Bokszeralsótól a rabosítóig – így állították elő a székházfoglalót

  • Birtalan Gy. Gergő
  • 2013. március 29.

Belpol

Lapunk alkalmi szerzőjét ismét vendégül látta a magyar rendőrség. Most azonban nem mint egyetemista tüntetőt, hanem a Fidesz-székház egyik elfoglalóját vitték el péntek reggel kollégiumi szobájából. Élménybeszámoló.

Másfél hónappal ezelőtt ezt találtam írni, amikor az ELTE előadójában tüntetés előtt összegyűlt diákokra rámozdultak a nyomozók: „Kétféle módon lehet megtörni az embereket. Az egyik mód a sztálini: éjszaka jön a fekete kocsi, elvisznek, és soha nem látnak többé. A másik a kádári: folyamatosan figyelnek, ezt tudatják is veled, kellemetlenkednek, szívatnak, igazoltatnak, motoznak, egyszóval: nem hagynak élni.” Ez persze csak egyfajta osztályozás, de az is hamar kiderült, hogy az ilyen éles elkülönítés manapság már nem állja meg a helyét. Ma reggel ugyanis jött egy – ugyan nem fekete – kocsi, és elvittek.

Kopogás nélkül jöttek be

Egyébként teljesen jogszerűen, mert a Fidesz feljelentése után indult nyomozásban „csoportosan elkövetett garázdaságban” gyanúsított lettem, és ilyen minőségemben bármikor előállíthatnak. Azért vagyok gyanúsított, mert én is ott voltam a párt Lendvay utcai székházának elfoglalásakor.
Akkor ugyan nem jutott eszébe a rendőröknek, hogy a szerintük riadalmat és közrend megzavarását okozó cselekedeteim miatt elmarasztaljanak, a székházban dolgozók pedig annyira megriadtak, hogy elküldték a helyszínre érkező rendfenntartókat, de most három héttel később mégis be kellett nyitni kopogtatás nélkül a kollégiumi szobámba, reggel hétkor, ahol éppen a barátnőmmel aludtam.

Irány a Gyorskocsi utca!

Benn állnak már a szobában, én meg egy szál bokszeralsóban próbálom értelmezni a helyzetet, majd megkérem a férfit, hogy lépjen ki, amíg magamra kapok valamit. „A szabály az szabály” – jön a válasz, így a negyvenes rendőr óvó tekintete alatt öltözöm fel, talán csak azért, mert még a végén megpattannék a nyolcadik emeleti ablakon keresztül. Szerencse egyébként, hogy a húsvéti szünetet barátnőmmel együtt terveztük eltölteni, különben Kecskemétre kellett volna utánam jönni. Miután felöltöztem, a megilletődött kollégiumi nevelőtanár kíséretében sétáltunk le az autójukig. A rendőrök különben azt mondják, Kecskemétről is a Gyorskocsi utcába vittek volna.

A kocsiban már nem beszélgetünk. Miután megérkezünk, tízperces várakozás után felmegyünk az irodába, ahol az „előadónak” nevezett kihallgató elkezdi a jegyzőkönyvfelvétel körülményes procedúráját. Mivel gyanúsított vagyok, ezért dönthetek úgy, hogy nem teszek vallomást – ezt választom. Így is hosszú időbe telik, amíg az összes papírt mindenhol aláírjuk, kitöltjük, összekeverjük, szétválogatjuk. A hangulat kedélyes, még az okmányirodában is ingerültebbek szoktak ennél lenni. Miután előkerül az illetékes kolléga, lemegyünk a rabosítóba, ahol harmincféle módon ujjlenyomatokat vesznek tőlem, és lefényképeznek az amerikai filmekből ismert táblákkal. Miután még egy-két papírt aláírok, mehetek Isten hírével. A folyosón még egy kicsit diskurálunk, majd kezet fogunk a főhadnaggyal, aki megköszöni az együttműködést.

Képünk illusztráció


Képünk illusztráció

Fotó: MTI

Minek?

A jó háromórás procedúra során (előállítástól a kiengedésig) belenyomták a kezem egy tintapacniba, csináltak rólam pár előnytelen fényképet, és felvettek, majd kinyomtattak egy jegyzőkönyvet, amely arról szól, hogy nem teszek vallomást. Ezt a három, halasztást nem tűrő teendőt természetesen úgy is intézhettük volna, hogy küldenek például egy e-mailt és bejövök, de nekik valamiért fontos volt három rendőrt kikocsiztatni Budafokra reggel hétkor. Lehet, hogy ha rám dobnak egy háromsoros üzenetet, akkor eszembe jutott volna esernyőt is vinni, és tíz óra után nem a zuhogó esőbe kellett volna kilépnem az utcára másfél órára onnan, ahol a reggelim várt.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.