A moszkvai ügyészség most nyilvánosságra került határozata szerint hatvan évvel ezelőtt jogtalanul ítélték el Prónay Pált, a magyarországi fehérterror egykori rettegett alakját. A hír rávilágít arra a tényre, hogy a keleti blokk sajátos, csekista típusú, koncepciós igazságszolgáltatási mechanizmusa miatt sokszor még azokat sem bírták jogszerűen elítélni, akiket amúgy lett volna miért.
Prónay Pál sokáig a XX. századi magyar história legegyértelműbben kezelt (negatív) figurái közé tartozott: a standard leírás szerint pszichopata tömeggyilkos, véreskezű hóhér, akinek 1919-20-as rémtetteiből mintegy logikusan következett szerepvállalása az 1944-es nyilaspuccs után. Ha illusztrálni kellett a fehérterrort, mindig kéznél volt Prónay valamelyik fényképe, mely szúrós tekintettel, bajszosan ábrázolja az egykori különítményes tisztet. (Még kifejezőbb az Orgoványi majális című fotográfia, melyen Héjjas Iván, Prónayné gr. Pálffy-Daun Emée és maga Prónay látható az orgoványi vasútállomáson 1921 nyarán.) A mostani rehabilitációs ügy kapcsán az is kiderült, hogy igen sokan (jórészt persze radikálisan jobboldali meggyőződésűek) csupán az 1921. őszi nyugat-magyarországi harcok "hősét", az egykori lajtabánt látják benne, aki az irredenta önzetlen harcosaként kikényszerítette, hogy Sopron és környékének lakossága népszavazáson dönthessen e terület sorsáról. (Ez a zóna azóta is Magyarországhoz tartozik.) De vajon tudjuk-e ma, hogy ki is volt valójában Prónay?
Halál, kaszál
Tótprónai és blatniczai Prónay Pál 1874-ben született Romhányban - ám (korábbi, téves ismereteinkkel szemben) jelenleg fogalmunk sincs arról, hogy hol mikor és milyen körülmények között következett be a halála. Annyi biztos, hogy Ludovika Akadémiát végzett, az I. világháborút a jászkun huszárok soraiban harcolta végig, s az összeomláskor századosi (vagy ha úgy tetszik, huszárkapitányi) rangot viselt. Prónay hivatásos tiszttársaihoz hasonlatosan a Kommün alatt is szolgálatot teljesített; egy ideig az Országos Lófelügyelőségen dolgozik (munkahelye lovak rekvirálásával foglalkozik), s ez idő alatt a Gellért Szálló lakója. Azután, vala-mikor 1919 májusában átszökik Bécsbe, majd onnan Szegedre vezet az útja. Itt munka nélkül maradt fiatal tiszttársaiból létrehozza a papí-ron éppen csak alakuló-formálódó, Horthy-féle Nemzeti Hadsereg keretében - ám valójában nagyfokú önállósággal - működő tiszti különítményét, amivel mintát is ad a további szervezkedésnek. A lakosság egy részének szemében Prónay már Szegeden is rettegett figura: rejtélyes eltűnéseket, kínzásokat és gyilkosságokat rónak a számlájára. Az áldozatok részben zsidók, részben "kommunisták", azaz bárki, aki tevőlegesen részt vállalt a gyászos emlékű Kommünben, vagy legalábbis ezzel vádolták, közöttük is mindenekelőtt (s megint csak) a zsidó származásúak. S csak ezután jön a hírhedt (mintegy a vörösterrorra válaszoló) dunántúli bosszúhadjárat. Korabeli tevékenységének egyik legfőbb dokumentálója ő maga; ez idő tájt kelt naplóbejegyzései és egyéb, gondosan megőrzött iratok alapján Prónay immár jóval később, 1943-44 között írja meg visszaemlékezéseit: alkalmasint új elvbarátai, a nyilasok okulására. A kalandos úton, Csehszlovákiából hazahozott Prónay-memoár bizonyos (nyilvánvalóan szelektált) részeit 1963-ban A határban a Halál kaszálÉ címen publikálják - nyilvánvalóan elrettentő jelleggel (utóbb a Máriássy házaspár Imposztorok címen filmet is készít a nyersanyagból, zseniális színészek közreműködésével). Prónay valósággal tüntet az elkövetett gyilkosságok-kal és kínzásokkal; a brutalitás és a végtelen agresszivitás mellett megjelenik a napló oldalain Prónay személyiségének másik aspektusa is: láthatjuk a végtelen és persze kielégületlen ambícióktól gyötört, s ezért örökké (főleg volt harcostársaiban, nem utolsósorban Horthyban) csalódott embert, akinek azonban paradox módon van mire emlékeznie. Elvégre, ha csak néhány hétig is, de egy egész tartomány ura lehetett. A napló hivalkodó