Két termeléscentrikus évtized után, 2010 májusától várhatóan gyökeresen átalakuló szemlélettel lát munkához az agrártárca: a középpontban immár a vidékfejlesztés lesz. Három fő területet ölel majd fel, valószínűleg régi motorosnak számító államtitkárok felügyelete alatt. Czerván György - aki több ciklus óta fideszes képviselő, és nem mellesleg gyakorlati gazdálkodó - irányítja a termelésszabályozással és a támogatási rendszerrel kapcsolatos munkát, Illés Zoltánhoz a korábban különálló zöldtárca feladatai (a környezetvédelem és a vízügy) kerülnek, míg Ángyán József egyetemi tanár (ugyancsak rutinos honatya) a jogalkotásért, a parlamenti kapcsolatokért és a stratégiai tervezésért lesz felelős. Az ő főnökük lesz Fazekas Sándor. Az agrárszférában egy hónapja beszédtéma: miért pont ő? Orbán Viktor talányos választ adott, hogy tudniillik a jelöltje Karcag polgármestere, márpedig Karcag büszke város. A kormánypárt környékén akadt olyan forrásunk, aki szerint egyszerűen a szintén karcagi, most miniszterelnökségi vezetővé előlépő Varga Mihály javasolta Fazekast, a pártelnök pedig rábólintott. (Fazekas és Orbán közelebbi kapcsolatot nem tartott korábban.) Más verzió cinikusabb, és az eddig kialakult Orbán-képhez is jobban passzol: az új tárcavezető előtt több olyan feladat áll, amit objektíve lehetetlen tökéletesen végrehajtani: éppen ezért nem baj, ha ezeket egyelőre egy kevéssé fontos pártpolitikus viszi. Kellő időben aztán jöhet az új, várhatóan "belsőbb" körből kikerülő miniszter. Fazekas alapadottságaival - legalábbis ismerői szerint - mindenesetre nem lehet különösebb gond, mert nyitott, kompromisszumra kész, korrekt vezetőként és nem utolsósorban pártja iránt lojális politikusként jellemzik a végzettsége szerint jogász miniszterjelöltet.
Az új vidékfejlesztési minisztertől a vidéki Magyarország fideszes szavazói hangsúlyozottan "nemzeti jellegű" lépéseket várnak. A tárca átszervezése, a komplex vidékfejlesztési programokat előtérbe helyező új uniós szabályozáshoz igazítása amúgy felettébb helyes lépésnek tűnik. A szavazópolgár ebből azonban nem feltétlenül ért meg sokat; arra viszont jól emlékszik, hogy a kampányjelszavak neki a magyar termőföld védelmét, a hazai gazdálkodók birtokbővítésének támogatását, a hagyományos nemzeti élelmiszer-termelés piaci pozícióinak javítását és a családi gazdaságoknak jutó szubvenciók bővítését ígérték. Ám ezek közül legalább kettő kifejezetten problematikus, és a harmadik sem egyszerű. (Akad persze még egy olyan terület, ahol szintén akadna tennivaló: a nemzeti sportnak számító adóelkerülés egyik kitüntetett válfaja, az úgynevezett őstermelés és a hozzá kapcsolódó, sokmilliárdos értékű feketekereskedelem. E kényes szektor fő elemei - a nepperkedés és a belőle fakadó jövedelemeltitkolás - azonban még a legszélesebben értelmezett vidékfejlesztés határain is kívül esik, ezért erről más alkalommal ejtünk szót.)
Támogatás és patriotizmus
Az uniós agrártámogatási rendszer 2013-tól jelentősen megváltozik. A közvetlen támogatások aránya csökken, a környezettudatos gazdálkodáshoz, az átfogó és összetett vidékfejlesztési programokhoz adható források viszont bővülnek. Ez az egyszerűen igényelhető és normatív rendszerben járó, könnyen kiszámítható támogatási készpénz csökkenésével lesz egyenlő a klasszikus termelésre beállt, kis és közepes méretű magyar termelői "egységek" (nagyjából negyedmillió család) számára. A legjobb szándékú agrárkormányzatnak is nehéz lesz kommunikálnia, hogy mondjuk az eddig hektáronként nagyjából ötvenezer forintos normatív alaptámogatású gabonatermelés helyett a közeljövőben klímavédő parkerdő telepítésére vagy üzletileg nehezen értelmezhető génőrző állattartásra, netán környezetrendezésre kell bonyolult, sok szempontnak megfelelő uniós pályázatokat gyártani. A legtöbb gazda fejében ráadásul egy politikailag rendkívül kényes, választás előtti évben mindez úgy állhat majd össze: nem ezt ígérted, Viktor.
