A nemrég megjelent Családi iszonyok című kötet az Országos Kriminológiai Intézet keretei között zajlott kétéves kutatás eredményeiről ad áttekintést. Szemléletét már az anyag nyomdába kerülése előtt bírálták, különösen a feminista szervezetek. Virág György pszichológust, az intézet igazgatóhelyettesét a könyv körül kialakult vitákról kérdeztük.
Magyar Narancs: A női szervezetek felháborodtak amiatt, ahogyan a média az önök tanulmánykötete kapcsán elkezdett foglalkozni a férfiak elleni erőszakkal. Ezek az interpretációk azt sugallják, hogy a nők verik a férfiakat.
Virág György: Az nagyon jó, hogy reagálnak a könyvre, ennél már csak az lenne jobb, ha el is olvasnák, mielőtt beszélnek róla. Ezt a könyvet heten írtuk, és néhány dologban mi, szerzők sem értünk egyet. Abban viszont feltétlenül, hogy a családi erőszak problémáját nem a nemek közötti harcként fogjuk fel. Ezért is sajnálom, hogy ebben az összefüggésben lett mégis hírértékű a kötet, ami természetesen nem a férfiak elleni erőszakról szól, csupán azt igyekszik megmutatni, hogy a családon belüli erőszaknak számos metszete van. A felháborodás előtörténete pedig annyi, hogy az idei Kriminálexpón bemutattuk az Országos Kriminológiai Intézet kétéves kutatását, amelynek eredményeit publikáltuk a könyvben. Minden igyekezetünk ellenére elsősorban a számokat ragadták ki. Amúgy nem az hangzott el, hogy a családi erőszak áldozatainak a zöme férfi, hiszen ez nem igaz, hanem az, hogy a családon belül elkövetett emberölések áldozatainak a 61 százaléka férfi, és hogy a kiskorúak sérelmére elkövetett cselekmények áldozatainak kétharmada fiú. Sajnos, az erős nemi megközelítés miatt ezt sokan úgy értelmezhették, hogy ha férfiakat ölnek, akkor azt nők teszik. Valójában e cselekmények elkövetői is túlnyomó részben férfiak. Ámbár számomra a gyilkosság, az erőszakos halál tragikussága továbbra sem attól függ, hogy milyen nemű az elkövető.
MN: Milyen adatokból dolgoztak?
VGY: Több részből áll a kötet. Áttekintjük a fogalmi nehézségeket, a kutatási előzményeket, a nemzetközi és hazai jogi szabályozásokat, elemezzük a kutatást megelőző hat év bűnügyi statisztikai adatait és bemutatjuk az ügyészségek egyévi teljes ügyforgalmát jelentő, jogerősen lezárt 1500 ügy aktáit elemző vizsgálat tanulságait.
MN: Ebből jöttek ki azok az eredmények, hogy többnyire a férfiak az áldozatok?
VGY: A férfi áldozatok nagyobb aránya nem általában jellemző, csak abban a körben, amit már említettem, ez viszont egyaránt megjelenik a bűnügyi statisztika számsoraiban és az empirikus vizsgálat adataiban is. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen jól tudjuk, hogy a bűnözés és az erőszak férfibiznisz: bűncselekményeket jellemzően felnőtt férfiak követnek el felnőtt férfiak sérelmére. Ha ez igaz a bűnelkövetésre általában, miért lenne lényegileg másként a családon belüli erőszak területén, amely az összbűnözés egy vékony metszeteként nagy valószínűséggel az egész halmaz sajátosságait hordozza.
MN: Miért erőszakosabbak a férfiak?
VGY: Az erőszaknak, az agressziónak evolúciós jelentősége van, és az emberiség fejlődése során, legalábbis eddig, előnyt jelentett az agresszió képességének a kifejlődése. Az emberi közösségeknek agresszívaknak kellett lenniük ahhoz, hogy fennmaradjanak, és szinte csak azok a társadalmak, kultúrák maradtak fönn, amelyek kifejlesztették a mások és a természet feletti uralkodás képességét. Az agresszió gyakorlására elsősorban az erre a szerepre fizikailag alkalmasabb férfiakat szelektálta a közösség. A társadalmi, gazdasági fejlődés a huszadik század végére Európában és Észak-Amerikában elért egy olyan stádiumba, amikor sok egyéb, korábban érvényes tétel mellett ez az erőszak szükségtelenné, sőt elfogadhatatlanná vált. Van tehát egy igen hosszú történelmi múltra visszatekintő szocializáció, amely arról szól, hogy a férfi legyen kemény, erőszakos és kérlelhetetlen - és létezik egy nagyon új és igen gyorsan teret nyerő változat, ami viszont azt sugallja, hogy mégse. Az erőszak ezzel együtt ma is markánsan benne van a fiúk, a férfiak szocializációjában.
MN: Önöknél a családon belüli erőszak definíciója sem ugyanaz, mint mondjuk a jelenséggel foglalkozó feminista szervezeteknél. Pontosan mit tekintenek annak?