hangneme persze be is csaphatja az olvasót és a kutatót: Prónay kérkedve vállal magára minden olyan rémtettet (akárcsak annak idején Héjjas az orgoványi gyilkosságokat), amelyet valójában az alárendeltségébe tartozó egységek, a parancsnok úgymond útmutatásai alapján, önállóan követtek el; a korabeli, finoman szólva is anarchisztikus viszonyok közepette a fegyelem is csak lazán érvényesült a különböző paramilitáris egységek soraiban. Még inkább igaz volt ez a budapesti bevonulást követően: a legkülönbözőbb különítmények, karhatalmi egységek, ébredő verőbrigádok, önjelölt nyomozóegységek ellenőrizetlen műkö-dését, az ismétlődő gyilkosságokat és más erő-szakos cselekedeteket az amúgy szintén erősen jobboldali kormányzat is megelégeli. Egyes egységeket (mint az Ehmann-telepi brigádot) fegyveres erővel vernek szét, másokat adminisztratív úton feloszlatnak vagy átszerveznek. Így lesz Prónay különítményéből előbb karhatalmi zászlóalj, majd az immár alezredesi rangban szol-gáló Prónayt ennek éléről is eltávolítják. Persze ügyelnek a formaságokra, s a megdolgozott zászlóaljparancsnok önként vonul nyugalomba 1921 nyarán. Prónay neve Zadravecz páter, a fehérterror hírhedt tábori lelkésze szerint (többek között ő szenteli fel gyújtó hatású beszéd kíséretében a Prónay-különítmény zászlaját még 1919 júliusában) időközben fogalommá, sőt a páter sajátos megfogalmazása szerint egyenesen rémmé válik a közvélemény szemében. Prónay, aki nem átallja megfenyegetni egyenesen a Nemzetgyűlést és annak elnökét, időközben fontos befolyásra tesz szert olyan szervezetekben, mint az antiszemita Ébredő Magyarok Egyesülete vagy a titkos, de nagy befolyású társaságként fungáló, fajvédő-irredenta Etelközi Szövetség (EX). Pontosan ez a szimbolikus és sok tekintetben kézzelfogható hatalmi pozíciója tette lehetővé Prónaynak, hogy gyakorlatilag vezéri szerepet vállaljon az úgynevezett nyugat-magyarországi akcióban.
Doborján, a bán
A trianoni béke rendelkezései szerint Magyarországnak 1921 őszén (rögvest Baranya és Észak-Bácska visszakerülése után) ki kell ürítenie egy széles és javarészt valóban nem magyarok által lakott nyugat-magyaror-szági sávot. A trianoni sokk miatt amúgy is indulatoktól fűtött közvélemény (és ne legyenek kétségeink: a közvélemény ez esetben kivételesen valóban egységes volt) mélységesen ellenzi az ország újabb megcsonkítását, ami további akciókra tüzeli a legkülönfélébb irredenta, nacionalista, faj- és területvédő, nyílt és titkos, fegyveres és polgári szervezetek tagjait. Ahogyan utólag rekonstruálható, az akció koordinátora - nyilvánvalóan felsőbb jóváhagyással - Gömbös Gyula vezérkari százados, MOVE-elnök, az idő tájt a Nagyatádi-féle Kisgazdapárt egyik alvezére lehetett, ám az események idővel az ő kezéből is kicsúsztak. Több csoportban sajátos viseletű - a korabeli fényképek alapján ez nagyjából ötvözte a civil, a sport, a cserkész, a vadász és az elegyes katonai típusú öltözködés elemeit - felkelők (önelnevezésük szerint: "felelőtlen elemek") szivárognak be a magyar hadsereg és közigazgatás által korábban már kiürített zónába, és viszonylag gyorsan kiűzik onnan a teljesen felkészületlen osztrák karhatalmi egységeket. A felkelők zöme alighanem egyetemista-főiskolás, avagy környékbeli önkéntes, de jócskán képviseltetik magukat az ellenforra-dalom és a fehérterror veteránjai. Hogy mást ne mondjunk: Héjjas és Prónay mellett megjelenik a harmadik hírhedt halálbrigád-parancsnok, Ostenburg-Moravek Gyula is. Prónay hamarosan magának vindikálja a főparancsnoki tisztet, s hála tekintélyének, valamint a már méltatott erőszakos természe-tének, sikerül is magához ragadnia a hatalmat a "felszabadított" terület jelentős részén. Ennek betetőzéseként a Doborján (amúgy környékbeli település, nem utolsósorban Liszt szülőhelye) álnéven fungáló Prónay 1921. október 4-én Felsőőrön kikiáltja a független Lajtabánságot, s egyben magára testálja a báni címet. Ekkor már kétségbeesetten próbálja leállítani őt