Más szempontok miatt, de hasonlóan izzadságos tennivalónak ígérkezik a magyar élelmiszer-termelés erőteljes gazdasági patriotizmusra alapozott erősítése is. Gráf József leköszönő szocialista tárcagazda tető alá hozott ugyan egy élelmiszer-ágazati etikai kódexet, amelyben a kereskedőcégek vállalnak bizonyos kötelezettségeket a hazai áruk előnyben részesítésére, de a szöveg e pillanatban írott malasztnak tűnik: soha olyan mennyiségben nem forgott importáru belföldi pultokon, mint napjainkban. A Fidesz szerződött stratégiai szövetségese, a Magyarországi Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetsége (Magosz) többször is nyílt követelésként fogalmazta meg a hazai élelmiszerpiac "multisodása" elleni fellépést - kormányközeli erőként alighanem az eddigieknél jóval határozottabb intézkedéseket követel már a közeljövőben. Ha azonban a kormányzat nem változtat a jelenleg hatályos versenyjogon (és erőteljes uniós kereskedelmi szankciókra számíthat, amennyiben komolyabb honvédő korlátozásokat vezet be), akkor maradnak az üzleti élet nyers viszonyai: onnan venni árut, ahol olcsóbb.
Az agrártárca új vezetése nyilván tisztában van vele, hogy a kegyetlen versenyviszonyok között működő élelmiszeripar közvetlen támogatást nem kaphat, marad tehát a nemzeti marketingeszköztár: a fogyasztók meggyőzése, hogy "magyar ember magyar árut vesz". Csakhogy a vásárló árérzékenysége nem hagyható figyelmen kívül; egy tavalyi felmérés szerint a magyar fogyasztó tízszázalékos eltérésig patrióta, ám ha az azonos minőségű külföldi és belföldön készült termék ára között ennél nagyobb a különbség a külföldi javára, akkor azt veszi le a polcról. A Fidesz támogatói között szép számmal akad - sörgyárostól húsiparosig - élelmiszer-ágazati vállalkozó, aki a gazdakörösökkel együtt nagyon csalódott lesz, ha a kormány nem változtat érdemben e viszonyokon - a nemzetközi szabályok nyílt felrúgása nélkül azonban nemigen változtathat.
Egy szűk év
A hazai gazdálkodás - egyszerűbben: a magyar vidék - jövőjét meghatározó birtokpolitikával súlyos gondok lehetnek már egy éven belül. A magyar föld átlaghektárja ma jóval olcsóbb, mint a korábban uniós taggá lett országokban, ráadásul arrafelé a gazdáknak van pénzük földvásárlásra, míg magyar társaiknak nincs, vagy csak nagyon korlátozottan akad. A hazai pénzintézetek többsége állami garanciavállalási rendszer híján földvásárlás hitelezésébe nem szívesen vág bele. A jelenleg hatályos jog is erősen korlátozza a magyar földpiacot: ma kizárólag magánszemélyek vásárolhatnak összesen legfeljebb háromszáz hektárnyi vagy hatezer aranykoronát érő birtokot, a legális vásárlásból a tőkeerős, cégszerűen működő ágazati vállalkozások ki vannak zárva - függetlenül attól, hogy tisztán magyar tulajdonúak-e vagy sem. A 2004-es uniós csatlakozásunkkor egy külön záradékban lehetőséget kaptunk arra, hogy 2011. május 1-jéig korlátozzuk a tőkeerős külföldiek akár gazdálkodási, akár spekulációs célú legális földvásárlását. E korlátozás - a legendás földvásárlási moratórium - szűk év múlva megszűnik, Magyarország azonban szeretné újabb három esztendőre meghosszabbítani a hatályát. Ennek érdekében - az eddigi ellenzék nehezen érthető zúgolódásától kísérve - a kormányciklus utolsó heteiben a Gráf vezette agrárkabinet hivatalosan benyújtotta Brüsszelben erre vonatkozó kérelmét. A moratórium kitolásának szükségességében egyetértés alakult ki a hazai politikában, az elbíráláshoz és az unió illetékeseinek elkerülhetetlen meggyőzéséhez viszont idő kell - ezért nem várt a tárca a tényleges beadási határidőig, augusztusig.
