"Egyszerűen nem hittük el. Az ötvenéves megnyomorítás után szinte elképzelhetetlen volt, hogy a régi intézményeinket visszakapjuk. Váratlanul és felkészületlenül ért minket az 1991-es törvény, amely szerint az egyházak visszaigényelhették az eredetileg tulajdonukban volt ingatlanaikat. Elődeim hittek abban, hogy például a Váci Egyházmegye szemináriumába újra tódulni fognak a fiatalok, akik papok akarnak lenni. Idő kellett ahhoz, hogy lássuk a realitásokat, és megértsük: nem jött vissza az ötven évvel ezelőtti magyar társadalmi összetétel. Ma biztos nem így csinálnánk" - mondta Beer Miklós megyés püspök a váci püspöki palota fogadószobájában.
Az egyházi vagyon kárpótlásáról
szóló törvény lehetőséget biztosított az egyházaknak az 1948. január 1-jét követően államosított ingatlanjaik visszaigénylésére. Az 1991-es törvény nem a reprivatizációt tekintette céljának, hanem az egyházak funkcionális működését kívánta elősegíteni; ezért nem kerülhettek vissza sem erdők, sem termőföldek (a katolikus egyháznál ez 800 000 kataszteri hold), sem más, anyagi bevételt hozó ingatlanok (például bérházak). Az egyházak kizárólag hitéleti tevékenységre, illetve közfeladat ellátására igényelhettek vissza ingatlant. A kárpótlás vagy ingatlan-visszaadás (vagy helyette csereingatlan), vagy egyszeri pénzbeni kártalanítás, vagy járadék formájában teljesülhetett. A járadéknál a még ingatlanigényekkel rendelkező egyházak maguk állíthatták össze listájukat, és az azon szereplő ingatlanok értékének 5 százalékát évente megkapják az államtól az érintett egyház jogutód nélküli megszűnéséig. (A járadék összegét évente valorizálják.) Az Oktatási és Kulturális Minisztérium (OKM) tájékoztatása szerint e tétel a 2007. évi költségvetési törvényben 8,7 milliárd forinttal szerepelt.
A tárgyaló felek a visszaadás befejezését 2011-re határozták meg. A döntéshozók - bár számot vetettek azzal, hogy a történelmet nem lehet ott folytatni, ahol 1948-ban abbamaradt - szinte a lehetetlent foglalták törvénybe. Az 1920-30-as években a katolicizmus államvallás volt, s az egyház 1990 után a II. világháború előtt felhalmozott ingatlanvagyonát kérhette vissza. Mára megcsappant a hívők száma, miközben a katolikus egyház a valóságosnál nagyobb erőt, illetve közéleti jelenlétet igyekszik mutatni. Hiába az évi 25 milliárdos állami hozzájárulás (amit hittanoktatásra, a kistelepüléseken szolgálatot teljesítő lelkészek jövedelempótlékára, egyházi gyűjtemények fenntartására fordíthatnak), hiába a külföldi és magánadományok, az egyház mégsem tud megbirkózni az újra birtokba vett hatalmas, többnyire amortizálódott, korszerűtlen épületeinek a felújításával.
A Váci Egyházmegyében idén zárult le a tizenhat éve tartó ingatlanrendezés. A Duna-Tisza közén fekvő, a szlovák határtól a Tisza alsó folyásáig nyúló váci püspökség az államosításig 252 plébánia, 88 szerzetesház, 165 népiskola, 14 polgári iskola, paloták, kántorképzők, papi szemináriumok, szolgálati lakások fölött rendelkezett. Az egyházmegye 420 temploma, parókiája és más, a tulajdonában maradt épülete mellé 230 ingatlant kapott vissza 1991 után.
A 2003-ban kinevezett Beer Miklós megyés püspök egyik legsürgetőbb feladatának tekintette egyházmegyéje ingatlanjainak feltérképezését; a munkát egy váci építészirodára bízta. "Most tartunk körülbelül a háromnegyedénél. Előfordul, hogy ki kell kérnünk a tulajdoni lapot, hogy megtudjuk pontosan, hol fekszik egy-egy romos, elhagyatott, régi kántor- vagy harangozólakás. Az állapotfelmérések után ütemtervet készítünk a felújításokra. Árgus szemekkel
figyeljük az EU-pályázatokat,
amelyek között szerencsére vannak speciálisan egyházi ingatlanokra vonatkozók. Többnyire nagyon jó a kapcsolatunk az önkormányzatokkal, hosszú, alapos egyeztetés után születik döntés egy óvoda, iskola újraindításáról - mert még ez is napirenden van, bár én próbálok mindenkit lebeszélni erről, mert a gondjaink nagyon nagyok. A mozgásterünk szűk, mivel éves költségvetésünk 80 százaléka a műemlék templomok tatarozására megy el" - mondta lapunknak a püspök.
