Demján Sándor portréja - I. rész: A városalakító

szerző
Csák Csongor
publikálva
2002/2. (01. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az idősebbeknek a Skála, a fiatalabbaknak a West End City Center ugrik be Demján Sándor nevének hallatán, aki egy gazdasági napilap olvasói szerint az elmúlt évtized legbefolyásosabb üzletembere. Tény, hogy a szocialista vállalkozóból a rendszerváltás utáni magyar "tőkésosztály" oszlopos tagjává avanzsált Demjánon az idő éppúgy nem fog, mint a rendszer- és a kormányváltások. A sokmilliárdos, a gazdaság szinte minden területére kiterjedő érdekeltségeket, második szülőfalujában pedig tekintélyes birtokot a magáénak tudó menedzser egyetlen dologba nem ártotta még bele magát: a politikába. Csak annyira, amennyire muszáj volt.

Egyesek azt állítják, hogy nincs az a képtelen ötlet, amiből - elegendő anyagi eszközt feltételezve - ne tudna valami látványos dolgot kihozni, míg mások megelégszenek annak nyugtázásával, hogy Demján született kereskedő. Ehhez az érintett csak annyit fűz hozzá, hogy nem azért kezdett már gyerekkorában üzletelni, mert erre késztetést érzett, hanem azért, mert szegények voltak, és pénzre volt szükségük.

Demján Sándor szülei - több székely családdal együtt - 1940-ben érkeznek a Szatmár megyei Börvelybe, miután a helybéliek a második bécsi döntést követően kiűzik az 1921-ben betelepített románokat (a jelenleg Berveni nevet viselő település 1919-ig, majd 1940 és 1944 között Magyarországhoz tartozott). Elsőszülött gyermekük, Sándor 1943-ban látja meg a napvilágot a Kraszna menti faluban. A kendergyárban munkát szerző apját nem ismeri, ő a második világháborúban odaveszett. A szovjet csapatok bevonulását követően, 1944-ben ismét kényszerű vándorlás veszi kezdetét. Közel száz börvelyit a földvári lágerbe deportálnak, a szerencsésebbeket kitelepítik. Így keveredik az anya és akkor már három gyermeke Magyarországra, Etyekre, a háború után kitelepített svábok helyére.

Annyira szegények, hogy a fiú és két húga állami intézetbe kerül arra az időre, amíg édesanyjuk szülésznői képesítést szerez. Amikor az etyeki szülőotthonban végre munkát kap, a gyerekek is hazatérnek. Demjánnak meggyőződése, hogy az egész pályáját végigkísérő elszántság és akarat az akkori mostoha körülmények számlájára írható.

Gyermekként ereje mellett azzal is kitűnik társai közül, hogy alig tízévesen üzleti alapon - "beszállítókat" alkalmazva - nyúltartásba fog. A profitból szerzett légpuskát "befekteti", nem is akárhogy: kedvezményes árat számít fel azoknak, akik több lövésre vállalkoznak. Szintén bevételt hoz az akkoriban unikumnak számító bőrfoci, ám Demján állítja: sem akkor, sem később nem érzett elhivatottságot a kereskedelmi pálya iránt. A Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Főiskolát is csak amiatt választja, hogy késleltesse a besorozást, illetve azért, mert így a Fogyasztói Szövetkezetek Országos Szövetségének (Szövosz) ösztöndíjasa lehetett.

Az áfész

A főiskolát, ahol megismeri leendő feleségét, 1965-ben fejezi be, s az ösztöndíjas elkötelezettség folytán a gárdonyi áfészhez vezet az útja. Itt gyakornokból hamar a karbantartó részleg vezetőjévé lép elő, majd a kereskedelmi ágazat szervezője lesz. 1966-ban a kereskedelmi főosztály éléről távozik a bicskei áfész elnökhelyettesi székébe. Mindössze 25 éves, amikor a csőd szélén álló sárszentmihályi (később Gorsium) áfész elnöke lesz. Kemény kézzel és rövid idő alatt tisztába teszi a szövetkezetet, újnak számító módszerei és az áfész profiljának kiszélesítése (lásd Kérem a szövetkezőt! című keretes írásunkat) azonban nem mindig aratnak osztatlan sikert.