A kérelem sorsa azonban egyértelműnek látszik: kisebbfajta csoda lenne, ha Brüsszel rábólintana a magyar igényre, és a közösség egyik alapelvének számító szabad tőkemozgás korlátozása fennmaradhatna. Majdnem biztosra vehetjük: ez az alapelv jövő májustól nálunk is érvényesül földügyben. Igaz, Magyarország uniós csatlakozási okmánya szerint "ha elegendő bizonyíték áll rendelkezésre arra nézve, hogy az átmeneti időszak lejártával a mezőgazdasági földterületek piacának súlyos zavara alakul ki, vagy ennek kialakulása fenyeget, a bizottság Magyarország kérelmére határozatot hoz az átmeneti időszak legfeljebb három évre történő meghosszabbításáról" - de az esély erre szerfölött csekély. Az Európai Tanács tavalyelőtt készíttetett egy jelentést a tárgyban (nemzetközi kutatócsoporttal, benne két magyar taggal), ebben pedig egyebek közt az áll, hogy a 2004-ben felvett EU-tagállamok földbérleti díjai távolról sem alakultak sokkszerűen a csatlakozás után. Ebből arra lehet következtetni, hogy - szó szerinti idézet következik - "a földpiaci ármozgások kockázatai a korlátozások 2011-es tervezett feloldása után is kezelhetők lesznek".
A földvagyon, amiről beszélünk, irdatlanul nagy. A három éve kialakított Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. létrehozásáról szóló kormány-előterjesztés szerint a nemzeti összvagyon negyedét teszi ki a gazdálkodási célú termőterület. Magyarország területe 9,3 millió hektár, melyből az erdőket, nádasokat és halastavakat is magában foglaló, valamilyen művelésre alkalmas birtoktömeg nagysága 2008-ban 7 millió 768 ezer hektár volt. Az európai országokkal összehasonlítva rendkívül magas, 62 százalék feletti a használt mezőgazdasági terület aránya: ez 2008-ban 5 millió 790 ezer hektárt tett ki. A mezőgazdasági terület 78 százaléka szántóterület, 17 százaléka gyep. A konyhakert, a gyümölcsös és a szőlőterület részaránya együttesen 5 százalék.
Ez a kincs azonban ma nagyon rosszul hasznosul: a csaknem hatmillió hektár használt terület 2,6 millió tulajdonos birtokában van. Legnagyobb közöttük az állam a maga 1,95 millió hektárjával (ebből mintegy 1,2 millió hektár erdő), a többi pedig döntően magánszemély, átlagosan alig kéthektáros birtokokkal. A terület bő kétharmadát bérlet vagy valamilyen egyéb megoldás révén más műveli.
Rossz hasznosulás, szétaprózódott birtokok, bonyolult bérletrendszer plusz csekély hazai vásárlóerő: röviden ez minden bajok forrása. Földvásárlásra a termelésből élő magyar parasztnak nincs pénze, a külföldi versenytársának meg van. Ezért a kormánynak - ha a papírformának megfelelően kudarcot vall a moratóriumcsatában - valamilyen céltudatos belső szabályozással kell előállnia. Ebbe elvileg némi "egyéb típusú" korlátozás is belefér; például, miként Dániában, előírunk bizonyos hivatalos állami nyelven teendő, magas szintű gazdálkodási vizsgát annak, aki termőföldet akar venni. Vagy a helyi gazdaközösségek kezébe adjuk a döntést, befogadják-e maguk közé a területükön birtokot vásárolni kívánó új társat. Netán élünk a legelterjedtebb, bár egyben legkönnyebben kijátszható megszorítási lehetőséggel (szlovák, román és balti példák nyomán), és előírjuk a meghatározott idő óta valóságosan fennálló, hivatalosan igazolt helyben lakást. Font Sándor (Fidesz) eddigi agrárbizottsági elnök (és a párton belül továbbra is meghatározó szakpolitikus) szerint különösen fontos és követhető modellnek tekinthető a francia földszerzési rend: ott a nemzeti földalapnak elővásárlási joga van minden francia hektárra. Ez szerinte bőven elég ahhoz, hogy az állam kézben tartsa saját földjének sorsát.
