Drága ingyenebéd

"Sodexo, Ticket, Cheque étkezési, ajándék- és vásárlási utalványok átváltása készpénzre! Aktuális árfolyamok: melegétel-utalvány a névérték 80 százaléka, hidegétel- és ajándékutalvány a névérték 85 százaléka. Internet- és kultúrautalványt jelenleg NEM váltok!" - olvasható az úgynevezett cafeteriajuttatások "beváltását" reklámozó számtalan internetes hirdetés egyikében. A tavalyig adómentes, idén év eleje óta több-kevesebb adóval és járulékkal terhelt béren felüli juttatások töretlenül élénk másodlagos piaca arra utal, hogy a cafeteriarendszer előnyös kompenzációs eszközeivel talán mégsem elégedett az összes érintett. A fenti példa azonban csak egy a rendszerváltás óta óriásira hízott cafeteriaipar érdekellentéteiből; nem véletlen, hogy a tavalyi megadóztatást - voltaképpen persze csak az adókedvezmény mérséklését - is ezerféleképpen lehet értékelni.

Bár a köznyelv a cafeteriát az adómentes bérkiegészítéssel, sőt leginkább a különféle utalványokkal azonosítja, ez valójában nem (adó)jogi fogalom, hanem a dolgozói ösztönzés egyik módja. Eredetileg a természetbeni juttatásoknak azt a formáját jelöli, amikor a munkavállalók a felajánlott elemekből - a kávéházi étlaphoz hasonlóan - választhatnak a munkaadó által megadott keret erejéig (s mint a HR-menedzsment eszközei általában, a hetvenes évek Amerikájából indult világhódító útjára). A természetbeni juttatások ma is meglévő előnyei és problémái sem új keletűek. Az ipari forradalom idején terjedt el, hogy a gyárosok, bányavállalkozók a munkabéreknek csak egy részét fizették pénzben, a többit áruban - élelmiszer, ruházat, tüzelő - adták. A nagy tételben olcsóbban beszerezhető termékekből adódó előny idővel elveszett, miután a munkásoknak a piaci árnál drágábban kellett átvenniük az árukat, vagy bér helyett olyan utalványokat kaptak, amiket csak a gyáros tulajdonában álló üzletekben lehetett levásárolni, szintén nem túl jó árfolyamon. Nem véletlenül írja elő ma is a munka törvénykönyve, hogy "a munkabért a magyar törvényes pénznemben kell megállapítani és kifizetni", és legfeljebb a 20 százalékát lehet természetben juttatni.

A természetbeni juttatásoknak ma is fontos motiváló szerepük van, a különböző felmérések rendszeresen szondázzák az elterjedtségüket. Manapság a legnépszerűbbek közé tartozik a magánhasználatra is igénybe vehető mobiltelefon, a céges autó, a számítógép, a vállalat által finanszírozott képzés, de van, ahol többre tartják a sportolási lehetőség biztosítását, a kötelezőn felüli szabadságot, vagy akár a munkahelyi masszázst. Ha a természetbeni juttatás a munkabér része, akkor a szokásos piaci értéke után a bérre is kivetett adókat és járulékokat kell utána megfizetni. Ha béren kívüli juttatásnak, afféle ajándéknak számít, akkor csak a munkaadó fizet közterheket, összességében valamivel kevesebbet, mint ha a munkabér után fizetne a munkaadó és a munkavállaló összesen. A harmadik lehetőség, hogy a természetbeni juttatás adóterhét tovább csökkenti, akár el is engedi az állam, mert bizonyos társadalmi célokat így tart elérhetőnek. Van, amit kifejezetten kötelezővé tesz (foglalkoztatás-egészségügyi ellátás, városon kívülről bejáró munkavállaló buszbérlete stb.), mások nyújtását az adómentességgel csak ösztönzi. Az ilyen juttatások népszerűsége értelemszerűen megugrik. (Egy kis történelem: Franciaországban például a hatvanas években előírták, hogy csak azok a vállalatok mentesülnek a saját üzemi étkezde létesítésének kötelezettsége alól, amelyek bármilyen étkezdében beváltható utalványokat adnak a dolgozóiknak.)