Az egyházi iskolák és óvodák alapítását, elsősorban financiális okokból, főleg a kisebb települések erőltetik. Beer Miklós fölidézte: korábban az alig 800 lélekszámú Nógrádsipeken döntött úgy az önkormányzat, hogy az iskolát egyházivá minősíti. "Megsajnáltam őket, és ez most egyházi fenntartású iskola. De hát ott gyerek nincs, fejkvóta nincs; képtelenség fenntartani egy ötvenfős, nyolcosztályos iskolát, fizetni a rezsit és az egyéb költségeket. Az egyházi fenntartású iskolákban egyelőre a minimális 15 fő alatt sem kell megszüntetnünk osztályt, mint az önkormányzati iskolákban, de nem hiszem, legyen szó bármilyen kormányról, hogy ezt a toleranciát sokáig gyakorolná az egyházzal szemben. Az egyházi iskolákat működtető önkormányzatok mindig ígéretet tesznek, hogy nem kell kisegíteni őket, aztán év végén mégis a püspökségnek nyújtják be a számlát. Érsekvadkerten már bezártuk a katolikus iskolát. Semmi realitása nem volt, hogy két iskola működjön egy háromezres településen. Amikor szembesültem ezzel a problémával, azt mondtam, nem bírunk évente húszmillió forintot pumpálni bele. Verőcéről is megkerestek, de nem vállaltam. Ott elvállalta a református egyház. Persze számos jól működő iskolánk is van, Balassagyarmaton, Cegléden, Vácon, amelyek fenntartásához elegendő az állami normatíva" - sorolta a példákat Beer Miklós püspök.
Az elnéptelenedő falvakban a templomok is veszélyben vannak. Míg a kiemelt műemlék templomok felújítását egyház és állam közösen fizeti, a kisebb templomok tatarozása kizárólag az egyházmegyék gondja. "Bármilyen furcsán és fülsértően is hangzik, komolyan gondolkodom azon, hogy egy-két templomunkat lebontatom ott, ahol lassan kihal a falu, és ahol a templom nem műemlék, de a felújítása, a rendbehozatala százmilliókat igényelne. A Tiszaföldvárral egybeépült Homokon teljesen elvizesedtek a templom falai, a nógrádi Litkén is siralmas állapotú a templomunk. Litkét túlnyomórészt cigányság lakja. Ahol nagy a munkanélküliség, ott sokkal fontosabbnak tartanám, hogy az egyház teremtse meg az infrastruktúrát a közösségépítéshez, így a plébánosnak és a pedagógusnak lenne hol foglalkoznia a gyerekekkel, fiatalokkal, öregekkel. Ami persze nem könnyű, amikor öt-hat faluja van egy plébánosnak. Ezért fontos, hogy merjünk megválni a használhatatlan templomtól, és létrehozni közösségi otthonokat.
Valószínűleg nagy felháborodást
vált ki ez a tervem, és nagyon jól meg lehet lovagolni a témát, hogy az egyház lerombolja a templomait, de ha előrenézünk, nincs más út. Németországban, Hollandiában ez bevett gyakorlat, ott merik vállalni, hogy ahol már nincs funkciója egy templomnak, ott eladják, és bizony előfordul, hogy akár áruházat nyitnak benne. Ez nagyon furcsa, de ha belegondolunk, nem az ember van a templomért, hanem a templom van az emberért. Ha már nem az a funkciója, hogy az ember lelkét gazdagítja, és nem menedékhely, akkor építünk helyette egy olyan közösségi centrumot, amely a mai igényeknek megfelel" - osztotta meg elképzeléseit lapunkkal Beer Miklós.
Egyházi berkekben közszájon forog XXIII. János pápa a "Hány alkalmazott dolgozik a katolikus egyháznak?" újságírói kérdésre adott tréfás válasza: "A fele se!" A Váci Egyházmegyénél azért ennél konkrétabb számokkal dolgoznak; jelenleg 150 papjuk van, ők látják el a feladatokat a 250 plébánián. A 30 fős adminisztratív állomány mellett ugyanannyi takarítónő, portás, egyéb kisegítő dolgozik. Noha az egyház konkrét célokra kapta vissza egykori épületeit, a szükség felülírni látszik a törvényt: ahol az egyház képtelen életet lehelni omladozó, valamikor közösségnek vagy egyházszolgának otthont adó épületébe, ott püspöki engedéllyel igyekszik megválni tőle; így van ez a temetőkkel, gondozatlan földterületekkel is. Sokszor azonban a helyi egyházi vezetők nosztalgiából ragaszkodnak egy-egy vizes, romos épülethez, amire pedig rengeteget kell költeni.