A másik megoldás a magyar termelők birtokszerzési lehetőségeinek a bővítése. Ennek érdekében várhatóan gyorsan módosítják a földtörvényt. A Fidesz mindenekelőtt a helyben lakó gazdák elővásárlási, illetve elő-haszonbérleti jogát szeretné jogszabályba foglalni. Ezután (miként az első Orbán-kabinet idején, 2001-2002-ben) rendkívül kedvező, akár húszéves lejáratú, nagy kamattámogatású hitellel segítenék a földvásárlást tervező családi vállalkozásokat, s ezzel párhuzamosan az állam tulajdonában lévő mintegy félmillió hektár, ma bérlettel hasznosított szántóterület egy éven belüli piacra vitelével is élénkíthetik a piacot.
Pillérek és zsebek
Lényegében tehát e két pillérre - az új típusú korlátozásokra és a hazai kereslet élénkítésére - épülhet a Fidesz moratóriumoldást ellensúlyozó földbirtok-politikája. Első pillantásra semmi baj velük. Ám a gyakorlat távolról sem ennyire biztató. E pillanatban az ország szántóterületének hatoda-ötöde (úgy egymillió hektár) ugyanis mindenféle hivatalos korlátozás ellenére ténylegesen már nincs hazai kézben. Nagyjából ekkora az a terület (elsősorban a nyugati országkaréjban és az Alföld jobb minőségű területein), amelyet a sokat emlegetett zsebszerződésekkel használnak külföldiek. A magyar földbirtok-politika sebezhetőségét mindennél jobban jelzi, hogy hosszú évek alatt egyetlen kormány sem tud mit kezdeni vele. Legkeményebben az első Orbán-kormány feszült neki a zsebszerződések felszámolásának, de éppen az "osztrák vircsaft" ellen indított hadjárat lett az egyik legkínosabb kudarc. Az új Orbán-kabinet leginkább abban reménykedhet, hogy azok a külföldiek (főként osztrákok és németek), akik nagyon akartak magyar földet venni, így vagy úgy, de már megszerezték, és az előrejelzések ellenére sem lesz jelentős a nemzetközi "karvalytőke" magyarországi földvásárlási igénye. Ha mégis, az a hazai gazdálkodók hosszú távú földpiaci háttérbe szorulását eredményezheti.
Fazekas Sándor leendő agrárminiszternek ebben a soktényezős, keménynek ígérkező háborúban kell majd helytállnia. Ha sikerrel jár, mellszobrot is kaphat az agrárius főhivatal árkádsorán. Ha nem, másfél-két év múlva megtapasztalhatja ő is, milyen az, amikor "itt az idő". Van egy tippünk, melyik verziónak nagyobb az esélye.
Mennyi az annyi?
A földbirtok-politika gyakorlati működtetését ma az is nehezíti, hogy az azonos minőségű agrárterületek esetében is hatalmas az árak szórása. Az Agrárgazdasági Kutató és Informatikai Intézet legfrissebb felmérése szerint a Dunántúl a maga 1-1,5 millió forintos hektáronkénti átlagárával jóval drágább, mint az Alföld (400-600 ezer forint). Debrecenben és környékén, valamint több Pest megyei körzetben gyakori a kétmilliós ár. Ám ez utóbbiak hétszerese az osztrák és nyolcszorosa a német átlagár, de még Szlovákiában is másfélszer annyiba kerül egy hektár közepes minőségű termőföld, mint nálunk.