A rendszerváltás után Magyarországon is az étkezési utalványokkal kezdődött az adómentes juttatások karrierje. Az 1989-ben még maximum 500 forint értékben adható étkezési utalványnál nem kellett különbséget tenni, hogy hideg vagy meleg ételre lehet-e beváltani; a szétválasztást 1995-ben vezették be. Az önkéntes nyugdíj- és egészségpénztárak 1993-tól fogadják az adómentes munkáltatói (és kisebb részben munkavállalói) befizetéseket, míg a kormány és a szakszervezetek által 1992-ben gründolt Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány (MNÜA) 1998 óta bocsátja ki az üdülési csekkeket. A szédületes fejlődés a 2000-es években következett be, amikor sorra kerültek be az adómentes körbe a művelődési intézményi szolgáltatások (kultúrautalvány), az internet-előfizetés, az iskolarendszerű képzés, az iskolakezdési támogatás, kis értékű ajándék (ajándékutalvány), helyi bérlet, munkáltatói lakáshitel. A választható rendszert üzemeltető cégek száma 2003 óta az ötszörösére nőtt, 2009-ben a munkavállalók több mint 70 százaléka részesült valamilyen adómentes juttatásban. Mindösszesen tavaly nagyjából

500 milliárd forint adómentes

juttatást kaptak a munkavállalók. Azt persze nem lehet megmondani, mennyi adótól esett el emiatt az állam. Ha azt feltételezzük, hogy az egészet a béren felül fizették az adómentes munkaerő-motiválástól megrészegült munkáltatók (a profitjuk terhére), akkor semennyitől, mert hiszen az adómentesség lehetősége nélkül ekkor egy fillért nem adtak volna. A másik véglet, hogy mindezt egyébként nettó bérben fizették volna: ebben az esetben az elmaradt bérterhek nagyvonalúan becsülve 500-600 milliárdot tesznek ki. A valós összeg nyilván a kettő között van, a munkavállaló-munkáltató közötti béralku függvényében. Ha mondjuk az egyik elterjedt változatot nézzük - a munkavállaló a cafeteria összegét a bruttó bér terhére adja a munkavállalónak -, akkor 200-300 milliárd forint kiesett adóról lehet szó.

De kikhez kerül ez az összeg? Egy része nyilván a munkavállalókhoz: akinek elég érdekérvényesítő képessége van, az a teljes összeget megkaphatja nettóban. Akinek kevés, az a bér egy része helyett kapja, az adómentességből származó előny a munkaadó bérköltségét csökkenti. Az is biztos, hogy a cafeteriarendszer működtetése költséges. A vállalati és dolgozói igények felmérése, folyamatos nyomon követése, a cafeteriaszabályzat elkészítése időt és energiát kíván, az adózási szabályok és a juttatások felhasználási köre pedig olyan gyakran változik, hogy azok puszta felsorolásával több lapszámot megtöltene egy adótörténész. Az adminisztrációt a cég vagy maga végzi, vagy megbíz egy cafeteria-szakértőt, illetve egy tanácsadó cég erre szakosodott részlegét. Azt is el lehet dönteni, hogy a vállalat maga bíbelődik az adómentes juttatások számláival, vagy eleve utalványban adja ki a cafeteriát. Ekkor persze az utalványforgalmazással foglalkozó cégek vesznek le jutalékot a költségeik és profitjuk fedezetére. Az adómentes juttatások egy része pedig természetesen a beváltással foglalkozó szolgáltatókhoz kerül, melyek forgalma így nagyobb, mintha a dolgozók bárhol elkölthetnék a nem pántlikázott készpénzüket. Mindezek forrása közpénz, mert azt bízvást feltételezhetjük, hogy a cafeteriarendszer életre hívásától nem lesz olcsóbb a kórház- vagy az iskolafenntartás, tehát a kieső adóbevételt az állam máshol beszedett adókkal pótolja. Magyarán az adófizetők összedobnak néhány százmilliárdot, amelyen végül gyakorlatilag kiszámíthatatlan arányban osztoznak a munkaadók, a munkavállalók, a tanácsadó cégek, az utalványforgalmazók és a szolgáltatók (éttermek, szállodák, patikák stb.).

Nincs is ezzel semmi baj, ha az állam világos cél alapján költi el a közpénzt. Az államnak szíve joga úgy dönteni, hogy társadalmi haszonnal jár a jóllakott, kipihent, egészséges és művelt állampolgár.

