„Akkor öljetek meg!” – Kakuk György drámai beszámolója Bicskéről

  • Kakuk György
  • 2015. szeptember 4.

Belpol

Mutatja a kislányt, az arca feldagadva. A rendőrök nem tágítanak. A férfi magyarázza, hogy a felesége és a másik gyereke a vonaton vannak, ő menne oda vissza. Nem engedik.

Pedig olyan nagyon kis civilizált, polgári napnak indult ez a csütörtök. Megérkezett Párizsból az NPR (National Public Radio) tudósítója, Eleanor, akivel én még az ENSZ-nél évekig együtt dolgoztam. Ittunk egy kávét belvárosi szállodájában, amikor a Daily Mail tudósítója hívott, reagáljak arra a tényre, hogy reggel a Keletiből elindított vonat a bicskei állomáson áll, és a rajta ülő menekülteket a közeli táborba akarják behajtani.

A Keleti pályaudvaron

A Keleti pályaudvaron

Fotó: Németh Dániel

Fél három lett, mire kiértünk Bicskére. A műveleti területté minősített rámpák és aluljárók lezárva. Csak a főépület előtti terület szabad. Itt minden talpalatnyi helyet az újságírók foglaltak el. Szemben, a harmadik vágányon a vonat. A gyesevzöld kocsik felső ablakai nyitva és kézzel írt üzeneteket lógatnak ki rajtuk. „No camp! Germany” – ez a leggyakoribb. Néha kiabálást hallani a kupékból, különben minden, most majdnem azt írtam, nyugodt, de hát mégis.

Nem engedik

Az világos, hogy ezeket az embereket átbaszták. Graz volt a vasúti kocsikra írva. Valami német zászlóról is beszélnek, ami a mozdony tetején volt, meg a mozdony, hej, az a mozdony. Most tulajdonképpen mindegy is, hogy melyik vonatot húzta, de hát ott volt, a kurva anyjukat, ott volt felmatricázva, nagy betűkkel ráírták: „Európa határok nélkül”, meg még azt is, hogy „25 év”, meg hogy 1989, a szögesdrót meg magyar trikolór, meg a kerítésátvágás. Hát ez volt azon a mozdonyon.

Itt Bicskén mozdony már nem volt. Csak néha ott hátul, a távoli síneken elment egy-egy teher vagy elővárosi vonat. Fütyültek egyet, lelassítottak és mentek. Olyan rendszerességgel, ahogy a rendőrök váltogatták egymást. Ott kellett állniuk a vonat végénél sorfalat, meg egy másikat kicsit távolabb. Hozzájuk lépett oda az a férfi egy síró kislánnyal a karjában. Először nem volt világos, mit akar. A rendőröktől kért orvosi segítséget. Mentőápolók érkeztek. A férfit körbekísérték a mentőautókhoz, az állomás épülete mellé, mindenki mögé. Aztán persze őt is át akarták baszni – ez egy ilyen nap volt. A férfi, karján a kislánnyal, háta mögött a mentőautók, előtte három, majd négy, végül öt rendőr. A gyerek kórházba megy, a családod meg táborba – magyarázzák neki a rendőrök.

– No camp! – ott lett beteg a gyerek. Mutatja a kislányt, akinek valamilyen allergiás problémája lehet. Arca feldagadva. A rendőrök nem tágítanak. A férfi magyarázza, hogy a felesége és a másik gyereke a vonaton vannak, ő menne oda vissza. A családjához. Nem engedik.

– Akkor öljetek meg – mondja. – Öljetek meg!

Értjük, néz rám a rendőr, amikor hangosan lefordítom neki. Annyiszor, ahányszor a férfi mondja. Olyan ez is, mint ez az egész. Semmi értelme nincs. A semmi, aminek még értelme sincs. Az objektív riporter baszhatja objektivitását. Én meg különben is csak egy baráti fixer vagyok.

A kocsiban ülve

A férfi a kisgyerekkel végül visszamehetett a vonatra. De csak azért, mert a sajtó ott volt. Különben simán feltolják a buszra. Ahogy azt a fiatal srácot is feltolták, aki fogalmam nincs, honnan került az állomás parkolójába. Talán ő már megjárta a tábort, és lelépett volna. Elkapták. Felnyomták a buszra. Ült és sírt. Nagyon. Visszaültem a kocsiba. Hívtam Krisztát meg Jankát, és itt lett vége. Most először, ebben az egyébként borzasztó történetben ledobtam a láncot. Elsírtam magam. Ott a bicskei állomás előtt, a kocsiban ülve.

A bicskei állomáson

A bicskei állomáson

Fotó: MTI

Közben ment a hangjáték a rámpán. Látni nem láttuk, csak hallottuk. A kiabálást, a csendet. Néha a mozdonyok alatt a lábakat, hogy jönnek-mennek a rámpán. Rutinná vált a rendőrök váltása. Már senki össze nem rezzent, hogy na, most készülnek valamire. Néha eljöttek a menekültek a rendőrsorfalig. Előbb a felnőttek, aztán a gyerekek. Kiabáltak. Tüntettek.

Vajon ki dönt ezeknek az embereknek a sorsáról? Hol lehet a gomb, amire az van írva: kibaszás? És ki nyomogatja? Egyszer majd valaki megmondja, mi értelme volt ennek?

Figyelmébe ajánljuk

Szálldogálni finoman

Úgy hírlik, a magyar könyvpiacon újabban az a mű életképes, amelyik előhúz egy másik nyuszit egy másik kalapból. A szórakoztatás birodalmában trónfosztott lett a könyv, az audiovizuális tartalom átvette a világuralmat. Ma tehát a szerző a márka, műve pedig a reklámajándék: bögre, póló, matrica a kisbuszon. 

Ja, ezt láttam már moziban

Dargay Attila ikonikus alkotója volt a világszínvonalú magyar animációs filmnek. A Vukot az is ismeri, aki nem olvasta Fekete István regényét, de tévésorozatain (Pom Pom meséi, A nagy ho-ho-horgász stb.) generációk nőttek fel, halála után díjat neveztek el róla. Dédelgetett terve volt Vörösmarty klasszikusának megfilmesítése. 

Desperados Waiting for the Train

  • - turcsányi -

Az a film, amelyikben nem szerepel vonat, nos, bakfitty. S még az a film is csak határeset lehet, amelyikben szerepel vonat, de nem rabolják, térítik vagy tüntetik el. Vannak a pótfilmek, amelyekben a vonatot buszra, tengerjáróra, repülőgépre, autóra/motorra, egészen fapados esetben pedig kerékpárra cserélik (mindegyikre tudnánk több példát is hozni). 

Lentiből a világot

Nézőként már hozzászoktunk az előadások előtt kivetített reklámokhoz, így a helyünket keresve nem is biztos, hogy azonnal feltűnik: itt a reklám már maga az előadás. Kicsit ismerős az a magabiztosan mosolygó kiskosztümös nő ott a képen, dr. Benczés Ágnes Judit PhD, MBA, coach, csak olyan művien tökéletesre retusálták, kétszer is meg kell nézni, hogy az ember felismerje benne Ónodi Esztert.