A "sok lábon állás" már ekkor is Demján egyik alapelve volt, akárcsak a túlzottan lassúnak ítélt bürokrácia megkerülése. A Gorsiumot és vezetőjét például harmincötször büntették meg azért, mert a gyakran hónapokig húzódó engedélyezési procedúra vége előtt fejezett be és vett használatba egy-egy épületet. Akkoriban Demján nemritkán a törvényesség mezsgyéjén mozgott, szövetkezeti elnökként előzetes letartóztatásba is helyezték tiltott ipari tevékenységért.

Azt, hogy mindig megúszta, részben támogatóinak köszönhette (akik közül ekkoriban a legfontosabb Bartolák Mihály, a Szövosz elnökhelyettese volt), részben annak, hogy Fejér megye az új gazdasági mechanizmus hivatalosan kijelölt kísérleti terepének számított, egészen a reform háttérbe szorulásáig.

Visszaemlékezéseiben Demján kivétel nélkül ezt az időszakot tartja a legkedvesebbnek. Mivel mindig is a maga feje után ment, állandóan összetűzésbe került a Szövosz egyes funkcionáriusaival. Az afférokból általában jól jött ki, a Gorsium áfész a legsikeresebb szövetkezetek egyikévé küzdi fel magát, elnökét kormánykitüntetéssel jutalmazzák.

Ekkor, 1973-ban kínálják fel neki a fővárosi szövetkezeti nagyáruház, a Skála vezetői székét.

A Skála

A legendák szerint a Szövosz akkori elnökhelyettesének fejéből pattant ki az ötlet, hogy a szövetkezeteknek - amelyek addig mindössze néhány kisebb üzletet üzemeltettek a fővárosban - szükségük volna Budapesten egy nagyáruházra. Az elképzelés megosztotta a politikai vezetést: míg a bigott vonal ideológiai megfontolásokból zárkózott el a dologtól, a reformerek a monopolizált kereskedelem megújításának lehetőségére bazírozva szálltak síkra a terv mellett - és sikerrel jártak.

Hosszas huzavona után a BEAC-pályán kezdődött az építkezés. A külterületi elhelyezés azok igazát látszott alátámasztani, akik gyors bukást jósoltak a vállalkozásnak. A Gazdasági Bizottság az első évre 50 millió forintos veszteséget engedélyezett, ezt követően azonban éves felülvizsgálatokat, negatív tapasztalatok esetén az állami tulajdonba vonást helyezte kilátásba. Jóllehet az akkori belkereskedelmi miniszter csakis fővárosi szakembert bírt elképzelni az áruház élén, a Szövosz végül három szövetkezeti vezetőt szemelt ki a posztra. Közös volt bennük, hogy szerették volna megnyerni kereskedelmi vezetőjüknek az akkori legsikeresebb áfész elnökét, Demján Sándort. Miután az egyik jelölt súlyosan megbetegedett, a két nyeregben maradt aspiráns egyaránt Demján személyéhez kötötte a megállapodást. Válaszul a Szövosz vezetése az igazgatói megbízást Demjánnak adta, aki egyetlen feltételként szabad kezet kért. És kapott.

A Skálát a bécsi Staffa szövetkezeti áruház mintájára alakította ki, ahol különösen a széles áruválaszték, illetőleg a pultos rendszert felváltó önkiszolgálás nyűgözte le az újdonsült igazgatót. Demján jó csapatot hozott össze, amiben szerepe volt a kiválasztásnak éppúgy, mint a vezető egyéniségének, aki "összeforrasztotta" a gárdát. Olyannyira, hogy mai embereinek jó részével - így Brückner Istvánnal, Muszbek Mihállyal, Nyúl Sándorral vagy Takács Ildikóval - a skálás időktől kezdve dolgozik együtt. Mindig kiállt az érdekeikért: amikor például a korábbi ígéretekkel ellentétben mégsem akaródzott megoldania a Szövosznak a skálás vezetők fővárosi elhelyezését, az igazgató a számára lakásvásárlásra kiutalt pénzt átadta a munkatársainak, ő pedig feleségével és lányával neje nagyszüleihez költözött egy háromszobás lakásba. A csapatszellemet javította az is, hogy az első Skála építésekor a vezetők is beálltak a talicskázók közé - áll A Demján-titok című könyvben.

