal mondhatják, hogy minek finanszírozzák ezeket – a sokszor ráadásul korrupt – országokat, amikor cserébe nem kapnak támogatást a nekik fontos lépé­sek meghozatalához. Orbán rendre kifejti: Magyarországnak azért nem érdeke kilépni az ­unió­ból, mert közvetlen anyagi haszna származik a tagságból. Ha tehát a 2020 utáni kohéziós politika a támogatást számottevően mérsékli, az az uniós tagság vonzerejét is jelentősen csök­kenti az Orbánhoz hasonlóan gondolkodó politikusok szemében. A végén aztán mindkét fél azon dolgozik majd, hogy megszabaduljon a másiktól. És amekkora balszerencséje van Magyarországnak, ez még sikerülhet is.