VGY: A szűkebb felfogás a partnerek közötti erőszakot tekinti családon belüli erőszaknak, az ennél is korlátozóbb a családi erőszakot a nőkkel szembeni erőszakkal tekinti szinonimnak. A fogalmat legtágabban értelmezők nemcsak a családban, hanem a családszerű helyzetben nevelkedőkkel, az intézményben élőkkel szembeni erőszakot is ide sorolják. A mi "középutas" felfogásunkban a családban együtt élő, egymással fizikai, érzelmi, jogi, anyagi függésben lévők között megvalósuló bántalmazás a családon belüli erőszak. Úgy gondoljuk, hogy a családi viszonyok, a függőség és a fokozott kiszolgáltatottság alkalmas leginkább az otthoni erőszak fogalmi megragadására és jellemzőinek vizsgálatára.
MN: Azt viszont mégsem lehet tagadni, hogy a nők elleni erőszak strukturális és más jellegű.
VGY: Én az áldozatok versenyeztetését, rangsorolását, pozicionálását kérdőjelezem meg, a kirekesztő kizárólagosság hirdetését. Ami egyébként a politika sajátja, a hatalmi játéké, ami fölszippantotta, magáévá tette a családi erőszakról szóló diskurzust is. Ez az agresszió a családi kötődések, függőségek összetett, egymásba fonódó viszonyrendszerébe ágyazódva jelenik meg, így érthető meg és így kezelhető. Elgondolkodtató például a már említett adat, hogy a bántalmazások kiskorú áldozatainak nagyobb része fiúgyerek. A fiúk fizikai bántalma-zása az egyik oka és módszere annak, hogy ők felnőve agresszívek legyenek, esetleg maguk is bántalmazóvá váljanak. Egy korábbi intézeti kutatásunk adatainak extrapolálása azt jelzi, hogy a mai magyar felnőtt népességben legalább száznegyvenezer ember - mintegy százezer nő és több mint negyvenezer férfi - volt gyerekkorában szexuális erőszak vagy bántalmazás áldozata, és több mint egymillió-kétszázezer felnőtt él ma közöttünk, akit gyerekkorában időnként vagy gyakran brutálisan megvertek. A későbbi pszichiátriai kezelések és öngyilkossági kísérletek aránya nagyságrendekkel magasabb a gyermekkorukban bántalmazottak körében. Elgondolkodtató az is, hogy bár jelentősen kevesebb férfi mondta, hogy gyerekkorában szexuális abúzus áldozata volt - a bántalmazott lányok 56 százaléka (ez is nagyon kevés, hiszen alig több mint a fele), a fiúknak azonban csak a 15 százaléka mondta el valakinek, hogy mi történt vele. A szexuális bántalmazások mindössze 8 százalékában indult valamilyen hatósági eljárás, és ők mind lányok voltak. Ez is azt jelzi, hogy valami nem stimmel a fiúk nevelésével. Nem elég, hogy bántják őket, de erről nem is lehet beszélniük, mert az a férfias, ha elviseli és titokban tartja a sérelmet, a fájdalmat. A fiúknál a családon belüli szexuális abúzus ráadásul döntően homoszexuális jellegű, ami, úgy tűnik, még jobban stigmatizál, többszörösen is veszélyezteti az identitást, a "férfiasságot".
MN: A kötetbeli nemzetközi összehasonlításokból kiolvasható, hogy eléggé elmaradtunk a megelőzésben és a törvényalkotásban, de a szemléletben is. Megoldásokat nem kapunk, a feminista megközelítést viszont kritizálja, holott a politika az egész világon emiatt kezdett el foglalkozni a családon belüli erőszakkal.
VGY: Néhány évtizedes az elmaradottság ezen a területen is. Észak-Amerikában és Nyugat-Európában már a hatvanas-hetvenes évektől kezdve foglalkoztak a családon belüli erőszakkal, nálunk viszont érdemben csak az utóbbi évtizedben. A meg-késettség azonban nem csak negatívum, mert lehet tanulni a tapasztalatokból, nem kell megismételni a kudarcokat, nem kell belemenni azokba az utcákba, amelyekről mások már megtapasztalták, hogy zsákutca. A feminista szemléletet nem lehet megkerülni, és azt sem szabad elfelejteni, hogy szinte mindenütt elsősorban a radikális nőmozgalmak késztették lépésre a politikát. Én az értelmetlen számháborúkat szeretném elkerülni, az arról szóló vitát, hogy milyen nemű vagy korú áldozat az "igazi" áldozat.
MN: Mit tart a társadalmi nemek szempontjából való megközelítés negatívumának?
VGY: Azt, amikor ez nem a jelenség egyik fontos aspektusaként, hanem kizárólagos értelmezési lehetőségként jelenik meg. A családi erőszak megértésének és kezelésének kedvezőtlen mozzanata éppen az, hogy ez az egész történet átpolitizálódott, a politika a saját hatalmi erőterébe vonta, tematizálta. A valódi változtatás lehetősége pedig az összefogásban, a sokszínű egység polgári erejében rejlik. Ehelyett "politizálás" zajlik, értelmetlen acsarkodások, sajátos pozícióharcok, a nyitottság teljes hiánya az eltérő gondolkodás irányában.
