Borotváltan, nappal – Egy igazoltatásról

  • Dercsényi Dávid
  • 2013. szeptember 3.

Belpol

Ma átmentem az utcán egy bevásárlóközpontból a mellette lévő pékségbe. Húsz métert sétáltam, amikor két rendőr megállított, és igazoltatott. Minden rendben volt, elmentek.

Utoljára 1996-ban akart rendőr igazoltatni, mentem haza éjnek évadján egy park mellett, egy rendőrautó lelassított mellettem – akkoriban hosszú hajam volt, nagy szakállam, és szerettem használtruha-boltokból öltözködni, tehát akár hajléktalannak is tűnhettem, akiket pedig a rendőrségnek szinte kötelessége igazoltatni, hisz nekik úgyis rossz, miért ne legyen még rosszabb. A járőrautó lassított, a közeg rám nézett, én vissza rá – ennyi, a főtörzs megértette, hogy nem vagyok célcsoport, „gyerünk!” felkiáltással lépett a gázra.

Ma ápolt, frissen nyírt hajjal, borotváltan sétálva nem tudom, mi szúrhatott szemet. Tán csak nem a fűzöld nadrágom, a lila, rajzolt malaccal díszített pólóm és barna kapucnis kardigánom? Vagy csak simán semmi? Beleestem a szórásba? Nem nagy ügy.

De mégis motoszkál bennem a dolog. A rendőr érdemesnek látott megállítani, és ellenőrizni, nem vagyok-e a nyilvántartásban. Potenciális bűnözőt látott bennem, és lehet, hogy én vagyok a túlérzékeny, de ez engem zavar.

Miért kell a rendőröknek megint visszaadni a korlátlan igazoltatás jogát? A szocializmusban a rendőrállam hatalmát kellett éreztetni az állampolgár-alattvalóval, csak ne tessen itten közlekedni. Csak ne tessen úgy nagyon eleresztenie magát a kedves elvtársnak, azt majd mi eldöntjük.

Foglalkoztat az igazoltatásom. Identitást ad, hol tényleg bűnözőnek érzem magam, hol ellenállónak, Jozef K.-t megvádolhatták, de lehet, hogy épp ő maga festette fel a M.Ú.K. betűket a Moszkva téren az alvó punkok fölé. Az állam adóügyekben bevallottan bűnözőnek tekint, most már a bűnüldözés is elültette a fejemben a gondolatot.

Rendőrviccek jutnak az eszembe.

Valahogy nem így képzeltem ezt az országot, amikor Szűrös Mátyás belerikkantotta a mikrofonba a köztársaság kifejezést a Kossuth téren 1990-ben. De ez egyéni szocprobléma. Most már azt látom problémának, hogy az ország sem így képzelt engem. Bűntudatot kelt bennem, amikor semmit nem csináltam. Kell ez nekem? Kell ez bárkinek? Jó ez bárkinek?

Nem lehetne, hogy az állam kicsikét békén hagy?

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.