a Bethlen-kormányzat és személyesen a kormányzó, félve attól, hogy kalandor szereplése csak megzavarja a kérdés békés, népszavazásos rendezését célzó velencei tárgyalásokat. Igaz, ami igaz, a felkelők önkényes akciói alighanem tényleg hozzájárultak ahhoz, hogy az antant, s ennek nyomán az osztrákok engedjenek, s népszavazás döntsön (végül a "mi" javunkra) a soproni régió sorsáról - a "bánság" többi része azóta is Ausztria területe Burgenland néven. A lajtabánsági kalandnak (a kormányzati nyomás mellett) a második királypuccs vet véget: a kibontakozó konfliktusban Ostenburg és csendőralakulata mint a karlisták legfőbb fegyveres ereje, míg Gömbös, továbbá Héjjas és az ő Habsburg-ellenes felkelői a Horthy-párti egységek oldalán vesznek részt. Maga Prónay kivár (habozásában állítólagosan szerepet játszik felesége is, aki korábban Zita királyné udvarhölgye volt), ami ez esetben nem jön be, s így mindkét oldal szemében hiteltelenné válik. Hamarosan nem csupán szolgálaton, de a képzeletbéli partvonalon kívül találja magát (még az EX-ből is eltávolítják), s hátralévő élete zavaros bírósági ügyek, sűrű párbajozások és ad hoc utcai verekedések között telik. A jogi és fizikai atrocitások végtelennek tűnő sorába csak néha csúszik be egy-egy értelmetlen és dilettáns összeesküvés (mint az egykori tisztje, Vannay László által 1932-ben szervezett úgynevezett puccskísérlet). Prónay patologikus lelki-mentális működéséről hű képet ad, milyen szeretettel beszél a nagy-kőrösi gazdák sajátos ajándékáról, egy bőrrel bevont, ólommal kezelt acélsodronydarabról, melyet sűrűn használ az utcai inzultusok során - akár nővel, gyerekkel szemben is.
Az unalmas civil élet (melyet egykori tiszttársai feljelentgetéseivel próbál elütni) múlni látszik az 1944-es évben: a notórius antiszemita Prónay már a német megszállást követően hungarista szervezkedésbe kezd, majd a sikeres nyilaspuccs nyomán elsőként gratulál Szálasinak, s egyben felajánlja szolgálatait (más források szerint már magában a puccsban is aktív részt vállal).
Elgajdeszolni
A front közeledtével újra különítményt szervez, ezúttal hungarista harccsoport néven, ám ebben sikeresebb vetélytársai is akadnak. Mindenekelőtt a már említett Vannay, akinek rohamutász-zászlóalja az ostrom során tesz szert kétes hírnévre (nem utolsósorban a harmadik világ gyerek/kamasz hadseregeit idéző rekrutációs technikák miatt - lásd erről Ungváry Krisztián Budapest ostroma című alapművét). Prónay néhány száz emberével (jórészt nyilas pártszolgálatosokkal) együtt részt vesz a "budai erőd" védelmi harcaiban, más kérdés, hogy alakulatának zöme végül más harcoló egységekhez csatlakozik, s Prónay jóformán egyedül marad. Eddig a történészek úgy hitték, hogy Prónay egykori harccsoportjának maradékaival együtt az 1945. február eleji kitörés alkalmával veszítette életét - ám a moszkvai ügyészség most nyilvánosságra került döntése némileg más színben tünteti fel a kérdést. Ezek szerint egy különleges büntetőkollégium 1946 júniusában húsz év kényszermunkát sózott az állítólag már előző év márciusában letartóztatott Prónay nyakába kémkedés és szabotázs vádjával. Az ítéletben - bár ezt biztosan nem tudhatjuk - talán szerepet játszhatott az is, hogy Prónay egy nem reguláris egység tagjaként harcolt (bár Ungváry Krisztián ezt is kétségbe vonja) az oroszok ellen, s ezt nemcsak ők, de a világ bármely más hadserege is zokon vette volna - az oroszok speciel még az ellenség reguláris alakulatainak elfogott tagjaival is kegyetlenül bántak, gyakorta le is gyilkolták őket. Mit várhatott akkor Prónay, akit amúgy utólag, a honi viszonyokat ismerve alighanem feljelentés nyomán foghattak el a megszálló hatóságok. Mindez nem változtat a tényen: őt - első pillantásra semmitmondónak tűnő (vagy, ha úgy tetszik, kódolt) vádpontok alapján - kiragadták a magyar a hatóságok kezéből, így nem adatott meg az esély sem arra, hogy esetleg szembenézhessen fehérterroristaként (vagy nyilasként) elkövetett bűneivel.