Demján új pozíciójában sem hazudtolta meg korábbi önmagát. A működéshez szükséges összes hatósági engedélyt például csak jóval az áruház átadása után kapták meg, de jókora perpatvar kerekedett a Skála sajátos munkaerő-politikájából is. Az eladói gárdát olyan munkásnők közül toborozták, akik az áruház közelében laktak, arra számítva, hogy az üzeminél jóval tisztább, kulturáltabb környezet, illetve a munkahely és az otthon közelsége megfelelő érvek lesznek a Skála mellett. Nem csalatkoztak, legfeljebb az igazgatónak kellett magyarázkodnia, amikor "odafönt" kérdőre vonták az eljárás miatt.

Az egész országot bejárta a paradicsomügy is, amikor a Skálában olcsón dobtak piacra import paradicsomot. Demjánt ekkor is kiosztotta a sajtó, a vehemensebb újságírók egyenesen a hazai termelők tönkretételével vádolták. Nagy port vert fel az is, amikor felvásárolta a Soproni Szőnyeggyár egész évi vertikumát, éppen akkor, midőn az áruk elosztásába keményen beleavatkozó Belkereskedelmi Minisztériumban "szőnyegellenesség" dívott, ami a termék hiánycikké válásához vezetett.

1979-ben egy könnyűipari létesítmény, illetve a Szöváru Nagykereskedelmi Vállalat bekebelezésével erősít a Skála. A mintegy 15 ezer áfész-boltot és 60 áruházat működtető szövetkezeti közös vállalat, a Skála-Coop vezérigazgatójává természetesen Demjánt választották, jóllehet ekkorra pártfogói már jócskán túljutottak politikai pályájuk delelőjén. A sok lábon állás jegyében a Skála egyetlen áruházból kisebb vállalatbirodalommá dagadt, tevékenységébe a kis- és nagykereskedelem, később a külkereskedelem éppúgy belefért, mint ipari, szolgáltató és mezőgazdasági cégek működtetése.

A Skála-Coop árbevétele az 1979-es hétmilliárdról 1985-re huszonötmilliárd forintra nőtt, nyeresége ötszörösére emelkedett, akárcsak a létszám. Később külföldi partnerekkel vegyesvállalatokat alapítanak (a nyugatnémet ITT-vel például színes televíziókat és videomagnókat összeszerelő üzemet), 1987-től pedig már olyan vállalkozásokba is belefognak, amelyek nem vágnak profilba, viszont kedvező megtérüléssel kecsegtetnek. Menet közben vidéki és fővárosi áruházakkal, nagykereskedelmi raktárhálózattal, sörözőkkel, divatüzletekkel gyarapodott a csoport.

A siker látványos, Demján egyre merészebb, ahogyan azt Várhegyi Éva megfogalmazta: "Az üzleti életben egyszerre minden szabad lett, ami direkt nem volt tilos." Demján jó szívvel emlékszik vissza a Skálára, de egyben ezt tartja a legkeményebb munkahelyének, hiszen olyasmivel foglalkoztak ott, ami az uralkodó ideológián ütött rést. Az áruházat meglátogató Andrej Kirilenkónak (a Szovjet Kommunista Párt Politikai Bizottságának tagja), aki a Skála túlontúl bőséges, a szocialista ideológiával összeegyeztethetetlen kínálatát illette kritikával, például állítólag azt találta mondani, hogy a "nincsnek nincs ideológiája".

A fogyasztói szemlélet újrahonosítása mellett egyébként a hazai reklámpiacon is pezsgést hozott a vásárlókat mindig a lelkén viselő Skála Kópé. Ennek horderejét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az önkiszolgáló rendszerű, futószalagos pénztárgépekkel ellátott, légkondicionált, autóparkolóval övezett áruház már a nyitás napján többmillió forintos bevétellel zárt, amiben nem kis szerepe volt a rengeteg energiával bíró, meglehetősen ideges, valószínűleg hiperaktív igazgatónak, aki képtelen egy dologra hosszabb ideig odafigyelni. Demján alkotási vágyával, innovatív gondolkodásával és szervezőkészségével vált ki az átlagból, amihez egy sajátos temperamentum társult egy olyan világban, ahol még a "szürkének maradni" stratégiája jelentette az önmegvalósítás legcélravezetőbb útját - idézi fel a skálás időket egyik akkori ismerőse. A teljes képhez hozzátartozik, hogy a Skála igazából csak az akkori viszonyok között nevezhető egyértelműen sikertörténetnek, elvégre egyetlen versenytársa az állami kereskedelem volt, amit nem volt annyira nehéz megelőzni.