Az első torzulás akkor következett be, amikor az állam elfelejtette ellenőrizni, hogy milyen termékek vásárolhatók adókedvezménnyel. A hidegétel-utalványokkal ugyanis

a cipőfűzőtől a pálinkáig

bármit lehetett venni, az élelmiszert is árusító boltokat érthetően csak a forgalomnövekedés érdekelte. A melegétel-utalványoknál jobb volt a helyzet, de az is elég sok mindenre volt beváltható. Bizonyos esetekben utólag legalább a szabályokon próbáltak korrigálni: egészségpénztári kártyával elvileg 2004 óta nem lehet agyonreklámozott luxustermékeket (kozmetikumot, testápolót) venni, vagy 2007 óta például méregdrága sífelszereléshez adókedvezménnyel jutni. De az ajándékutalványokat még hivatalosan is szinte bármire be lehetett váltani. Ez annyit jelent, hogy az ilyen utalványokban részesülők végső soron jövedelemadó-kedvezményt kaptak; arról persze sosem készült felmérés, hogy ezzel mely társadalmi és jövedelmi csoportok jártak jól.

Az állami célok között egy idő után az is megjelent, hogy a hazai vállalkozásokat kell támogatni (az explicit állami támogatást ugyan az unió tiltja, de a körmönfont magyar dotációs forma nem érte el Brüsszel ingerküszöbét). Ez pedig hol összeegyeztethető az eredeti céllal, hol nem. Az üdülésnél például már nem az számít, hogy a dolgozó feltöltődjön, hanem az, hogy itthon tegye és kereskedelmi szálláshelyen költsön. Erről számlát sem lehet vinni, csak a MNÜA üdülési csekkjével lehet a szolgáltatást kedvezményesen igénybe venni, mert az alapítvány a bevételéből rászorulókat támogat - ami szép, csakhogy ennek végképp semmi köze nincsen a pihenéshez. És így persze a monopóliumhelyzetben lévő MNÜA költségei is nagyobbak, mint az utalványpiac egyéb szereplőié. (Az utalványpiac kétharmadát lefedő három francia cég - Sodexo Pass, Accor Services, Le Cheque Dejeuner - az utalványok névértékének 2-3 százalékát a munkaadóktól, 3-5 százalékát a beváltóhelyektől kéri el.)

A kultúrautalványnál a jogszabályok alkotói végérvényesen elveszítették a fonalat. Eleinte szigorúan színházban, koncerten, egyéb rendezvényen volt beváltható. Majd 2007-ben világossá tették, hogy nemcsak állami intézményben érvényes, hanem mondjuk moziban is, de nem is csak hazai intézményben, hiszen a jegyirodákban akár bécsi koncertjegyet is adtak érte. A társadalom műveltségéhez egyelőre még szükséges könyvet, netán könyvfesztiváli belépőt viszont valamiért nem.

Az önkéntes nyugdíjpénztári befizetések adókedvezménye is magyarázható az öngondoskodásra (azért inkább munkáltatói gondoskodásra) való ösztökéléssel. Ennek ára, hogy egyúttal a perverz újraelosztás tényállását is kimeríti: a cégek értelemszerűen a magasabb jövedelmű alkalmazottakkal tudják elfogadtatni a csak nagyon korlátozottan likvid juttatást, tehát a tehetősebbek kapnak állami támogatást - végső soron a kisebb jövedelműektől.

A homályos, egymásnak sokszor ellentmondó és teljesülésüket illetően sosem ellenőrzött célok végeredménye persze mindig az, hogy a támogatotti körbe egyre könnyebb belobbizni egyes termékeket, szolgáltatásokat, komplett ágazatokat, jutalmazni társadalmi csoportokat. Ráadásul a természetbeni juttatásokat vizsgáló tanulmányok egy idő után arra jutottak, hogy a cafeteriarendszerek mára jóformán csak az adómentes elemeket tartalmazzák, ami a magyarországi egészen extrém élőmunka-terheket figyelembe véve egyáltalán nem meglepő. Így viszont ez a bér része, de legalábbis a béremelés sokszor egyetlen versenyképes eszköze, ami egyúttal azt is jelenti, hogy motiváló hatása már nincs, munkaerő-megtartó ereje is egyre kevésbé, leginkább szokásos járandóságnak számít. A rendszer "üzemeltetése" ugyanakkor meglehetősen drága, terheit valamennyi adófizető állja, hasznait bizonyos csoportok élvezik, és hogy mire jó az egész, arra lassan már szinte senki nem emlékszik.

Ebben a helyzetben ütött be a gazdasági válság, és találta telibe a végletekig lerongyolódott magyar költségvetést. Nem meglepő tehát, hogy a kormány vissza akart venni az addig csak egyre duzzadó iparág támogatásából. Egyúttal megpróbálta az eredeti célt is valamennyire felidézni, és az adórendszeren belül kinőtt "belső adórendszerbe" legalább némi átláthatóságot vinni. Igaz, az első tervek egészen hajmeresztő visszavágásról szóltak, ami viszont a hosszú idő alatt rögzült viszonyok hirtelen megbolygatása miatt tényleg katasztrofális hatásokat okozhatott volna. A felpuhult adócsomagba végül az került, hogy a számítógép- és internethasználatnak megmaradt az adómentessége, a juttatások egy köre (melegétel-utalvány, önkéntes pénztárak, üdülési csekk stb. - lásd a keretes írást) 25 százalékos adósávba, míg a maradék (hidegétel-utalvány, kultúrautalvány stb.) a normál közteherrel sújtott természetbeni juttatások közé került.

Éppen a kedvezményezetti kör átláthatatlansága miatt az adóváltozások hatása is nehezen becsülhető. Bár a januári fizetését már mindenki megkapta, így a saját "utalványhelyzetével" tisztában van, összesítő statisztikák csak március környékén lesznek. A legutóbbi független felmérés decemberben, Poór József egyetemi tanár vezetésével a Pécsi Tudományegyetem és a Cafeteria Plaza együttműködésében készült. A 156 magán- és állami vállalat megkérdezésével végzett kutatás arra jutott, hogy a cégek mintegy tizede tervezi a cafeteriarendszer megszüntetését, de ezeknek is csak kisebbik része vonja meg teljesen a juttatásokat, a többiek bérként vagy egyéb kompenzáció formájában kiosztják az erre szánt pénzt. A cégek 35 százaléka kerít forrást ahhoz, hogy a dolgozók nettó összegben a tavalyihoz hasonló juttatásokat kapjanak, míg a megkérdezett vállalatok 55 százaléka a bruttó összeget szánja e célra, azaz a dolgozói juttatás legalább ötödével csökken. A legtöbb munkavállaló tehát mostanra ezzel szembesült.

Nagyon valószínű, hogy a most már normál adózású elemek helyét a kedvezményes kulccsal terhelt juttatások veszik át; az előbbieknek már csak évi bruttó ötmillió forintos fizetés felett van némi adóelőnyük a munkabérhez képest. Elképzelhető, hogy a változtatásnak végül a dedikált szolgáltatók lesznek a nyertesei (vendéglátóhelyek, szállodák, egészségipar stb.), de legalábbis mérséklik a náluk jelentkező forgalomcsökkenést. Ellenben a készpénzt helyettesítő hidegétel-utalvány és az ajándékutalvány valószínűleg eltűnik, ezzel csökken az adórendszer átláthatatlansága, és nem lehetetlen, hogy a Pénzügyminisztérium reményeinek megfelelően teljesül a 90 milliárdos pluszbevétel. Elvileg ide tartozna a kultúrautalvány is, de ennek funkciója egyúttal beépült az üdülési csekkbe: a logika helyett csak lobbitevékenységgel magyarázható változás miatt tovább csökken a felhasználási köre, ellenben a közalapítvány további bevételekhez jut.

A burkolt adócsökkentés eszközeinek eltüntetésével viszont az alacsony keresetűek járhatnak rosszul, hiszen a kormány által gyakran hivatkozott adócsökkentés kompenzáló hatása igazából csak az átlagbér környékén érvényesül. Aki a kevés fizetéséből nem tud étterembe menni és nyaralni, annak marad a bevezetőben említett feketepiaci beváltás.

A kedélyeket borzoló legutóbbi fejlemény az az APEH-állásfoglalás, amely szerint melegétel-utalvánnyal meleg ételt kell vásárolni. Az ellenőrzések sikerességét illetően lehetnek kétségeink, de aligha lehet a kormány szemére vetni, amiért biztosítani akarja a meghatározott céllal adott adókedvezmény hasznosulását. De ha a lakosság nagy része emiatt nyomorogni kényszerül - amint azt a szakszervezetek sugallják -, illetve másik nagy része egyszerűen csak nem igényli, s ezért így vagy úgy, de kikerüli az állami atyáskodást, akkor még mindig ott van a cafeteria lassú megszüntetésének a lehetősége, amit egy össznépi adócsökkentés koronázhatna meg. Ekkor sajnos a vendéglősök, szálloda- és fürdőtulajdonosok, patikusok és még ki tudja, kiknek a tüntetéseivel kell kalkulálni.