MN: Van lehetőség az álláspontok közelíté-sére?
VGY: Miért ne lenne? Nem a vita léte a baj, hanem az, ha valaki csak olyan alapon köt kompromisszumot, ha a másik elfogadja, amit ő mond.
MN: Mi volna itt a kompromisszum?
VGY: Ha önt az utcán felpofozzák, az nagyon megrázó, de haza tud menni, ahol elmondhatja, hogy mi történt, és ahol védelmet, nyugalmat talál. Ha viszont mindez otthon történik önnel, akkor nincs kihez menekülni. Ez adja meg azt a lényegi sajátosságot, ami az otthoni bántalmazást kiemeli az egyéb erőszakok közül. Az ilyen helyzetben lévő embereknek segítséget kell adni ahhoz, hogy elő merjenek jönni, és véget tudjanak vetni a szörnyű játszmáknak. Azt hiszem, ez lehet az együttműködés alapvető bázisa. A legtöbb áldozat kétségtelenül nő és gyerek, ez tény, nem győzöm eléggé hangsúlyozni. A helyzet azonban nem oldódik meg azzal, ha bűnbakot állítanak és stigmatizálnak. Túl kell lépni azon, hogy mindennek az és csakis az az oka, hogy a vadállat férfiak kínozzák a kiszolgáltatott nőket a tradicionális férfihatalom fenntartása érdekében. Jó ideje dolgozom ezen a területen; amikor elkezdtük, még nagyon kevesen voltunk, és jól megfértünk egymással, akkor is, ha nem értettünk mindenben egyet. Együttműködtünk a munkában, látogattuk egymás rendezvényeit, s tiszteletben tartottuk egymás véleményét. Az utóbbi években, a problémakör átpolitizálódásával éles váltás történt. A politika polarizálta a civileket, akik együttműködés helyett azon civakodnak, hogy kinél van a bölcsek köve, ki mondhatja meg, hogy mi a fontos és mi nem, és hogy ki juthasson a rendelkezésre álló szűkös források közelébe. A politika megpróbálja elhitetni az emberekkel, hogy valami attól lesz igaz vagy hamis, hogy azt éppen ki mondja; és hogy aki az egyik oldalon áll, az mindig jó szándékú, aki a másikon, az pedig mindig gonosz, ráadásul baromságokat beszél. Kicsiben ez történt a családon belüli erőszak témakörével is: egy viszonylagos békéből háború lett, amelyben csak azok a szervezetek tudnak szóba állni egymással, amelyek ugyanazt gondolják. Ez pedig messze nem az áldozatokról szól, hanem a hatalomról. A civilek igazi bűnének azt látom, hogy belementek ebbe a játékba, hagyták magukat a politikától felszívni, és átvették a politika rettenetes eszközeit.
MN: Mi a javaslata a prevencióra, ami jelenleg nincs sem a jogalkotásban, sem a gyakorlatban?
VGY: Vannak ütközések a szakemberek között ezen a téren is. Egy olyan komplex cselekvési programot igénylő területen, amilyen a családi erőszak, hiba azt a látszatot kelteni, hogy a gond a megfelelő jogszabályok hiánya, és ha a kormány ezt a hiányt pótolná, akkor minden megoldódna. Egy távoltartási jogszabály például része a megelőzésnek, mert kell eszköz, amivel az erőszak folytatása, eszkalálódása megakadályozható. Egyúttal viszont azt is látni kell, hogy ez azért nem olyan egyszerű ügy. Egyfelől ugyanis a magánszféra háborítatlanságának a védelme a hatalommal szemben évszázadok alatt kivívott, fontos garancia, amelyet ma is fenyegethet az orwelli vízió réme. Más-felől viszont abszurd, hogy valaki ne kaphassa meg az otthon falai között is azt a védelmet, ami őt az utcán megilleti. A jognak meg kell találnia azt a megoldást, amely mind a két szempontnak megfelel. Ami azonban még ennél is lényegesebb: fontos bizonyos jogszabályok léte, de ezek akkor működőképesek, ha nem önmagukban állnak, hanem egy végiggondolt cselekvési terv részei. Lehet például azt mondani az áldozatoknak, hogy gyertek elő, majd mi segítünk - ám ha nincs meg a szükséges intézményi hálózat, amely ezeknek az embereknek szociális, pszichológiai vagy jogi segítséget tud nyújtani, akkor becsapják őket.
Az elmúlt tizenöt év alapján állítom: jelentős az elmozdulás, de ez egy hosszú menetelés. A legnagyobb félreértés, ha a családi erőszak ellen fellépők további indulatokat, fenyegetést, nyílt vagy burkolt gyűlöletet visznek bele az agresszióval amúgy is telített térbe. Aki valóban békét akar, annak az egyetlen lehetősége, ha békét üzen. Csak így van esély, hogy csökkenjen a szenvedés.