Demján csillaga egyre fényesebben ragyog, a Skála első embere 1980-ban Állami Díjat kap. Egy későbbi interjúban elmesélte, hogy ekkoriban maga Kádár János próbálta rábeszélni: vállalja el a belkereskedelmi tárca vezetését. ´ azonban ebbe csak úgy ment volna bele, ha a posztra két minisztert neveznek ki, hogy kiderüljön: melyikük a jobb.

Mivel jó előre bejelentette, hogy egy évtizedig "skálázik", aztán továbbáll, 1985-ben már váltani készül. Előbb az eredetileg a leendő skálás vezetők képzésére kitalált menedzseriskolában akar tanítani, majd Soros Györggyel együtt egy vezetőképző intézet megalapításán töri a fejét, ám végül elmegy "kereskedelmi bankot alapítani".

Az MHB

A bankrendszer reformjára készülő Pénzügyminisztériumban kimondottan nem banki szakembert kerestek a Magyar Nemzeti Bank ipari örökségét átvevő pénzintézet élére. Demján akkoriban nagyon jó üzletember hírében állt, mint mondja, leginkább az szólt mellette, hogy "kellett egy csuka a pontyok közé". A kialakítandó Magyar Hitelbank (MHB) elnök-vezérigazgatójaként szabad kezet kapott. Bár eleinte nem értett a bankoláshoz, egy akkoriban még aktív szakmabeli szerint hamar belejött a dologba, noha néha furcsa álláspontot képviselt. Fennen hangoztatta például, hogy az élénkítés, az erőteljes hitelezés az egyetlen üdvözítő út a magyar gazdaság számára, miközben az óvatosabbak - akik a stabilizáció, a megújuló pénzügyi szféra megszilárdítása, a költségvetés és a monetáris politika kapcsolatának tisztázása mellett foglaltak állást - a kihelyezhető hitelek forrásának a hiányát emlegették. Utóbbiak álláspontját igazolta a bankok későbbi konszolidációs kényszere.

A bankrendszer kétszintűvé tételét követően a Nemzeti Bankról leválasztott MHB elsősorban nagyvállalati ügyfeleket és tetemes összegű rossz hitelt örökölt, ám nem volt olyan nehéz helyzetben, mint a hozzá hasonló módon létrehozott Budapest Bank, amelynek az egész energiaszektort a nyakába varrták, illetve a mezőgazdasággal és az élelmiszeriparral kistafírozott Kereskedelmi és Hitelbank. Ilyen körülmények között a hitelintézet - ahol Demján több mint három évet töltött el - 1992-re a legnagyobb magyar bankká vált, igaz, társaihoz hasonlóan nem kerülhette el a növekedési kényszer jelentette buktatókat, amelyek a kétes és rossz kintlevőségek bővülésében mutatkoztak meg.

Egy keményebb hangú kritikusa szerint Demján az MHB élén abszolút kalandorként viselkedett, igazából semmifajta bankári óvatosságot nem tanúsított. Favoritrendszert vezetett be, de belevágott olyan "bankidegen" dolgokba is, mint egy kiterjedt sajtóportfólió kiépítése. Ehhez az időszakhoz fűződik például a Reform című hetilap és a Mai Nap megalapítása. Annak ellenére, hogy Demjánnak korábban nem volt köze a bankvilághoz, viszonylag simán beilleszkedett, bár egyes dolgaival kirítt a "klubból". Ingének legfelső gombját például éppúgy gyakran nyitva hagyta, ha nyakkendőt viselt, mint az áfészes időkben (egyesek szerint ez ma sincs másképp), ám többen a javára írják, hogy magánszemélyként nem lett úrrá rajta a nagyzási hóbort. Egy régi ismerőse Demján egyik legpozitívabb vonásának tartja, hogy "ugyanolyan szakadt, mint három évtizeddel ezelőtt".