Fölvetésünkre, miszerint bevételi forrásként fölmerült-e a vallási turizmusban rejlő lehetőség kiaknázása, Beer Miklós úgy fogalmazott, hogy kísértésként csupán. Sokkal inkább az önkormányzatokkal működne együtt - több településen ma is az önkormányzatok vállalják az idegenvezetést. "Mi felajánljuk a templomot, de ne a mi üzleti tevékenységünk legyen. Ettől én nagyon félek. Az nem az egyház profilja, hogy pénzért megmutatjuk az oltárokat, festményeket. Lehet, hogy kicsit merész dolog, amit mondok, de nem tartom egészen irreálisnak, hogy az állammal köttetik egy olyan szerződés, amelyben a kiemelt műemlék templomainkat átadnánk állami tulajdonba. Ezzel a tatarozás szörnyű gondját az állam átvállalná, az idegenforgalmi intézmények hasznosíthatnák, és mi csak a liturgikus funkciókra bérelnénk ki ezeket a templomokat. Erre vannak külföldi példák. A püspöki karon belül is tárgyaljuk a problémát, érezzük, hogy saját erőből nem tudjuk vállalni a feladatot. Nem beszélve arról, hogy folyamatosan érnek bennünket vádak, hogy az állami költségvetésből mennyi pénzt kap az egyház. De hát mire költjük? Nagyrészt a műemlék templomaink tatarozására, amelyek a nemzeti kulturális örökség részét képezik. Sürgető lenne valamilyen együttműködést kitalálni egyháznak és államnak ezen a területen is. Azt gondolom, nagyon nyitottan és őszintén kellene erről beszélni. Amikor azt halljuk bizonyos SZDSZ-es politikustól, hogy 'hitéleti támogatást ne adjunk az egyházaknak', én azt mondom, igaza van - de akkor mentesítsenek a műemlék épületek fenntartási gondjától. Akkor szét lehetne választani, hogy mi nem igényelünk oktatásra, papképzésre állami támogatást. Az akkor a mi magánügyünk, és biztosan megoldjuk, ha nem kell ennyi erőforrást átcsoportosítani."
A rendszerváltás óta több mint száz templomot épített a katolikus egyház. A váci püspök szerint nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy "átrendeződött a népességi térkép, különösen a Budapest környéki agglomerációban". Vácon egymást érik a templomok, "egyiket újítjuk fel a másik után, olyan ez, mint a parlament renoválása, soha nincs vége, Gödöllőnek viszont nem volt méltó temploma, ezért is kértünk és kaptunk telket az önkormányzattól a belvárosban, ahová új templomot építhettünk". Ugyanez a helyzet Szolnokon is, amely időközben nyolcvanezres várossá nőtte ki magát új városrészekkel. Az új építésű templomok már egészen mások, fűthetőek, élhetőek. "A távlati koncepciónkban első helyre teszem a közösségi házakat. Mindig azt mondom, hogy a régi templom ne ázzon be, de a templomon kívül legyen egy olyan helyiség, ahol közösséget építhetünk. Ebben másféleképpen gondolkodunk, mint az elődeink, ugyanakkor próbáljuk megbecsülni a múltat, ameddig lehet, de hát mégiscsak az élő egyház a fő szempont, egy új nemzedék kinevelése, életre ébresztése."
Jogviszonyok
Fedor Tibor, az OKM Egyházi Kapcsolatok Titkárságának helyettes vezetője nem tartja valószínűnek, hogy az egyházak valaha is felajánlják az államnak a templomaikat - de ha ez a nem várt eset bekövetkezne, akkor a minisztérium kialakítja az álláspontját. "Tudomásunk szerint van még néhány olyan templom, amely állami vagy önkormányzati tulajdonban maradt, ezeknek a tulajdonba vételét viszont nem szorgalmazza az egyház. Ezek közül a legjelentősebb a Belvárosi Főplébánia-templom az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, amelynek tulajdonosa a Fővárosi Önkormányzat, és amelynek restaurálására milliárdos összegeket kellene költeni. A Bazilika soha nem volt egyházi tulajdon, mára az lett. A Bazilikát az egyház kegyúri jogviszony alapján használta. Az egyházi ingatlanrendezési törvény a kegyúri jogviszony alapján használt ingatlanok esetében is lehetővé tette az egyházi tulajdonba kerülést, mivel ez a jogviszony közjogilag és egyházjogilag is idejétmúlttá vált. A Bazilika teljes felújítása túlnyomórészt állami pénzből történt. Az állam más egyházi ingatlanok állagmegóvásában is részt vesz - főként a műemlékeknél. Az egyházi kapcsolattartásért felelős minisztérium költségvetésében meghatározott összeg szerepel, amely sajnos jelenleg csökkenő tendenciát mutat. Ebben nincs feltüntetve az egyházak közfeladatot ellátó tevékenységének (oktatás, szociális, illetve egészségügyi intézmények) támogatása, amely összességében az előbbinél jóval nagyobb volumenű" - mondta lapunknak Fedor Tibor.
(A középkori joggyakorlatból eredően a kegyúr - aki lehetett magánszemély, de például város is - saját tulajdonú ingatlant biztosított kizárólagos egyházi használatra, bizonyos jogosítványok fejében [például ő nevezhette ki a helyi plébánost]. Magyarországon e jog széles körben elterjedt volt, több város is rendelkezett vele egészen a volt egyházi ingatlanok államosításáig. Az egyház az 1991-es új egyházi törvény alapján ezekre az ingatlanokra is tulajdonjogot szerezhet, amennyiben a megfelelő célokra kívánja használni őket. Mindez természetesen a közjogi, de már egyházjogi szempontból is anakronisztikussá vált jogszokás felszámolásának a befejezését is jelentette.)
"Keserves volt"
Az államosítás előtt Vácott valamennyi belvárosi iskola egyházi tulajdonban volt. Az 1991-ig ide járó több ezer diák finoman fogalmazva nem fogadta kitörő örömmel a hírt, miszerint az önkormányzati középiskolák új helyszínéül a városközponttól távol eső, üresen álló Esze Tamás laktanya területét jelölte ki a rendszerváltás utáni első képviselő-testület.
Zavecz József, a váci belvárosi plébánia vezetője, aki a Váci Egyházmegye részéről végig részt vett a tárgyalásokon, lapunknak így értékelte az iskolaátrendeződést. "Nekem az volt az álláspontom, azt javasoltam Marosi püspök úrnak, hogy ne kérjük vissza a szeminárium épületét, amelyben akkor a városi gimnázium működött, hanem kártalanítást kérjünk - ez 840 millió volt akkor -, és a püspöki palota kertjébe építsünk egy korszerű, az akkori igényeknek megfelelő épületet. El is készültek a nagyszerű vázlattervek, de Marosi püspök úr és a közelmúltban elhunyt Tóth János kanonok úr nosztalgiából hallani sem akart róla, mondván, hogy ide jártak annak idején papneveldébe. Pedig túlzás volt egy egyházmegyének ekkora épületet visszakérni papnevelésre, amikor mindenki látta, hogy Nyugaton is folyamatosan fogy a papi utánpótlás. Az átadás bonyodalmaiban is részt vettem. Keserves volt. Nagyon komoly ellentétek alakultak ki a városban, mozgolódás, de az akkori polgármester úr okosan, bölcsen lehiggasztotta a kedélyeket, így nem került sor tüntetésre. A megbeszélt időpont után néhány hónapos csúszással átadták a gimnáziumot.
Az egyház rengeteg nyugati segítséggel rendbe hozta az épületet. Amikor a kispapok idejöttek, óriási ünnepséget rendeztünk. A hatszáz főt befogadó épületben kezdetben negyvenen, később huszonhatan tanultak. Ez is ellenérzést szült a városban. Amikor a zsámbéki főiskola leégett, és a püspök úr felajánlotta a szemináriumi épületet a tanítóképzőnek, megváltozott a helyzet. Most kétezer diákja van a váci Apor Vilmos Tanítóképzőnek, ez a városnak is rangot adott. Az általános iskola tekintetében teljesen rendjén valónak tartottam, hogy a püspöki székhelyen legyen katolikus általános iskola. A piarista gimnáziumot pedig a piarista rend kapta vissza, nem a Váci Egyházmegye. Nem volt egyszerű ennyi új iskolát építeni. Akkor nagyon sok volt a panasz, és sokkal egyet is értettem, csak nem mertem mondani. Megjegyzem, nem kellett volna feltétlenül kiköltöztetni az állami iskolákat a város szélére, hiszen a vasútállomáshoz egészen közel hatalmas gyárterület állt a város rendelkezésére, rajta ingatlanokkal. Hogy nem éltek a lehetőséggel, ez nem az egyház hibája volt, hanem az akkori önkormányzaté."