Akkori munkatársai jellemző módon dicsérőleg szólnak róla, főként közvetlen, demokratikus vezetési stílusát kiemelve. Nem feledkeznek el azokról az érdemekről sem, amelyeket Demján a Magyarországra elsőként szemet vető külföldi cégek (General Electric, Daewoo) letelepítésében szerzett. Az ügyletek során szerzett tapasztalatait és kapcsolatait később saját tanácsadó cége élén megfelelően kamatoztatta. A saját maga által előirányzott három év lejártával (miután előbb az év embere, később pedig az év menedzsere címmel tüntették ki) szedte a sátorfáját, és újabb dolgok után nézett, ezúttal az országhatárokon kívül.

Csák Csongor

(Az írás második részét két hét múlva közöljük.)

Kérem a szövetkezőt!

Demján számos újítással lepte meg szövoszos feletteseit. Ezek közé tartozik a premizálási rendszer, a szövetkezeti átlagot jócskán meghaladó bérek a vezetők részére, vagy a kiemelkedő teljesítményeket, valamint a jó ötleteket díjazó úgynevezett nyereségrészesedési jegy. A pörgősebb működés végett üzletkötőket alkalmaznak, akikre az akkori sajtó egy része megpróbálta rásütni az ügynök bélyeget. A huszonöt települést tömörítő, mintegy nyolcezer tagot számláló Gorsium szövetkezet a hagyományos kereskedelem mellett ipari vállalkozásokba is belefogott. Úgy kezdtek például autóbuszüléseket gyártani és beszállítani az Ikarusnak, hogy erre nem volt engedélyük. Miután az ülések híján a buszgyártást fel kellett volna függeszteni, Demján végül emelt fővel mászott ki a slamasztikából, és vendéglátással próbálkozott. A fővárost a Balatonnal összekötő út mellett, a Székesfehérvár melletti római kori ásatások (Tác község határában, Székesfehérvártól pár kilométerre bukkantak rá a Traianus császár által alapított város, Gorsium romjaira) közelében, Szabadbattyánban vendéglőt épített a szövetkezet (Demján egyszer azt találta nyilatkozni, hogy ez volt az egyetlenegy létesítményük, amelyhez érvényes építési engedéllyel rendelkeztek). Az elkészült épületet aztán bontásra ítéli a megyei tanács, a közelben folyó feltárás hangulatához igazodni próbáló étterembelsőt kifogásolva (ami egyébként egy pompeji bordélyház mintáját követte). Demján minden követ megmozgatott, így a létesítmény megmaradhatott, sőt a környék legendás vendéglátóhelyévé nőtte ki magát. Ebben a jó üzletvezetés mellett kétségtelenül szerepet játszott, hogy az étterem idegenforgalmi szempontból kitűnő helyen volt, ráadásul az volt a híre, hogy aki akkoriban számított Magyarországon, az megfordult ott néha.

Az áfész a mezőgazdaságban is hídfőállásokat épített ki, a szövetkezet zöldség-gyümölcs forgalma hamarosan meghaladta a megyei állami vállalatét, a Zöldértét. Demján már akkoriban elképesztő ötletekkel rukkolt elő. Juhász Júlia A Demján-titok című könyvében eleveníti fel azt a történetet, amikor az áfész gyógyszeralapanyagnak gyűjtötte be három megye vadgesztenyetermését. Csakhogy a néhány száz vagonra rúgó eredmény jóval több volt, mint amennyit a megrendelő kért. Demján azonban valahogy elpasszolta a különbséget, ráadásul úgy, hogy ebből az ügyletből állt elő a szövetkezet az évi nyereségének tekintélyes része.

szerző
Csák Csongor
publikálva
2002/2. (01. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:

Legfrissebb Narancs

Kódolt feszültségek
Béremelés és adócsökkentés
Konzervatív agytröszt közpénzből
Orbán öreg barátai
Könyvmelléklet
Bertók László, Varró Dániel, Sikerlista
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra